Ez az érzés sokkal több, mint a szerelem.. (beszélgetős fórum)

Igen, sajnos még nem találkoztunk, nagyon messze lakik tőlem. Egy játékban ismertem meg a net-en és elkezdtünk beszélgetni.

Köszönöm a tanácsodat! :)

Nincs ezzel semmi baj. Jól értem, hogy még nem is találkoztatok? Csak nem egy internetes ismeretség?

Szerintem, érdemes lenne először találkozni, és aztán majd az élet hozza a többit. Hidd el, felesleges görcsölni bármin is, mert a Sors tudja a dolgát.

Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e újra vagy sem. (Inkább bánjam meg, hogy írtam, minthogy meg sem próbálom.)

Tudom, hogy vannak emberek, akik unják a témámat, de azoktól kérem, hogy inkább ne írjanak vagy szabad, de kulturáltan. :)

Sokan már ismerik a történetem, de nagyjából leírom, hogy azok is tudjanak követni, akik még nem olvasták.

A 18. életévemet már betöltöttem (lány vagyok, de hátha valaki nem nézi a nevemet), s eddig nem sok férfihoz volt szerencsém, akikhez volt, mind én "küldtem" el, mert valami hiányzott. Nem tudtam felnézni rájuk, nem szerettem meg egyikőjüket sem igazán. Emiatt rengeteg bántást kaptam, hogy mi bajom a férfiakkal, talán leszbikus vagyok? Kinevettem és kerültem is őket, mert fájt, hogy annak néznek. 17 éves lehettem, mikor ilyenekkel bombáztak, nem értem, miért baj nekik, hogy nem jártam annyi idősen nagyon senkivel.

Pár hónapja megismertem egy lányt - s most jön a csattanó -, minden megvan benne, ami ezekből a férfiakból hiányzott. Nem kezdem el sorolni azon tulajdonságait, amik még emellett lenyűgöztek, pedig van bőven. :)

A másik fórumon megkaptam, hogy pszichológusra lenne szükségem, stb. Miért kötődök egy olyan személyhez, akivel még nem is találkoztam személyesen?

A kérdésre nem tudom a pontos választ, de nem is akarom megfejteni, mert még magamban sem tisztázódott le és mert nem is ez a legfontosabb. A lényeg, nagyon megkedveltem, imádok vele beszélgetni - és ő is velem.

A lányról időközben kiderült (már biztosra tudom), hogy leszbikus. Emiatt kicsit furcsán is érzem magam, mert nem tudom, hogy illik/nem illik viselkedni, de rájöttem, az a legjobb, ha magamat adom.

Igazából erről senkivel nem tudok beszélni, pedig vannak barátaim, de valahogy szégyellem. Nem őt, hanem azt, hogy egy lányba szerettem bele. Tudom, hogy szeretem, mert minden egyes napon csak rá gondolok, alig várom, hogy írjon, minden zenéről ő jut eszembe, stb.

Nektek mi a véleményetek a történetemről? Elítéltek, amiért ezt érzem?