Gyermekkori molesztálás (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Gyermekkori molesztálás
Régen mindig ilyenek voltak a fantáziáim. Nem kimondottan mazochisták, de passzív voltam bennük.
Rengeteget dolgoztam rajt, hogy minden érzést előcsalogassak a tudatalattimból, és szembenézzek velük. Aztán ahogy feldolgoztam az érzéseimet és megbékéltem magammal, a fantáziáim is folyamatosan változtak. Mostmár pont hogy én vagyok a domináns. Az irányítás izgat fel. Azt hiszem ez a gyógyulás abszolút jele. (Nagy ritkán előjön még a régi forma, mindig olyankor, amikor bűntudatom van valami miatt, elégedetlen vagyok magammal...)
Ezzel együtt a magánéletem is nagyon megváltozott, korábban csupa rámenős, önző pasit vonzottam. Most olyanokkal randizok, akik visszafogottak, hagyják hogy én irányítsak. Én pedig élvezem, mert nincs jobb érzés, mint visszakapni a hatalmat...
Akit érdekel a történetem, olvassa el a blogom: Ez vagyok Én, ismerjetek meg!
Köszi, jobbulást mindenkinek!!!
Elhiszem neked.
Ahogy írtad, hogy mégis... ugyanúgy, ahogy arról nem tehtesz, hogy megszülettél (mert azt írtad, hogy nekik köszönheted az életed - ez eddig szép és jó, de nem kérted, tehát szerintem ezt a kettőt nem lenne szabad összekeverni azzal amit ő ellened a későbbiekben elkövetett... nem kekeckedni akarok, s ha gondolod, írhatom általánosságban is, csak a te példádon okulva, hogy mit gondolok az általad leírtakról: én nem tekinteném a továbbiakban az apámnak (legalábbis attól a perctől kezdve, amikor megértettem/megérteném, hogy mégis mit tett velem! S végül, de nem utolsó sorban, az egyik leglényegesebb, hogy ilyen sorsot kaptál... NEM ISTEN (a sors) TETTE EZT VELED! MINT AHOGY A HÁBORÚKAT SEM Ő INDÍTJA! Ez a gonosz, megátalkodott "emberek" műve! Nem folytatom. Mindenki érti mire gondolok.
Annak a gyáva alaknak meg, akit az apádnak nevezel (bocsi, ez nem rád irányult (nem akarlak sértegetni!), hanem az összes ilyen alaknak! meg szerencséje van veled. A jóságod miatt megúszta.
Mint írtam, voltam terápián. Hellinger terápián. Rengeteget segített. Aznap tudtam elmondani a férjemnek, és bizony apuval is beszéltem ról. Elmondtam neki ezzel kapcsolatbana véleményemet. Nem érdekelt hogy érzi magát, és ma sem érdekel hogy mit érez ez miatt. Én is úgy gondolom Isten nem ver bottal.
Elhihetitek, hogy árgus szemmel figyelem mit tesz, de nem fogja még egyszer megtenni. Szerintem. Ez persze nem jelenti azt, hogy megbízom benne e téren.
Amúgy napi kapcsolatban vagyok vele, beszélek vele, mint normális emberek. Nem gyűlölöm. Tudom, hogy hihetetlen, de nem. De nem is szeretem, úgy ahogy egy "átlagos" ember szeretné az apját.
Mégis: ő az apám. Neki és anyunak köszönhetem az életemet.
Az, hogy ezt a terhet kaptam a sorstól, biztos nem véletlen. Nem hiszek a véletlenekben. Ahogy ezt írtam, én már elcipelem.
Másnak SOKKAL nehezebb terhet kell cipelni. Aki pl a gyerekét veszíti el, az éli át a legnagyobb fájdalmat. Mi ez ahhoz képest?
Most már együtt tudok élni vele. Ez van.
Hogy idáig eljutottam, az a terápiának köszönhető.
Engem ez már nem bánt.
...az a legkevesebb, hogy ilyenkor eltávolítják a zaklatót a "gyerektől". Ő tud a szemedbe nézni?
Anyukáddal biztos megfordulna a világ, hogy nem vett észre semmit...
...mindenesetre valaki ugyanezt írtam már az előttem szólók közül, hogy - néhány esettől eltekintve - tuti biztos, hogy a gyermekének hinne!-hiszen ilyen dologgal az emberek nem szoktak viccelődni...
...és továbbszőve a gondolatmenetet, nem akarlak megbántani, de így, felnőve, nem gondolod, hogy más kislányt is zaklathat a környezetedben/családodban? Főleg, hogy melletted megúszta a dolgot...
Bocsi, de ez mind eszembe jutott veled kapcsolatban.
Sajnos egyet kell értenem.
Ha csak magamból indulok ki, mert nem akarok más helyett írni, én sem tudnék együtt élni egy ilyen "emberrel".
Egyébként baromira nehéz dolog ez, mert lehet, hogy börtönbe kerülne... nem tudom, ezt téleg neked kell eldöntened, de hogy tudsz így mellett élni, hogy tudod, hogy kihasznált???
Az, hogy név nélkül írogatunk nem függ össze a zaklatónkkal, legalábbis nekem nem pont miatta. De igazad van abban, hogy mi is érzünk szégyent, pedig nem kellene...
...az a valaki, aki ezt tette velünk meg fog bűnhődni, mert tudod, én hiszek benne, hogy Isten nem ver bottal :) és meg is fogja érdemelni, amit kap! Én bizony nem sajnálom az ilyeneket, hiába mondják a pedofilokra is, hogy betegek.. vagy hogy nekik is ilyen-olyan gyerekkoruk volt! Ez nagyon nem mentség egy gyermek zaklatására, bármilyen formában!
A saját zakaltóm tükrében is elgondolkodtató, amit írtál és én igazat adok neked. Valóban nem kell a gyermekünket is terhelni a mi "nyomorúságunkkal", inkább csak megvédeni kell őt/őket mindenáron!
A másik, amihez hozzászólnék, az az utolsó mondatod, miszerint: "Most már könnyen cipelem" - nem kell ezen lovagolni (sokan mondják, akik nem élték át, hogy nézzünk a jövőbe, bla, bla, ha csak ezen rágódunk, úgyse lesz jobb), a helyzet az, hogy ez már akkor elrontódott (szépen kifejezve magam), amikor megtörtént, tehát jobb sosem lesz, mert bármit is csinálunk, kiheverni soha nem fogjuk és bármikor, bármilyen emlékképkor elő fognak jönni a rossz emlékeink. S ahogy írod, cipeljük magunkkal, egy életen át.
Lehet,hogy semmit nem oldana meg, ha kiírnánk a nevét,hát én nem igazán a bosszúra gondoltam, hogy azért kell kiírni, hanem, ha téged zaklatott, hány olyan gyerek él vagy élhetett a közelébe akiket szintén molesztált vagy épp jelenleg is molesztál csak ők is a szégyenérzet vagy a kötelesség tudatuk miatt nem szóltak/szólnak???
Tudom beperelhetne akár rágalmazásért is az illető, hisz 10-20 év távlatából semmit nem lehet bizonyítani :((((
Csak egy példa, ha Te tudod vagy csak sejted,hogy az a bizonyos férfi már volt elítélve molesztálásért a gyerekedet még csak a közelébe se engeded!Csak az a baj, hogy ezek az ügyek a gyerek szégyenérzete miatt ki se derülnek,igy nem kap nyílvánosságot, és a "kedves" bácsi vagy rokon,tovább éli perverz nyugodt kis életét, míg Te akár egész életed végéig szenvedsz!
Abszolut egyetértek az előttem szólóval. Amikor én 13 évvel apám halála után elmondtam anyámnak, hogy mit tett velem az a "drága jó" ember, legalább annyira megdöbbentette, hogy még a halála után sem mertem szólni neki, mint maga a molesztálás ténye. Egyszerűen letaglózta, hogy ennyire nem bíztam meg benne. Azóta is sokszor elmondta nekem - aki szült nyilván tapasztalta - hogy egy anya számára a gyermeke a legfontosabb, mindennél fontosabb, fontosabb még a férjénél is. (Főleg egy ilyennél.) Hiszen a saját húsa, vére. Ez a kötelék a legerősebb a világon.
Elmondani persze nagyon nehéz, az ember fél, hogy nem hiszenek neki, hogy nem állnak mellé, netán még ellene is fordulnak. De ha így történik, akkor az az anya ki is állította magáról a szülői bizonyítványt...
És szerintem tényleg joga lenne tudni neki is, miféle emberrel osztja meg az életét...
A nevek kiírásáról annyit, hogy szerintem semmit nem old meg. Én kegyeleti okból sem tenném, de ha élne sem lenne értelme. A bosszú nem adhatja vissza, amit elvettek tőlünk. Én nem szégyellem, a saját nevemet vállalom ha kell. Az hogy még mindig így felzaklat téged a dolog, jelentheti azt, hogy még mindig nem vagy túl rajta teljesen...
Nem értem én igazán , ezek szerint anyukád boldog apukáddal, igaz tudatlan, hisz nem tudja milyen "rendes" apukád van. Szerintem ha anyukád egyszer megtudja milyen is valójában, hogy fog neki esni a Te bizalmatlanságod?? 5-ször fogtam neki a válasznak, a legszívesebben személyesen mondanám el, mert annyira dúl bennem az indulat, hogy nem tudom leírni!!!!!!!
Nézzük fordítva: Te szeretnél olyan emberrel együtt élni aki molesztálta a gyerekedet? Nem elvárnád a gyerektől, hogy bízzon benned és ossza meg veled a gondját-problémáját?Nem TE teszed tönkre anyukád életét, hanem az a szemét tette tönkre!
Kenzol! Ez vhol ördögi kör! Ha a saját családodról van szó mi a helyzet? Én nagyon szeretem anyukámat, minden családtagomat. Amikor 11-12 évesen a saját apukád molesztál abban a korban vagy még, amikor úgy hiszed a szüleid tökéletesek. Hiába érzed, hogy rossz, hibás amit veled csinál, nem mondod el, mert megkér rá. Te pediga a gyermeki szereteteddel teljesíted amit kér.
Ez nagyon nehéz, és nem ilyen egyszerű, hogy írjuk ki a nevét stb.! Én nem akartam anyukám életét is tönkretenni ezzel. Nem elég, hogy az enyém mellékvágányon haladt ez miatt évekig?? Most már szerencsére túl vagyok rajta.
Gyerekként az ember sokmindent másképp lát, másképp áll emberekhez. Az a szörnyű, hogy ŐK ezzel visszaélnek.
Sziasztok!
Olyan hihetelen indulat van bennem, ahányszor olvasom, hogy hányakat zaklattak, vagy csak ha hallom a tévében vagy egy film erről szól! 2 hete eljött hozzánk az öcsém aki most 20 éves, beszélgettünk az én gyerekkoromról és egyszer csak kibukott belőlem ez a régi história, annyira felzaklatott, hogy még mindig ennyire átélem, pedig én tudok róla beszélni és már azt hittem hidegen hagy az én problémám.Szinte kívűlről látom a régi jelenetet és sajnálom azt a 7-8 éves kislányt aki én vagyok :( Össze-vissza írok, annyira felzaklat ez a téma mindig! A legszívesebben azt mondanám, miért titkoljuk annak a nevét aki ezt tette velünk!Ki kéne írni a nevét,vesse meg mindenki aki ismeri!Mi féltjük a családját???????Névtelenül írogatunk sokan mert szégyelljük, hogy velünk esett meg????????Fordítva kellene lenni, szégyellje ő magát és megérdemli, hogy megvesse mindenki azért amit tett!
Szia! Tudod gyerekfejjel akiben a legjobban megbízol, azt nem akarod bántani. Egy gyerek mindent megtenne a szüleiért. MINDENT. Ha apám arra kért ne mondjam el senkinek, nem mondtam. Tudtam, hogy ami történik nem jó. De képtelen voltam arra, hogy bárkinek is elmondjam. Ezt nehéz megmagyarázni, ez pszichológia. Ezeket én is csakmost értem meg igazán. (hogy miért is nem beszéltem róla senkinek.)
Nekem az volt a legnehezebb, hogy a férjemnek elmondjam. Megtettem. Most jó. Nagyon jó. Gondolod, hogy 18 év távlatából ezt édesanyám elhinné? És mji értelme lenne neki elmondani? Ha akkor nem óvott meg, akkor most mit tudna tenni??
Nekem a legfontosabb, hogy a párom tudja. De ezt már írtam.
És igazad van: legalább mi tartsunk össze.
A lányomat pedig fel fogom készíteni, de nem úgy, hogy a saját esetemet elmondom neki. Ez nem az ő életének a terhe, hanem az enyém. Most már könnyen cipelem.
Én a férjemről beszéltem, mikor azt írtam, hogy még nem vagyok rá kész, hogy elmondjam neki és talán nem is leszek soha.
A (kis)lányommal kapcsolatban meg gondolhatod, hogy minden eshetőségre felkészülek. Sőt, amikor abba a korba lép, lehet, hogy ő lesz az, akinek elmondom, hogy elővigyázatos legyen.
Szia! Úgy gondolom, legalább mi áldozatok tartsunk össze! Ezért úgy érzem el kell mondanom a véleményemet. Szerintem csak akkor válik gyógyulttá az ember-tapasztalat-, ha végre kiderül az igazság. Te nagyon tapintatos vagy, de én kicsit dühös lettem mikor ezt írtad: "az ember nem akar tönkretenni egy egész családot..." És az igazság?! Nem az elkövető az, aki tönkretette a családot? Nem érdemelné meg a büntetést? TE pedig az igazságot? Hiszen majdnem tönkretett...
Hogy elmondtam anyámnak mi történt velem, attól a perctől kezdődött el az ÉN igazi életem. Az az élet, ami mentes a képmutatástól és a hazugságtól.
A szakemberek tényleg sokat segíthetnek, de csak az IGAZSÁG SZABADÍTHAT MEG. Mégpedig ott, ahol a legnehezebb kimondani. Csak így válhat az ember valóban önmagává.
Sziasztok!
Hozzátokm hasonlóan velem is megtörtént mindez 11-12 éves koromban.
Mostanra vettem a fáradtságot, hogy szakemberhez forduljak, mert pszichoszomatikus betegségem lett a dolog következménye. (állandó nőgyógyászati panaszok).
Senkinek az ég világon nem mondtam el, mert ahogy Ti is írtátok, az ember bízik Abban a személyben, és nem akar tönkretenni egy egész családot.
Elmentem Hellinger terápiára és VÉGRE el tudtam mondani a páromnak, a betegségem pedig azóta nem hallatot magáról. Már nem jut eszembe nap mint nap, percenként... Végre át tudom magam adni a páromnak teljesen. Új dimenzió nyílt meg előttem.
De elfelejteni ezt SOHA nem lehet.
Most már legalább nem kell a sírba vinnem magammal a dologot, és végre, azt hiszem, gyógyultnak mondhatom magam.
Ne szégyeljjetek szakembertől segítséget kérni!!!
Magyarországon a szexuális bűncselekmények áldozatainak száma ma már meghaladja a 10 000 főt. A testi sérüléseken kívül hosszú hatású, akár egész életre kiható lelki károkat, bizalmatlanságot, sebezhetőséget, szomatikus panaszokat és rendezetlen kapcsolatokat okozhat. Én abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy megtaláltam életem párját, akivel boldogok vagyunk és a kislányunk már 3,5 éves.
Viszont neki (még) nem mondtam el ezt a gyerekkori traumát, ami 9 éves korom óta árnyékként követ. És lehet, hogy soha nem is fogom neki elmesélni.
Szia! Igen, talán az a legszörnyűbb, amikor egy olyan ember teszi ezt velünk, akiben megbízunk, akire felnézünk. S gyerekként, bár kényelmetlen, zavarbaejtő, rossz nekünk, mind testileg-mind lelkileg, amit csinálnak, és akkor még enyhén fejeztem ki magam, úgy érezzük, hogy engedelmeskednünk kell, hiszen vakon bízunk...
Én is így érzek, ahogy te! Gyógyultnak mondhatom magam, de a múlt néha feltör bennem.
Sziasztok!
Sajnos nem mondhatom, hogy megdöbbentene az a sok történet, amit itt olvasok. Ahogy sokakkal, velem is ez történt. Engem az apám molesztált kb 6 és 11 éves korom között. Több alkalommal simogatott és lelki terrorral elérte, hogy senkinek ne szóljak. Az igazán borzasztó az, hogy úgy szerettem és bíztam benne -és fogalmam sem volt hogy mit tesz velem -, hogy nem is akartam volna... Szerencsémre 11 éves koromban meghalt.
A terrorizálással viszont sikerült elérnie, hogy senkiben ne bízzak, így nagyon visszahúzódó lettem, és magamnak kellett feldolgoznom, ami történt.
Elmondhatatlan, hogy milyen következményekkel, lelki fájdalommal jár egy-egy hasonló élmény, az égész életre kihat, még akkor is, ha sikerül feldolgozni.
Én szerencsére gyógyultnak mondhatom magam, de mindig is hatással lesznek rám a történtek, a gondolkodásomra, viselkedésemre, reakcióimra, érzelmi életemre.
Judith Herman: Trauma és gyógyulás című könyvét tudom ajánlani mindenkinek, aki zaklatást, erőszakot élt át, illetve a hozzátartozóiknak. A könyv ugyanis nagyon részletesen rávilágít a hosszútávú következményekre, változásokra. És a feldolgozás, gyógyulás lehetőségére, folyamatára.
A fórumozók küzül sokan intik óvatosságra a szülőket. Én az ANYÁKAT intem óvatosságra, elsősorban ők felelnek gyermekeikért. Ugyanis az erőszakos szexuális cselekmények zömét családtag, leggyakrabban az APA követi el.
És nehogy azt gondolja bárki is, hogy ő biztosan észrevenné... Az én anyám sem volt ostoba. De az elkövetők sem azok, nagyon is vigyáznak arra, hogy le ne bukjanak. Tudják ők, hogy mi forog kockán...
Az én apám a külvilág számára a világ legeslegjobb emberének tűnt. Hitbuzgó, segítőkész, jószívnű. Az ismerősei egytizede sem hinné el, hogy ezt tette velem.
Szóval ANYÁK, ti legyetek óvatosak, figyeljetek, és SENKIBEN ne bízzatok, csak a gyermekeitekben!!!
Én egyébként azt olvatam, hogy az erőszak, molesztálás évezredek óta(!) bevett eszköze a nők elnyomásának. Freud például a pszichoanalízis módszerét hisztériás, bonoldnak tartott nők kezelésekor fejlesztette ki, akikről mindannyiszor kiderült, valaha szexuális bántalmazás áldozatai voltak. (Ezért is tartják ma szexistának Freudot.) Mivel még maga sem tudta elhinni, hogy azok az esetek mind valóban megtörténtek, hogy a társadalolm, amiben hitt, ennyire "szennyes", így élete végén visszavonta, megtagadta saját felfedezését. Amelyet ma is sikerrel használnak...
A feltárt eseték és statisztikai számítások szerint, egyébkén minden 3., azaz HARMADIK felnőtt nőt ért életében szexuális bántalmazás.
Ez kétségbeejtő adat szerintem. Időnként elnézem a nőket utcán, buszon, visszagondolok osztálytársaimra, és eltűnődök, kik hasonlók még hozzám. És hogy ők vajon feldolgozták/-zák-e valaha. (Persze ugyanígy elgondolkodtató az is, hogy pl a járókelő férfiak közül melyik pedofil, vagy erőszakoló...)
Minden érintettnek szívből kívánom, hogy találja meg a megszabadulást.