Hogy lehet elengedni a halottunkat? (beszélgetős fórum)

Drága Nárcisz!

Köszönöm kérdésed,háááát,változóan. Bonyolult a sztori:-) Nemrég szakított a barátnőjével, azóta párszor találkoztunk, egyszer szerelmeskedtünk. Pár napja msn-eztünk, őszinteségi rohama volt. Leírta az érzéseit, jó, hogy vagyok neki. Próbálta magát olyan pasinak beállítani, aki nagyon egyedül van, akit senki nem szeret. A magányosságot még meg is értem. Talán most kezdi átérezni azt, hogy akárhányszor, akármennyire is bántott, számíthat rám bármikor. A jövő? Nem tudom, csak annyit, hogy nagyon szeretem. És tudod... "Még várok rá...":-)

Elnézést kérek a fórum indítójától, hogy látszólag nem ideillő hozzászólást adok egy idézet formájában, de néhányan előttem már eltértek a lényegtől.

A „ne ítélj, hogy ne ítéltess” mondatnak van folytatása is: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7:3) Ezt szoktuk úgy értelmezni: mindenkinek megvan a maga sara. Vagyis azt mondom a másik embernek: „te irigy vagy”, erre ő: „te beszélsz, te meg kapzsi vagy”. Azonban itt nem erről van szó, hanem: ugyanazt látom meg a másik emberben „szálkaként”, ami bennem „gerendaként” van meg. Ha én irigy embernek tartok valakit, akkor az irigység bennem van meg. Ugyanis én csak azt vehetem észre, tarthatom fontosnak, reagálásra méltónak, ami számomra jelentőséggel bír. Ami nem bír jelentőséggel, az fel sem tűnik.

A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Müller Péter

Elolvastam...hát iszonyú K-val történt eset...Istenem...és a kicsi gyerekek....Ez szörnyű...ilyen fiatalon ő is......Nagyon sajnálom....

És ti azóta szerelmeddel hogy álltok??

Szepes Mária: Csillagpor verseiből

"Gyermekkorunkban csak lengett

velünk a játékos hajóhinta,

nappalból-éjbe, éjből nappalba,

s mesével, reménnyel telten

hajnalban mindig visszatért.

Sötét és fény, álom és ébrenlét,

végnélküli térszalagként

forrt össze bennünk,

és örök volt minden percünk.

Nem sejtettük milyen álnokul

tör emberre a kezdet, s mennyi

rémületet hordoz a vég.

Lenge hintánk család, barátok

népes tömegétől nyüzsgött sokáig -

azután megjelentek a hiányjelek.

Akik valaha velünk terveztek,

lelkesedtek,kiléptek valahol

a küszöbön túl a messze fénybe,

s helyükön sajgó üresség maradt.

Testük elszökött a végletek

rángva lüktető láncai közül.

Most ott lebegnek az emlékezet

aranyló felhőiben és várnak

türelmesen: ránk várnak bizony

egyre többen és többen.

Milyen jó, hogy ma már nyiílvánvaló,

mennyire nem számít, hogy

létünk oly gyarsan apad itt.

Hiába torlódnak mögöttünk

a múlt lejárt vonaljegyei.

Napjaink fogyó holdját

egyedül a föld árnyéka

takartja el. Életünk

e lepel mögött tovább sugárzik,

S akik küszöbön innen és

küszöbön túl is régi útitársaink,

azokkal holnap megint

közös járműre szállunk.

Emlékezz rá, gondolatban beszélgess vele.

Együttérzek a gyászolókkal.

Először is sok erőt neked!

Én pár éve veszítettem el apukámat, aki évekig küzdött a rák ellen.

Sokáig magam hibáztattam valamiért, nem tudtam tőle elbúcsúzni sem.

Ma már tudom, hogy ez nagy "butaság" volt.

Egyet tudok neked csak mondani, történjék bármi, fájjon is bármennyire, gondolj rá hihetetlen nagy szeretettel, mindazért amit, érted megtett. Legyél hálás azért az időért, amit vele tölthettél.

S ne feled, hogy ő nagyon szeret téged!!!

Sírd ki magad alaposan, mert tudom ezek a sorok most nagyon felzaklatnak, de hidd el Ő azt szeretné, hogy BOLDOG legyél és mosolyogj, és tőrődj azokkal, akik még az élők között vannak, rá pedig gondolj nagy szeretettel.

Nekem az volt a legnagyobb vigaszom a legnagyobb fájdalmamban, hogy már nem fáj neki semmije, mert édesapám, akit nagyon szerettem, mindig azt mondta:

Ő már csak akkor fog meggyógyulni, ha lecsukta a szemét örökre, akkor lesz ő újra egészséges és akkor nem fog fájni semmije.

Mindenesetre próbálj kitörni a magányodból, ha kell kérj segítséget. Nem szégyen!!!

Kedves Nárcisz!

Fogadd őszinte részvétem. Az én kolléganőm 34 évesen halt meg, szintén mellrák. A nagylánya akkor 3.5 éves, a kicsije 1éves sem volt még... Gyakran kijárok a sírjához, amikor tehetem. Van egy cikkem, "Még várok rá..." a címe. Ha van kedved, olvasd el, írtam róla is a cikkben.

Ezt inkább nem kommentálom....nem hiszem hogyb ilyen beszólásokra lenne szüksége a forum inditójának.

És igen, nem kell az önsajnálatba merülni...de a magadba folytott gyász a legrosszabb!!!Aki meg igy fogja fel a dolgokat...nos hát...szerintem te még nem veszitettél el olyan embert akit igazán szerettél...És soha ne is tudd meg milyen az!!!Egy hetet nem kivánok belőle...

De mielőtt ilyen keményen fogalmazol...ELŐBB GONDOLKOZZ!!!Szép estét neked, jó egészséget:Nárcisz...

Ne legyen lelkiismeret furdalásod,hisz azt hitted még haza jön.Ha tudod mi lesz a vége,biztosan nem engeded kórházba,Ki az aki be vállalja egy orvossal szemben,hogy nem engedem elvinni?Próbáld átrendezni az életedet,és ne keresd a válaszokat,mert nincsenek.

Ne hidd,hogy csak osztom az észt,két éve vesztettem el a férjemet 35-év után,rákban halt meg 3hónap alatt.Anyukámat tüdővizenyő vitte el,két napig haldokolt,mai napig hallom azt a szörnyű hangot,amit minden levegő vételnél hallatott.Még sorolhatnám tovább kiket kellet eltemetnem,nem teszem.Ami segített én beszélgetek velük a mai napig,és nem zavar,hogy úgy érzem itt vannak a közelemben.

ELŐSZÖRIS FOGADD ÖSZINTE RÉSZVÉTEMET ÉDESANYÁD HALÁLA MIATT!!Hogy hogy lehet elengedni a halott hozzátartotonkat???Szerintem soha nem lehet elengedni!mindig itt lesznek velünk....EL KELL fogadni a halált..sajnos.Akármennyire is kemény, igazságtalan...Az idő majd talán segit kicsit...TALÁN!Nekem nem segitett...Mig meg nem tanultam a magam kárán...

Kicsit mesélek magamról..Az édesapámat 7 éve vesztettem el.Hazajött munkából, összesett és meghalt.Minden előzmény nélkül..Hátsó fali szivinfarktus.Én találtam meg holtan itthon.22 éves voltam.Aminek a következménye számomra 7 év pokol volt.Depresszió..és nem birtam elengedni..Kislányom 7 éves.Aztán megszületett a kisfiam ..betegen...a szeme lett beteg neki.Zöldhályog.Mindig...talán élete végig küzdeni fogunk a látásáért..3 mütéten vagyunk tul vele.És 26 altatásos vizsgálaton.Nem is ez a fontos...hanem hogy nem birtam feldolgozni ezt sem..mint ahogy akkor még édesapám halálát sem...Beteg lettem én is...diagnózis vastagbél RÁK....

Mütét és kemoterápia következett..Ennek másfél éve..Most 29 éves vagyok..Probállok pozitiv lenni....Mindenhez jól hozzáállni...Sok jó barátot ismertem meg a betegségem miatt....Ugy indultam neki ennek a 2010-es évnek, ez jó lesz!!!Ez az én évem lesz...Február 20-án meghalt a 41 éves barátom...akit azóta sem tudok elengedni..Nagyon jó barát volt..De sajnos önként vetett végett életének..iszonyu fájdalmat hagyva maga után..és sok már soha meg nem válaszolt kérdést...MIÉRT???Teljessen a palóra kerültem miatta...De ujra fel kellett álnom...MUSZÁJ!!!AZ ÉLETNEK MENNIE KELL TOVÁBB....Aztán rá 3 hétre egy 32 éves barátnőm halt meg mellrákban...6 éves kisfia van...Ekkor ujra a mélypontra kerültem...rá 3 hétre egy 38 éves 3 gyermekes édesanya barátnőm halt meg...ő vastagbélrákban...

És 2 napja temettem el a nagypapámat..ő idős volt már..85 éves volt.Végelgyengülés..

És én ujra fel állok...mert FEL KELL ÁLLNI!!!A gyermekeimért...küzdeni...az életért...

A HOSSZÚ BOLDOG EGÉSZSÉGES ÉLETÉRT....

Az hogy hiányzik az édesanyád, természetes dolog.Hogy minden este keresed az ágyában...

Igen!Ott van veled....40 napig a lelke azokkal van, akiket nagyon szeretett..Érezheted hogy veled van..Én is ezt érzem..Itt vannak velünk, akikre emlékezünk...akiket nagyon szeretünk...

Irta valaki gyujts fehér gyertyát...a lángja megmondja neked hogy édesanyád akkor ott van e veled...választ sajnos ugy nem kaphatsz, de elmondhatod neki, hogy mennyire szeretted, és hogy nagyon nagyon sajnálod hogy nem lehettél vele...de akkor te ugy érezted a korházban jobb helye lenne.Szerintem mindenki ezt tette volna.Gyujtsd meg a fehér gyertyát....imádkozz...aztán mond el neki amit szeretnél...majd mégegy ima...és fujd el a gyertyát..és engedd el édesanyád...Ő is biztos ezt szeretné...hogy megbékélj...elengedd..

Nagyon sokáig nem birtam feldolgozni hogy a szeretteink elmennek...itthagynak minket...desajnos ez a szörnyű betegség rádöbbentett...az élet megy tovább...és nekünk élni kell....

Ahogy láttam a képeidet, nagyon szép családod van..kapaszkodj beléjük...nagyon sokat segithet...nekem is ők segitettek...a gyermekeim...a családom...a férjem...

A hiányérzet az idő mulásával kicsit tompulni fog... De a szeretet örök...

Enegedd el édesanyád...bár még nagyon friss a dolog...de idővel menni fog, hidd el...

Kivánok neked mégegyszer mély őszinte részvétet..és sok sok erőt kitartást, elfogadást..megbékélést a szivedben a további életedhez.

Egy 29 éves 2 gyermekes édesanya:Nárcisz...

„Sokszor furcsán néznek rám az emberek, mert egy gyertyaszállal beszélgetek. Nekik csak egy tárgy, de nekem már más, hiszen a fájdalmamban ő lett a mindenem. Hű társam, vigaszom, reményem. Egy kapocs mely összeköt veled, a földet és az eget. Csak meggyújtom őt és várlak, szívem szólít, máris látlak! Látom arcod és látom azt is, ahogy a gyertyám fényével féltőn ölel át téged. Szólok hozzád, bólint a láng, érzem, hogy te voltál. Saját nyelveden válaszoltál. A gyertya meg csak egyre fogy, szememből a könny csorog. A torkom szorít, de még szólok: Hiányzol nagyon! ugye tudod? A gyertya még válaszol, egy utolsót bólint, majd kihuny. Már csak halkan suttogom:Álmodj szépet csillagom!”

Én ezt az idézetet kaptam, most a napokban, az egyik hoxás barátnőmtől. Megosztanám veletek én is!

" A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...

valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk

egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is

beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess

ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel

a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba

kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a

folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,

hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. "

"Elsiettél innen ebből a világból, Téged most a szívünk fájdalommal gyászol. Fent jársz az égen a csillagok között emléked szívünkbe örökre beköltözött."

Bátyám temetésén mondtam 2 éve is elmúlt már... születésnapomon, ünnepekkor most is pityergek. Próbálok élni és örülni, hogy ismerhettem.....

nem mindig sikerül, pedig Ő is így akarná!

Ezt az idézetet szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani, akik hozzám hasonlóan nehezen engedik el szerettüket, szeretteiket :

“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod

veszteség volt és pusztulás,

fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.

Csak most kezdek rádöbbenni,

hogy az életed ajándék volt,

s egyre erősödő szeretet maradt utána.

A halál miatti elkeseredés

elpusztította magát a szeretetem tárgyát,

ám a halál ténye

nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.

Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,

nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.” (Marjorie Pizer)

Nagyon hasonlít ez a történet az enyémre. Én is rákban és kórházban búcsúztattam el édesanyámat és nem tudom a mai napig elengedni.

Mert nekem 22 évesen kellett megélnem ezt és biztos egész más 52 évesen átélni ezt. Nem mondom, hogy könnyebb, de nekem még nagyon nagy szükségem lett volna rá.

Kedves Marimama.

én is csak azt tudom mondani,hogy nagy tragédia elvesziteni szeretteinket,

én 18 éves voltam, mikor az édesapám hirtelen halt meg, és a mai napig sem tudom elfeledni őt,

ennek már 44 éve.

Ma is ugy siratom meg őt mint akkor , ha meghallom egyik kedves nótáját az Őszül a vén betyárt, és elgondolkodom, rajta milyen szép nagypapa lett volna belőle.

sajnos nem érthette meg.40 éves volt.

Hogy te mennyire érzéketlen vagy! Amikor apum meghalt és még csak 58 éves volt,öngyilkos lett. Ugy gondolom,hogy ez sem természetes dolog igy nem is fogadom el a mai napig,de egyet biztosan tudtam,mégpedig azt,hogy 2 fajta ember jön oda hozzám részvétet kívánni. Az egyik tipus az az aki TUDJA,hogy mit érzek és min megyek keresztűl,hiszen a gyász az egy kőkemény lelki tusa,sokszor fizikai fájdalommal párosulva. Azoktól az emberektől egy szó vagy egy pillantás is elég volt,hogy tudjam őszinték.

Meg volt a másik réteg,akik jöttek a tudatlan primitiv érzéketlen szövegeikkel amire azt mondtam magamban,hogy úristen ez azt se tudja mit beszél csak okoskodik itt nekem. Kortól függetlenül. Na azokat próbáltam kerülni nagy ivben és te pont az a tipus vagy. Szerintem inkább tartsd magadban itt a véleményed mert nagyon gáz. Nem akarlak bántani te nem tehetsz róla. Az egy dolog,hogy meghalt már valakid,nekem is halt meg nagymamám,de közel se szenvedtem ugy mint apunál. Kívánom,hogy minél később tudd meg miről is van itt szó valójában.

Drága Marimama!

Fogadd őszinte részvétem!!! Tudom nehéz elfogadni az elfogadhatatlant, de hidd el az idő begyógyítja a sebeket!!! Bármilyen közhely, de így van!!!

Tudom, mert én is eltemettem a szüleimet és a férjem szüleit is.

A kedves vitatkozóknak csak annyit üzenek, hogy az évek múlásával átértékelődnek a dolgok, sok mindenről megváltozik a véleményünk!!!!