Házasságom

1994-ben ismertem meg a volt férjemet. Mindketten tanultunk, éltük az életünket randizgattunk, csavarogtunk, mint a legtöbb fiatal, élveztem az életem úgy éreztem minden rendben van, fiatal voltam és felelőtlen. 1995-ben valamivel karácsony előtt egy vizsgálat során kiderült, terhes vagyok. Pesten laktunk, a férjem a tanulmányai miatt, egyébként Ő szabolcsi, mivel jöttek az ünnepek, üzengettek neki a szülei, hogy menjen haza.

A szülei az ismerősökön keresztül megtudták, hogy én a fiukkal járok, ezért engem is meghívtak, csak azért, hogy a fiuk mindenképpen hazamenjen, persze ő nélkülem nem akart menni, így addig győzködött, amíg igent mondtam a kérésre. Mindeközben Pesten az abortuszt készítettem elő, fiatalon, tanulóként eszem ágában sem volt, hogy szüljek.

22-én összepakoltunk, én is a sporttáskám, az irataim és kéz a kézben leutaztunk, én arra emlékszem, hogy nagyon izgultam, kicsit féltem és picit vegyes érzésekkel a szívemben, vártam, milyen lehet sok év múlva egy karácsony, újra családias hangulatban?

Az anyósék végtelen kedves emberek, mivel 2 fiuk volt, ezért hamar beloptam magam a szívükbe, könnyen megszerettek. Egész nap a kedvemben jártak, az első reggelen a férjem korán kelt, tett-vett, segített a szüleinek a ház körül, én pedig nagyon elaludtam, apósom kávéval ébresztett, lerakta az ágyam mellé a földre, fölriadtam a kávé illatára (nem kávéztam) és ahogy megláttam a falon az órát, hogy 10.45, akkorát ugrottam ijedtemben, hogy felrúgtam a poharat még a falra is jutott a kávéból, pánikba estem, szégyelltem magam.

Persze senki sem szidott le, jót nevettek rajta. A szenteste szépen csendben telt, ajándékozás, vacsora, nagy beszélgetés, végtelen kártyapartik, jól is éreztem volna magam, de folyton haza húzott a szívem az abortusz miatt… az asztalnál ültünk és beszélgettünk, megértésben, szeretetben, mígnem anyósék meg nem találták a táskámban az irataim, amik az abortuszhoz kellettek, Számon kértek, mi ez, miért, hogy? Jöttek a kérdések, a bántások, mit képzelünk és apósom közölte, amennyiben így akkor neki nincs többé, csak egy fia... mire észbe kaptam már férjnél voltam, viszonylag hamar lettem kétgyermekes édesanya, feleség.

Boldog voltam-e? Most már bizton állíthatom, nem voltam boldog. Úgy éreztem, elment mellettem az életem anélkül, hogy részese lettem volna. Folyamatosan éreztem, hogy valami hiányzik, nem teljes az életem. Tanulással, zenéléssel, munkával, gyerekneveléssel töltöttem ki az űrt, amit a szívemben éreztem.

A kisebbik lányom születése után beállított egy nő a házunkba a kislányával, szembesültem a ténnyel: a férjem megcsalt és a kalandja egy életre megpecsételődött, van egy gyereke egy másik nőtől. Most már azt is tudom, onnantól romlott el az életünk. Én külön hálóba költöztem, többé nem hittem benne, amikor ránéztem, dühös lettem, folyton bántottam, annyira fájt, hogy én mindenről lemondtam érte, hogy mindent félretoltam, hogy magamtól sosem kérdeztem meg, hogy mit szeretnék? Hogy jó-e ez nekem? Hogy az öcsémet is elveszítettem.. Addig fajultak a dolgok, amíg jöttek a veszekedések, a sok verés, legtöbbször 12 órákat dolgoztam, sokszor ennél is többet, nem volt kedvem hazamenni.

Egy idő után észrevettem, hogy nem bírom ha hozzámér, minden közeledését elutasítottam, ekkor azt hitte megcsalom, többször erőszakos volt velem, mikor először erőszakoskodott velem, bemagyaráztam, hogy ez nem az volt ami, mert ő a férjem, egy házasságban nem mondhatjuk, hogy megerőszakolt. Akkoriban megfogalmazódott bennem, hogy el kell válni, hogy ez nem mehet tovább. Csodaszép egészséges gyerekeim mellett is azt éreztem, hogy elrontottam az egész életem, döntöttem, válni akartam, egyre erősebben éreztem, hogy ezt én nem bírom, persze akárhányszor megemlítettem a férjemnek a dolgot, abból mindig csak baj lett és mindig veréssel ért véget. Voltak olyan hónapok, mikor anyósom vigyázott a gyerekekre és kimentem Rómába a bácsikáimhoz, vagy csak barátokkal ide-oda. Szükségem volt ezekre az utazásokra, hogy kicsit megpihenjek, feltöltődjek…

A 15 év alatt sok kétes dologba keveredtem, mindent megragadtam csak, hogy kiszakadjak otthonról, egy balul elsült tárgyalás után a férjem kisebbfajta vagyonnyi adósságba sodorta magát, elszúrt valamit és miután sem kiszállni, sem fizetni nem tudott, így az „üzlettársainak adott” engem, megerőszakoltak azon az éjszakán, leírhatatlan volt a fájdalom, amit éreztem, nem bírtam felkelni, többször elájultam, a férjem „eladott”. Megszöktem, megesküdtem, amit valóra váltottam, a bűnösök megfizettek… de a szívem megszakadt azon az éjszakán, többé nem hittem senkinek, magamba roskadtam, keményen nyugtatóztam magam. Hogy éltem túl? Az ember sok mindent túlél, azóta volt már egy élettársi kapcsolatom is, de sajnos a szeretett férfit autóbalesetben veszítettem el. Azóta rájöttem, az ember sok mindent túlél. Foltozgatjuk a szívünket, óvjuk, védjük, hogy ne érje több baj.

Az idő begyógyítja a sebeket. Azóta nem nagyon barátkozom, félek egyedül a sötétben…

De már leálltam a gyógyszerekről, nincsenek rémálmaim, ki merek mozdulni…talpra álltam, ugyan még nem vagyok boldog, de meggyógyultam. És ennyi nekem elég.