Férfiak, mennyire fogadnátok el? (beszélgetős fórum)

Ez így Van. Lehet te leszel a legjobban meglepve mik fognak még történni abban a naplóban.

Az ember folyton változik. Megtapasztal dolgokat. Apránként rájön mi a fontos, és mi az ami nem fontos az életében. Az hogy egy lánynak hosszú barna haja van, az 10 évesen a világot jelenti. 50 évesen teljesen lényegtelen.

Szánalomból elvenni valakit? Nem. Kizárt. Olvastad a naplóm. Ok. Tudod hogy az előítéletek miatt nem rúgtam labdába a gyengébbik nemnél. De megismertem az első feleségem. És épp ő lesz az én történetemben az ellenpéldája annak amit írsz. Nem szánalomból jött hozzám. De többet nem írok itt le. Majd a naplómban, ha eljött az ideje :)

Írd le,hisz anonim vagy. Gondolom a válaszok miatt szorongsz,de ezen is túl kell lépni.

Talán még segít is.

'Viszont sok embernek vannak vele született problémái. Van akinek szembe tűnő van akinek szinte észrevehetetlen. Azokkal mi lesz? Húzza le magát a klotyón, mert nem tökéletes?'

Azokhoz teremt a jóisten, olyan 'terézanyákat-apákat, mint te, aki szánalomból elvesz egy ápolásra szoruló embert, és nem kell lehúzni magukat a klotyón.

A múltkor beleolvastam a naplódba, érdekes nem a kis szeplős vörösről ábrándoztál te sem anno, akinek esetleg tolni kellett volna a tolószékét, hanem a legszebb kislányról.

Vannak olyan emberek, akik képesek feladni a saját céljaikat azért, hogy egy olyan emberrel éljenek, aki nem tudja nyújtani nekik azt, amit szeretnének, de nem mindenki ilyen.

Én sem, ráadásul, mint írtam 20,5 éves voltam, amikor megismerkedtem a férjemmel, a mai felfogás szerint kislány voltam még, és remélem megértitek, hogy egy 20 év körüli lány álma akkor is az volt, hogy jön az egészséges herceg fehér lovon, beleszerelmesednek egymásba, összeházasodnak, gyerekeik születnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Én sem voltam kivétel, pont ezt képzeltem el, és majdnem így is volt, azzal a kis malőrrel megfűszerezve.

És, mint írtam, ha nem lettem volna terhes, azaz nem született volna közös gyerekünk, akkor nem hiszem, hogy együtt maradtunk volna, mert én mindenképp akartam legalább 1 gyereket, és nem örökbe fogadottat, hanem az én saját gyerekemet.

Vállalom, hogy ilyen vagyok, és álszentnek tartom azt, aki azt mondja, hogy élete vágya, hogy egy beteg emberrel éljen, akitől még gyereke sem lehet.

Igen, lehetnék én is beteg, és valószínű, hogy akkor meg azt szeretném, hogy azért jöhetne mégiscsak a herceg fehér lovon, de ha ez lenne, akkor valószínű, hogy csak álom maradna, hiszen minden átlagos ember, elsődlegesen egészséges partnerre és egészséges gyerekre vágyik...

"de ha úgy ismerkedtem volna meg vele, hogy már beteg, akkor nem hiszem, hogy kellett volna."

Nézd, nem vagyunk egyformák.

Ha úgy ismerkedtünk volna meg, azaz ha találkozunk, bemutatkozik és azt mondja, hogy rákos, akkor miért menjek bele egy kilátástalan kapcsolatba?

Nem vagyok mazochista, mártír és semmi, egy egészséges nagyon fiatal lány voltam akkor, aki egészséges partnert és egészséges gyereket akart.

Miért kellett volna nekem a vállamra venni egy ismeretlen ember betegségét?

Az, mint írtam, hogy már akkor lett beteg, amikor már terhes voltam, szülés előtt voltam 2 héttel, az más.

Teljesen jól fogalmazol.

Viszont sok embernek vannak vele született problémái. Van akinek szembe tűnő van akinek szinte észrevehetetlen. Azokkal mi lesz? Húzza le magát a klotyón, mert nem tökéletes?

Elismerésem hogy kitartottál a férjed mellett. Sokan feladják, elmenekülnek. Pedig minden ember életében vannak mélypontok, és pont akkor van a legnagyobb szüksége egy megértő társra.

Akkor miért játszol azzal a gondolattal, hogy a férfiak mennyire fogadnának el?

Szerintem, ha már ilyen gondolatok születtek meg és lenne más, aki elfogadna, akkor elhagynád.

Igen, mint írtam az én férjem is rákos lett, miután összeházasodtunk és vártuk a gyerekünk születését. Eszembe sem jutott elhagyni, pedig ekkor még nem voltam 22 éves sem, de ha úgy ismerkedtem volna meg vele, hogy már beteg, akkor nem hiszem, hogy kellett volna. Ez van. Szerencsére túlélte és azóta is együtt vagyunk:D

A gyerekkel kapcsolatban pedig, én nem biztos, hogy szó nélkül tudnám hagyni, ha hazaállítana egy beteg nővel. Én, mint a gyerekem anyja minden lányt úgy szemlélek, mint az unokám lehetséges anyja. Ez van:D És én az unokámnak a legjobbat szeretném, és nem szeretnék attól rettegni, hogy nem lesz aki felnevelje, azaz az apján kívül (hiába vagyok én, én csak a nagymama lennék), nem szeretném, ha az unokám félelembe élne, mert az anyja mindig rosszkedvű, mindig beteg, ne adj isten őt bántja a saját baja miatt, stb., és persze, azt sem szeretném, hogy megörököljön bármilyen betegséget.

A depressziót ne keverjük össze a rosszkedvvel, gyásszal vagy a nyomott hangulattal. Ezek jellemzően átmenetiek, ilyenje mindenkinek van, de a depresszió az más...

Igen, most mondhatod, hogy az én gyerekem apja is beteg volt.

És igen, rettegek, és annak idején a családom is rettegett, hogy egészséges legyen a gyerekünk, hiszen a férjem betegsége a gyerekünk születése előtt 2 héttel derült, így vinni kellett a gyerekünket kivizsgálásra is...

És őszinte leszek, ha a terhességem első 3 hónapjában derült volna ki a férjem betegsége, akkor elvetettem volna a gyereket.

Ezért sem lett több gyerekünk...

Ha szeretsz valakit gondoskodsz róla. Ha beteg ápolod.

Ha megismer valakit, beleszeret, és kiderül van valami betegsége, és vállalja mert szereti. Abba nekem nincs jogom beleszólni, hogy dobd el mint egy rongyot.

Sajnos a mai világban nagyon sok kapcsolat fut zátonyra ez miatt.

Arra alapozom, hogy anyámnak aki 3 fiút nevelt fel, nem tudtunk olyan lányt bemutatni, akit elfogadott volna. Pedig voltak szép lányok, kedves lányok, és sorolhatnám a jelzőket. Az én lányom is a szebbek közé tartozik, és jól nevelt kedves lány. Még sem talált olyan pasit, akinek az anyjával kijött volna.

Megértem az álláspontodat. Senki, én sem szeretném ha a gyerekeim (van egy fiam is) szenvednének a partnerüktől.

A végletektől eltekintenék.

Viszont lehet egy depressziós emberen segít egy kapcsolat, és boldog lesz a pár mindkettő tagja. Párom szívbeteg, és elfogadtam. Ja igen. Depressziós is volt mikor megismertem. Pár hónappal előttem temette el az édes Anyját. Az elfogadás az egy fontos erény szerintem. Nem kell szeretnünk azt akit a gyerekeink választanak. De úgy gondolom nem szólhatok bele addig amíg a gyerekeimet boldoggá teszi az adott kapcsolat.

Bocs hogy ilyen hosszúra sikerült. Én így látom. Köszönöm a véleményed.

Én nem tudom, hogy mire alapozod ezt.

Az én fiamnak még nem volt olyan barátnője, akit ne kedveltem volna, illetve az én családomban nem divat utálni az anyóst és ugye pont ezért fordítva sem, azaz az anyósok nem utálják a menyüket és a vejüket.

De, ettől függetlenül nem szeretném, ha a kiegyensúlyozott fiam egy depressziós lányt szedne össze, hiszen az őt is lehúzná,

És akkor te mint lányos apa, örülnél ha a lányod egy olyannal akarná leélni az életét aki pl. alkoholista? Pszichopata? Vagy csak egyszerűen depressziós? Nem hinném, hogy te ilyen párt kívánnál a lányodnak, akkor miért várod el a fiús anyáktól, hogy ők áldozzák be a gyereküket.

Persze, ez most olyan hülyén hangzik (beáldozni, stb.), de azért ilyen irányban is gondolkodhatnál...