Hallgattam egy dalt...

Hallgattam egy dalt, amikor váratlanul rám törtek a régen elfeledett érzések. Mikor meghalt bennem a szerelem, azt hittem soha fel nem tudom idézni.

Amikor Ő volt a minden, amikor Ő volt a világ. Nem láttam mást, csak őt, mégis láttam az egész világot. Tudtam örülni a tavaszi lágy esőnek, a tűző napnak. Nem jártam, hanem lebegtem az érzésben, amikor velem volt, és vele is akartam lenni örökre és örökre.

Ha sétáltunk a vihar után, bőrig ázva, ő felvett egy vásott kismadarat, és melengetni kezdte, mintha a szívemet tartotta volna kezében.

Mert a szívem csak az övével dobbant egyszerre. Szemében, ölelésében elvesztem.

Óhh, de jött a rémes ébredés.

Ő nem jött többet, és sírni sem tudtam, csak lezuhantam a földre és nagyon fájt.

A seb örökre ott ég a szívemben, nem bántom én, hiszen szeretem ma is.

Csak mintha a vízesésből apró kis patak maradt volna.

Mintha a nap nem sütne olyan forrón és nem simogat többet a lágy eső. Már nem várom, hogy visszajön, hiszen meghalt bennem a szerelem.

De az érzés itt maradt, hallgatom a dalt és köszönöm neki, hogy átélhettem akár csak egyszer is.