Harc a házi feladatokkal

A gyereknek még meg kell írnia a házi feladatot, nem érti a matekot, nem tudja, hogyan kell megoldani a nyelvtan házit, vagy egyszerűen csak közli, hogy ő ezt nem tudja. Mi pedig leülünk mellé. Először csak egy kicsit segítünk, aztán magyarázunk, végül már együtt számoljuk a feladatokat. Mire minden elkészül, sokszor nemcsak a gyerek fárad el, hanem a szülő is.

És másnap kezdődik minden elölről.

A tanévkezdés valójában nemcsak a gyerekek számára jelenti a megszokott napirend visszatérését. A szülőknek is újraindul az iskolai logisztika: mikor kell kelni, mit kell becsomagolni, mikor van edzés, mikor írnak dolgozatot, miből kell felszerelést venni és természetesen mikorra kell elkészíteni a házi feladatot.

A családokban ennek a láthatatlan munkának a jelentős része sokszor az anyákra hárul. Ők tartják fejben, melyik füzet hova került, mi lesz másnap, milyen dolgozat közeleg és melyik feladat okoz éppen gondot. A munkaidő végével tehát sok nő számára nem ér véget a napi teendők sora, hanem elkezdődik a második műszak.

Ebben pedig a házi feladatnak különösen nagy szerepe lehet. Ha a gyerek minden este csak szülői segítséggel képes elkészíteni a leckét, könnyen kialakulhat egy olyan helyzet, amelyben a tanulás már nem igazán az ő feladata. A szülő pedig észrevétlenül egyre inkább házi tanárrá válik.

Pedig hosszú távon éppen az ellenkezőjére lenne szükség.

Szülőként természetes, hogy segíteni akarunk. Nem szeretnénk, hogy a gyerek szenvedjen, rossz jegyet kapjon vagy úgy érezze, hogy valamivel nem boldogul. Ha látjuk, hogy elakad, ösztönösen közbelépünk. Csakhogy könnyen átléphetünk egy határt.

Egészen más ugyanis az, amikor megmutatjuk a gyereknek, hogyan kezdjen hozzá egy feladathoz, mint amikor lépésről lépésre megoldjuk helyette. Az első esetben tanítjuk, a másodikban viszont fokozatosan azt tanulhatja meg, hogy ha valami nehéz, akkor érdemes rögtön segítséget kérni.

Ha mindig ott vagyunk mellette, amikor gondolkodnia kellene, idővel az önálló próbálkozás is feleslegesnek tűnhet számára. Miért töprengjen hosszasan egy feladaton, ha néhány perc múlva úgyis megkapja tőlünk a megoldást?

Nem arról van szó, hogy a szülőnek teljesen ki kell vonulnia az iskolai életből. A gyereknek továbbra is szüksége van támogatásra, magyarázatra és biztatásra. A lényeg inkább az, hogy ne mi végezzük el helyette azt a gondolkodási munkát, amit neki kellene megtanulnia.

Talán ez az egyik legnehezebb része a dolognak. Sok szülő nehezen nézi, amikor a gyereke hibásan old meg egy feladatot. Legszívesebben azonnal kijavítaná, hiszen tudja a helyes választ, és szeretné, ha a gyerek jó jegyet kapna.

Pedig az iskola éppen arra való, hogy kiderüljön, mit tud a gyerek és hol vannak még hiányosságai.

Ha minden hibát otthon kijavítunk, mielőtt a füzet a tanár elé kerül, akkor lehet, hogy egy szép, hibátlan házi feladatot adunk át, de közben éppen a tanár elől rejtjük el azt, amiben a gyereknek segítségre lenne szüksége.

Egy rosszul kiszámolt példa vagy egy elrontott nyelvtani feladat ezért nem feltétlenül kudarc. Lehet fontos visszajelzés is. Megmutatja, hogy melyik részt nem értette meg még megfelelően.

Persze ez nem jelenti azt, hogy hagyjuk a gyereket teljesen magára. Ha valóban nem tudja, hogyan tovább, segítsünk neki. De próbáljuk meg először rávezetni a megoldásra, ne pedig egyszerűen megmondani neki.

Az önállóságot fokozatosan kell megtanulni. Ha egy gyerek éveken keresztül megszokta, hogy a szülő ott ül mellette a házi feladat elkészítésekor, nem várható el tőle, hogy egyik napról a másikra mindent önállóan csináljon. Éppen ezért érdemes fokozatosan változtatni.

Lehet például egy olyan szabály otthon, hogy a gyerek először egyedül próbálja megoldani a feladatokat. Csak akkor kér segítséget, ha már elolvasta a feladatot, átgondolta és megpróbálta megoldani. Ha pedig segítséget kér, ne feltétlenül a megoldást kapja meg.

Sokszor elég egy kérdés: mit értesz a feladatból, melyik részét tudod már, mi lenne az első lépés, található-e hasonló példa a tankönyvben?

Ezzel idővel kialakulhat benne az a fontos tapasztalat, hogy egy nehéz feladat nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki másnak kell megoldania helyette. Lehet, hogy először nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, de gondolkodással, próbálkozással és némi segítséggel képes eljutni a megoldásig.

Nem az a cél, hogy soha ne kérjen segítséget! Az önállóságra nevelés könnyen félreérthető. Nem arról szól, hogy a szülő többé ne foglalkozzon az iskolával, vagy hogy a gyerek minden problémáját egyedül kelljen megoldania.

A gyereknek szüksége van arra, hogy tudja: ha valóban elakad, számíthat ránk.

A különbség inkább abban van, hogy mi történik az első nehézségnél. Automatikusan átvesszük a feladatot, vagy hagyjuk, hogy először ő próbálkozzon? Ez apróságnak tűnik, mégis sokat számít.

Az önálló tanulás ugyanis nem egyetlen képesség. Meg kell tanulni beosztani az időt, elkezdeni egy feladatot, akkor is tovább gondolkodni, amikor valami nem megy elsőre, felismerni a hibát és segítséget kérni akkor, amikor valóban szükség van rá. Ezeket a készségeket nem lehet egyik napról a másikra megtanítani.

És mi lesz a mi esténkkel? Talán erről is érdemes beszélni. A szülőknek ugyanis nem kell bűntudatot érezniük amiatt, hogy nem szeretnének minden este órákon keresztül a házi feladat mellett ülni. A nyugodt családi este nem luxus. A szülőnek is szüksége van pihenésre, saját időre és arra, hogy a gyerekkel ne minden találkozás a következő dolgozatról vagy a befejezetlen leckéről szóljon. Ráadásul a gyerek szempontjából sem feltétlenül az a legjobb, ha minden egyes feladat tökéletesen sikerül. Sokkal fontosabb, hogy megtapasztalja: képes egyedül is megbirkózni nehézségekkel.

Lehet, hogy lesznek hibák. Lesz olyan házi feladat, ami nem sikerül. Lesz olyan este is, amikor egyszerűen elfárad és semmi kedve tanulni. De talán ez még mindig jobb, mint amikor a gyerek ugyan hibátlan füzetet visz be másnap az iskolába, közben pedig lassan elhiszi magáról, hogy egyedül nem képes megoldani a feladatokat.

Nem az a cél, hogy a gyereknek soha többé ne legyen szüksége ránk. Hanem az, hogy évről évre egy kicsit kevésbé legyen szüksége arra, hogy helyette gondolkodjunk.

És közben mi is visszakaphatunk valamit, ami sok családban elveszett a rohanó hétköznapokban: egy nyugodtabb estét, amelyben a gyerek nem a házi feladat miatt ül mellettünk, hanem egyszerűen csak azért, mert jó együtt lenni.