Félelmeink leküzdése (beszélgetős fórum)
Az egyedüllétben először elveszti az ember a kapaszkodóit, utána önmagában erősödik meg, ha elég sokat van egyedül.
Én nem mondom hogy folyamatosan az egyedüllétre kell törekedni, mert az nem a legoptimálisabb, de aki bírja, az tegye.
Az egyedüllét olyan tudatállapotot teremt, mintha az ember meditálna. Konkrétan olyan, mint amikor az ember a tükörbe néz. Ilyenkor nagyon sok emlék, félelem, satöbbi jön fel a tudatba, és akkor az ember kénytelen ezekkel foglalkozni. (ezért nem bírják sokan a tétlenséggel vegyített egyedüllétet)
Mást nem tehet itt sem az ember, mint lefuttatja ezt a jó sok programot, amíg el nem fogy. Aztán marad az üresség, a csend és a béke.
Menj bele a félelembe, másképp nem fog menni.
- Ha félsz a sötéttől, aludj el sötétben.
- Ha félsz az erdőtől, menj az erdőbe.
- Ha félsz az egyedülléttől, akkor légy sokat egyedül.
....
Ha félsz egyedül a sötét erdőben, akkor menj egyedül a sötét erdőben... :))
Bármily hihetetlen, ezzel az egyszerű(?) technikával elég sok félelmemet leküzdöttem.
Például én valamiért borzongtam a teliholdtól kiskoromban. Azóta annyiszor ültem/álltam ki teliholdra, hogy már órákig tudom nézni. :)) Nagyon szeretem!!!
Így megy ez. Minden dologhoz, amit nem tettél barátoddá, az ellenségednek fogod érezni, és félni fogsz tőle.
Azután hogy "jó barátok" lettetek, már csak a puszta csend marad. A csend nem fog zavarni, mert nincs benne semmi zavaró tényező.
Tudom nem könnyű téma ez, de gyakorolni kell, gyakorolni és gyakorolni... :))
Egy párszor be kell tojni, aztán már eszedbe sem fog jutni.
Még ha élsz is, tapasztalni jössz ide. Mint ahogy a gyerek járni tanul és elesik, vagy megkapja a kedvenc játékát. Az egyik ilyen, a másik olyan. Tapasztalat! A legrosszabb, ha az ember lelkileg konzerválja magát és semmit nem fogad be. Akkor testileg és lelkileg is bemerevedik. Az élet dialektikus. Egyszer nagyon szar, aztán nagyon jó, de mindkét oldalra nyitottnak kell lenni. Mélyen belemenni az érzésekbe, a gondolatokba. Merni akarni vagy nem akarni. Számomra ez az élet. Nem feltétlenül az, hogy beülök a moziba pattogatott kukoricával. Az még nem igazi élet. Igazi élet méltósággal, emberséggel élni, ha úgy tetszik őszintén és alázatosan. Összecsuklani és felállni. Erősen és gyengén. Nem feltétlenül érzékekhez kötött az élet. Mi az, ami az érzékeken túl van? Ezzel keveset foglalkozunk, pedig lényeges!!
Mert amikor a Biblia mondja hogy "hiábavalóság", akkor én ott arra gondolok, hogy semmit nem vihetsz magaddal, csak azt hogy milyen voltál/vagy (ha hiszel benne), és hogy mertél -e érzékekkel vagy érzékektől függetlenül tapasztalni itt e Földön?
Az utolsó mondatodra szokták mondani, hogy:
"Élni jöttem a Földre, nem lakni!"
Szia! Én klausztrofóbiás voltam. Évekig képtelen voltam bemenni normális barlangba, csak ilyen vacak kivilágított kocaturistáknak valóba. 6 éve sikerült magamra erőltessem, hogy bemenjek egybe, aztán egyre könnyebb és könnyebb lett.
Nem segítene neked, valami extrém sport? Például műfal mászás? Ki vagy biztosítva, vigyáznak rád, de mégis meg van az adrenalin. Talán ha felpörgetnéd magad segítene.
Én a halállal úgy vagyok, hogy OK gáz meghalni, de annak rosszabb aki utánad marad. A halál, úgy rossz, ha elmúlt az életed és nem leélted.
Minden félelem forrása a halálfélelem.
Ha megérted, hogy a halál nem vet véget az életednek, csak a létednek, akkor nem fogsz félni.
Teljesen igazad van, én sem gondolom ezt másként. Igazából nem gondolok én erre, nem agyalok rajta, nem szoktam levezetni ezt magamban, ez egy érzés, ami csak jön, felerősödik, elér egy bizonyos pontot ami számomra elviselhetetlen onnantól meg már múlóban van.
Azért használom a félelem szót mert ez mindenki számára elérhető, érthető. Nem igazi félelem ez, egy kegyetlen érzés amit nem tudok másként leírni.
A halál utáni un. semmi az, amit nem tudok feldolgozni.
Volt idő amikor talán pánikbeteg voltam, bár az orvosok, pszichológus szerint nem, de tény, hogy mondjuk úgy körültekintőbb vagyok már mint régen.
De ez az érzés régebbre nyúlik vissza.
Mitol felsz konkretan? Hgy meghalsz? ...
Mindenki meghal egyszercsak.
Igazabol mi az ,ami korulvesz. Mert kar(folosleges energia) azon aggodni, hgy egyszer meghalsz.
Szuleim tul a hatvanon aggodnak emiatt, es sztem meg az is korai! Sosem lehet tudni.
Szval, barmikor barmi tortenhet velunk, minek generalod plusz?
Gondolj a Pozitivumokra es sokkalelorebb jutsz,mintsem azzal, hgy ezen aggodsz, mikor halszmeg pl, en azt gondolom, hqy mi visz elore :) sorakoztass olyan dolgokat,amitol oromod van....
Az mire jo,ha sajnaljuk magunkat?! Sztem sehova sem vezet!
Csatlakozom részben Katinkaboszihoz. Valószínű többször átgondoltad mi az amitől félsz. Azt is eltudom képzelni pánikbeteg vagy, aminek a legyőzéséhez lehet szakember segítségét kellene igénybe venned.
Saját magaddal "beszéld át" jó-e naponta "meghalni"...vagy áttudod az agyad programozni, hogy ne félj? Próbálj meg sokat tornászni, hogy kellemesen elfáradj.
Jobbulást!
Szia!
Úgy szeretném azt érezni amit te, hogy nem félsz tőle. Igazából nem a haláltól félek, nem a pillanattól vagy fájdalomtól, vagy annak módjától, hanem attól a felfoghatatlan dologtól, hogy utána nincs semmi, és ezt még leírnom is borzasztó. Igazából ahogyan írtam tudom miért erősödött ez fel bennem most, ismerem az okát, de az alap problémámat, magát az el nem fogadást nem tudom legyőzni, egyszerűen nem tudom felfogni vagy elfogadni megbékélni meg pláne nem, hogy lesz olyan, hogy nem leszek és a világ meg tovább. Tudom, hogy kár idegeskednem ezen, félnem, de olyan erős félelem tör rám, rossz, nagyon. Abban reménykedem csak, ha megöregszem, ha leszek olyan szerencsés, hogy idős leszek már nem fogom sajnálni, hogy el kell mennem, hogy kellőképpen fogok addigra elfáradni, vagy valami hasonló.
Szia :)
Sógornőmnek hasonló félelme volt, de neki a szülés kapcsán, azért is nem mert teherbe esni.
Aztán amikor elbeszélgettünk, kiderült, volt egy eset, a hozzátartozók mesélték neki, milyen módon halt meg a mama, szülés után.
Azóta félt.
Elmondtam neki, egyetlen dolog ahalál, amitől nem szabad félni, hiszen mindenkinek ez a vége, a kezdetektől minden nap közelebb kerülünk a véghez.
Hogy ki mikor, milyen módon és formában, nem tudni, de félni tőle, egyáltalán nem érdemes.
Neked is meg kellene a félelmed okát keresni.
Gondolj bele, mióta pontosan és mi történt akkor, ami ennyire kiborított és félsz még most is.
Világos, érdekes felvetésnek gondolom azt, hogy azt hiszed tudod ki vagyok és miért vannak ilyen félelmeim, főleg azt, hogy ez bármiféle ezoból fakadna.
Másfelől, ha már féltél valaha is bármitől, akkor nem tudom miért érzed úgy, hogy nevetni kellene rajta.
Mindenesetre, szebb jövőt neked, meg nekem is ;)
Hmmm..........
Mindenhez fel kell kicsit nőni, megérni rá.
Ha szereted, elfogadod, nem félsz tőle.
Sziasztok !
Arra volnék kíváncsi ki hogyan küzdi le a félelmeit, vagy hogyan bírkózik meg azokkal.
Gondolom vannak olyan félelmek amelyek leküzdhetetlenek, maximum elfogadni lehet őket, együtt élni velük, talán.
Az én konkrét félelmem a halálfélelem, ami egyre csak erősödik, főleg olyankor amikor valami jó dolog történik velem, de leginkább este, amikor egyedül maradok ( egyedül élek ). Néha csak úgy rámtört egy hihetetlenül intenzív érzés, nagyon rossz, és nem tudok vele mit kezdeni, megoldani nem tudom, de elfogadni sem, mármint a halált. Már gyerekkoromban megjelent ez az érzés, de közel sem volt ilyen intenzív, és igazából nem zavarta a mindennapokat, de lassan már ott tartok, hogy nagyon zavar, mert napi szinten van jelen. Nem tudom mit kezdhetnék ezzel, valamilyen megoldást kellene találnom .
Van esetleg valaki akinek hasonló probléméja van?
Mindenféle megoldás érdekelne, nem csak erre a félelemre konkrétan.
Edina, 28 éves