Ezredszerre talpraállni (beszélgetős fórum)
Egy pszichológus nem fogja megoldani a problémáit, csak segíthet lazábban felfogni. Attól még nem lesz több pénze másnap a boltban, nem lesz munkahelye és nem javulnak az életkörülményei sem, csak esetleg sarik rá nagy ívben az antidepresszánsoktól.
Ja, meg hát nem mindenki lakik olyan helyen, hogy elérhetők ezek a segítségek.
Ó persze, és ahol nagy a szükség, közel a segítség.
És ahová a Jóisten báránykát ad, ad legelőt is.
Szerintem az összes hasonló közhelyet ismerem.
Attól, hogy én járok pszichológushoz, nem fog anyám megváltozni.
Nem fog a kapcsolatunk megváltozni, ha ő nem változik.
Ez hosszú, bonyolult, és nem szeretnék belemenni bizonyos dolgokba.
A pszichológus, meg hasonlók csak nekem, rajtam tudnak segíteni, rajta nem fognak.
Az én problémámat nem fogják megoldani helyettem, mert nem az a tisztjük. Segíthetnek megtalálni a kiutat. De sok olyan dolog van életben, amiből nincs kiút.
A család lényeges probléma, hogyhogy ezzel felesleges pszichológushoz menni?!
Csakis azzal kell, ami a gondot okozza.
Nem a körülmények alakítják az életünket, hanem mi alakítjuk saját magunknak a sorsunkat és vonzzuk be a dolgokat a gondolkodásunkkal és érzelmeinkkel.
A feladat az önismeret, megtanulni felelősséget vállalni tetteinkért és a gondolatainkért és bízni magunkban, a bennünk lévő teremtő erőben.
Az a gond, hogy az egyik probléma eleve a családom.
Ezzel meg felesleges pszichológushoz meg életvezetési tanácsadóhoz menni. Legfeljebb egy drogfutárt lenne érdemes keresnem, hogy amíg (például) ég a házunk, addig vidáman röhigcsélve, nyugodtan üldögélve nézzem a lángokat, vagy felismerjem benne a pozitívumot, és nekiálljak mellette szalonnát sütni.
Vannak olyan helyzetek, amiknek épeszű, normális ember nem fog örülni. Ha örül, akkor már nem épeszű.
Aha. Ez engem nem vígasztal.
Hullámvölgyben élni, és hullámvölgyben meghalni nem valami vígasztaló.
A reinkarnációban nem hiszek.
De ha létezik, akkor következő életemben lottómillárdosként kéne élnem a paradicsomban, max. szerelem nélkül.
De nem kiabálom el, mert még bőven van időnk akár elválni is.
Ezzel vitatkoznék.
Kezdjük azzal, hogy mi rosszat tehet egy 3 éves gyerek, amiért veri a sors?
Max. rossz helyre, rosszkor született.
Mi rosszat tehettem, hogy meghalt valaki, és emiatt is padlóra kerültünk minden szempontból?
Lehet, hogy más tudja, melyik cég szűnik meg évek múlva, nekem ez a tudás nem adatott meg. Utólag könnyű azt mondani, ha nem ide, hanem oda jelentkezek, akkor másképp lett volna.
Pont ez a bajom. Minden küzdelem, befektetett energia hiábavaló, mert jön valami "sorscsapás", és kezdhetek mindent elölről, és ez a legjobb eset. Általában még hátrébb kerülünk, mint előtte.
Egyébként olyan nincs, hogy egyik hullámvölgyet a másik követi. Az még ugyanannak számít.
Ahogy a viccben is van:
- Mi az abszolút lehetetlenség?
- Az úton 1 hepe után 2 hupa.
Hányszor lehet felállni? Akárhányszor. Mindig!
Jó, hát egy kicsit lehet feküdni ott a padlón, aztán szépen feltápászkodni.
Eszembe jut Romain Rolland: Colas Breugnon című könyve, már nagyon régen olvastam. Azzal a Colas-val mindig valami óriási baj történt, amit csak el lehet képzelni, legalább hatszor leégett a háza, aztán mindig és mindig újrakezdte az életet.
Gondolom, mindenkinek van olyan időszak az életében, amit elegánsan csak "hullámvölgynek" szoktak nevezni.
Sokak ismerik azt is, amikor egyik ilyen hullámvölgyet egy másik követi. De a legtöbb embernek az a természetes, hogy időnként ezt valami jó dolog is követi.
Nekik nagyon nehéz elképzelni, milyen az, amikor ilyen tulajdonképpen nincs.
Mikor a nagy "rosszat" csak valami jelképes jó követi, és aztán megint valami rossz következik.
Mondjuk váratlan elbocsájtás, haláleset, baleset, azt követi annyi jó, mint mondjuk 200 ft-ot nyerni a kaparós sorsjegyen. Ezek soha nincsenek egyensúlyban.
Ahogy visszaemlékezek, egész kisgyerekkortól mostanáig: nem volt olyan időszak az életemben, amikor minden kerek lett volna.
Az bánt, hogy vért izzadva kínlódok egy kis eredményért. Aztán jön valami rajtam kívül álló ok, amit nem tudok befolyásolni, és még rosszabb helyzetből kezdhetek megint mindent felépíteni, mint előtte.
Ha kettőt lépek előre, akkor hármat esek hátra, akkorát rúg belém az élet.
Megint ez van.
Belefáradtam.
A legtöbb embernek azok a körülmények, amiket nekem-nekünk sikerült elérni, akkor is összejönnek, ha a tévé előtt ülve vakarja az ülepét egész életében, és soha semmit nem tesz, a kisujját sem mozdítja meg.
Egyetlen jó dolog van az életemben, a családom. A férjem és a két kisgyerekem.
De így még nehezebb, mert ha valami gond van, akkor nem csak én látom kárát, hanem ők is.
Olyan vagyok, mint egy két lábon járó sorscsapás, sokszor gondolkodom rajta, mennyivel könnyebb lenne nekik nélkülem, vagy ha másvalakivel lenne kerek a család. Akit nem ér mindig utol a baj.
Kicsit kacifántos, körülményes a megfogalmazás, de nem akarok konkrétumokat írni, hogy jöjjön pár ember, és kiforgassa.
Más is van így vele?
Megint a padlóról, jobban mondva a pincéből kéne felállni, feltápászkodni, és továbbmenni. De van értelme, ha előre látható, hogy megint csak jön valami "véletlen", és akkor még rosszabb lesz?
Küzdeni, harcolni, a nagy semmiért?
Hányszor lehet azért felállni a padlóról, hogy megint odalökjön az élet?
Talán egyszerűbb lenne fekve maradni.