Gondolnál rá, hogy felnőttként visszavágj a szüleidnek? (beszélgetős fórum)

Szerintem ez személyiségfüggő.

Valamiféle hála, vagy gondoskodási ösztön biztos él mindenkiben, de simán felülírhatja ha a szülő(k) bántalmazó közeget teremt a gyerekének.

Ha minimalizáltad a kontaktot, annyi talán elég is, nem?

Azon érdemes elgondolkodni talán, valóban jólesne neked, ha többé nem beszélnél vele? Elégtételt jelentene?

A kérdésem az lenne, mi az az emberben, ami bele van kódolva az anyjával kapcsolatban? Hogy akkor is megteszi, amit kell, ha az anyja nem is érdemli? Hogy azok a gyerekek is szeretik az anyjukat, akiket ver, akiket naponta aláz???

Ez genetikailag van kódolva?

Én azért kérdeztem a bántás milyenségéről, mert az egyik kolléganőm mesélte, hogy a fia azt vágta a fejéhez, hogy éheztette.

És teljesen más történt.

A gyerek sosem ette meg az anyja által csomagolt ételt. Vagy kidobta, vagy elajándékozta, vagy hazavitte, ezért az anyja azt gondolta, hogy sok és kevesebbet csomagolt neki.

A gyerek ezt éheztetésként élte meg:DDDD

Feledni... az már nagyjából megtörtént. A gyerekkoromból sok mindenre nem emlékszem, valószínűleg egyfajta védekezési mechanizmus miatt.

Azon gondolkodtam, anyám megérdemelné, hogy ne beszéljek már vele. De a felelősségtudat nem engedi bennem, hogy megtegyem. Természetesen minimálisra csökkentettem a kapcsolatot, ami még illik, annyi van köztünk.

Teljesen egyetértek veled!

Már nem változtat semmin, ha visszavágna, de beszélni lehet róla, ha az segít a fórumindítón.

Én túllépnék ezen.

Komolyra fordítva a szót.

Átérzem, de visszavágni úgysem tudsz már. Bármit teszel, mondasz ennyi idő múltán, nem úgy hat. Azért azzal lehet őket szembesíteni kulturált hangnemben, mit műveltek gyerekkorodban, de legjobb lenne feledni a sérelmeket. A saját érdekedben.

Az életem az ő viszályukról szólt, örökös vita, alkohol, verekedés. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy anyám kigondolta, különben mindenkivel üvöltözött. A legkisebb dolgokban sem lehetett semmi másképp. Apámmal emiatt sokszor ölre mentek, repkedtek tárgyak, pofonok. Apám engem fizikálisan nem bántott, de az anyámnál előfordult ez is.

Felnőttként mégsem akarom bántani, inkább lenyelem a hülyeségeit, mert már öreg. Bár néha legszívesebben mindent az arcába vágnék, hogy mit csinált rosszul és miket rontott el anyaként. Most már nekem is van gyerekem.

A szüleim eléggé tönkretették a gyerekkorom. Akkoriban sokszor gondoltam rá, hogy ha felnőtt leszek, visszakapják valamilyen formában a sok lelki bántást, amit átéltem miattuk és általuk.

Mégis most, hogy felnőtt lettem, nem teszek semmit. Felelősséget érzek irántuk, inkább engedek nekik és sosem vágom a szemükbe, hogy milyen volt a gyerekkorom - bár erről számukra könnyebb módon szépen elfeledkeznek. Miért fontosabb nekem az ő "boldogságuk", mint nekik volt az enyém, mikor gyerek voltam?

Jár még valaki hasonló cipőben? Vagy van valamilyen segítő gondolatotok a problémámhoz?