Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » És Isten eltöröl minden könnyet... cikk

És Isten eltöröl minden könnyet...


Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) "Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.."
És Isten eltöröl minden könnyet...

Már kislányként (háromgyermekes család középső leánykájaként), mint annyian gyermekként, eljátszottam az érzéssel, milyen is lesz, amikor én leszek anyuka, amikor én adom azt a sok szépet és szeretetet, mellyel engem ajándékozott meg az élet, a sors, a szüleim, testvéreim által. Mai napig boldogság feleleveníteni azt a csodás gyermekkort, amit megélhettem. Egyik mindig visszatérő kedves emlék, amikor édesanyám esténként maga köré "gyűjtött" bennünket, elővette a diavetítőt, s mesélt, mesélt nekünk: Öreg néne őzikéje, Boribon a játékmackó, Hókirálynő, Csizmás kandúr... és még sorolhatnám... Én is ilyen édesanya szerettem volna lenni mindig mint ő...


Most nagyot ugrok: felnőtt lettem, s megtaláltam azt az embert, akivel egyek lehetünk, akinek jelenléte minden, akit szeretek szívből. 2007 volt, egyre többet beszélgettünk arról, hogy amikor már gyermekünk lesz... Sosem védekeztünk, igazából akkoriban nem gondoltam arra, miért is nem lettem várandós még... Ám amikor már tudatosan figyelni kezdtem testem jelzéseit, böngésztem, kutattam a peteérésről, ovulációról mindent, valahol éreztem: baj van.


Mindeközben egy váratlan rosszullétet követően bal oldali petefészek műtétre került sor egy bevérzett petefészekciszta miatt, amit sikerült kihámozni laparoszkópiával, de engem egyre jobban aggasztott. A hónapról hónapra sírással végződő, dühös csalódottság... már megint nem sikerült!

Nőgyógyászom a szokásos hormonlabor vizsgálatokat rendelte el, majd ciklusmonitorozás, mely nem mutatott eltérést, egy-egy hónap volt peteérés nélküli. Aztán az ismételt hormonvizsgálatok már felhívták a figyelmet, valami mégsem jó. Emelkedett fsh értéket mértek, közben ciklusom is felborult, két hetente megjött. Orvosom nem hazardírozott, meddőségi intézetbe, szakorvoshoz kerültem. A kivizsgálások után inszeminációt javasoltak. Felcsillant a remény, biztosra vettem, hogy most már sikerülni fog, fogunk mi még apró talpacskák után futkározni. Egy, kettő, három... öt, sikertelen mind, sírások, kiborulások, közben mindenki babát vár, mindenki szül...Orvosunk lombikprogramot javasolt, miután 32 éves elmúltam, a magas fsh érték pedig kimerülő korai petefészket jelzett, nem maradt más, mint versenyfutás az idővel..


2010-ben belevágtunk, és én boldog voltam, most biztosan pocaklakós leszek. Persze nem sikerült az első, teljes kiborulás, miért, miért, miért??? Orvosunk biztatott, ritka, amikor elsőre sikerül valakinek, talpra kell állni, előre kell nézni. Második stimuláció alatt mindenféle rossz, ami létezik, jött. Maximális dózis ellenére alig nyertek petesejtet, abból is csupán egy embrió lett életképes, aki beköltözhetett a pocakomba. Minden nap beszéltem hozzá, igenis görcsösen akartam, akartam Őt, és ekkor éreztem, legbelül éreztem, most sikerült. Gyermekünk lesz... Majd 6 hét 2 naposan nem éreztem jól magamat, az orvosom arcán ború... nem találom méhen belül, úristen nem, nem lehet hogy elveszítsem... és a szomorú tény: jobb oldali méhen kívüli terhesség, azonnal műteni kell. Mire műtőbe kerültem, szétrepedt a petevezetékem, a mi egyetlenkénk angyalka lett. Lelkem üvöltött a fájdalomtól. Mégis egymást támogatva lelkileg megerősödve tavasszal újra úgy éreztük: megpróbáljuk. Közben immuno-genetikai vizsgálatunk is negatív eredménnyel zárult, örültünk, hogy akadálya nincs, hogy kettőnknek gyermeke szülessen. Ekkor írtunk 2011 áprilisát. Férjem születésnapjakor volt a megtermékenyítés, igazi szerelemgyerekek mondtuk, négyen szerelembe estek és mind a négyen pocakom lakói lettek. Két hét múlva remegve, két nappal a hivatalos tesztelés előtt teszteltünk... Hajnal volt még, és akkor - Úristen, egy csík...két csík..látod, látod??? - Sírtunk egymás nyakába borulva, igenis világgá akartuk kürtölni, mert akartuk, hogy mindenki érezze amit mi, azt a leírhatatlan érzést... Lassan teltek a napok, majd egy reggelen a rettegett félelem, vér... Istenem, ne, ne vedd el tőlem őt, őket (akkor még nem tudtuk hányan maradtak velünk), ám a sors nem kímélve bennünket, a mi kincseink angyalkák lettek.


Összeomlott bennem, bennünk minden, közben munkahelyemen egy átszervezés miatt, 16 év után "átszerveztek" új helyre, új munkakörbe... ahol érhetett sorscsapás az életben, ott sújtott. Gyászoltunk, igenis gyászoltunk a mi elveszített álmainkat, a meg nem született gyermekeinket. Sokan mondogatták nekünk, nem szabad így felfognom, hisz ők még csupán épphogy léteztek. Utáltam ezeket a szavakat, mert a mi érzéseinket, a mi fájdalmunkat ne akarják megmondani miként éljük meg. Ők számunkra már léteztek, megérezhettük a jelenlétüket, és igaz, hogy ezeket a kis angyalkákat nem lehet látni, de ők mindig velünk lesznek. Mindeközben igyekeztük túlélni a mindennapokat, és mindketten tudtuk, nem adjuk fel, nem adhatjuk fel.


Új év, új remények, 2012 nyara... Szabadságon voltam, nyugalommal készültünk a "nagy Útra"... Az átélt tragédiák persze óhatatlanul is nyomot hagyva, a félelem apró fullánkját belém döfve meg megjelentek, de tudtam, erős leszek, nem engedem, hogy úrrá legyen rajtam. Három gyönyörű apróság lett a beköltöző és én élveztem minden pillanatát az ő létezésüknek, majd a várva várt nap és sírva ugrottam orvosom nyakába, sikerült, egy picike élet mutatkozott meg 3 héttel a beültetés után a monitoron, természetesen előtte már azért sejtettük, minden nap teszteltünk a nagy napig. Kismama voltam, és annyira boldog, kivirultam. Párom a tenyerén hordott, esténként elterveztük a gyermekszobát. Egy reggel iszonyat fájdalomra ébredtem, úristen, remegve keltem fel, de "örömmel" nyugtáztam, csak egy ártalmatlan nyilallás lehetett, hisz nem vérzek. Aznap délután mentünk volna úgyis ultrahangra, nyugodt voltam. Fél óra múlva egyre intenzívebb volt a fájdalom, már az ájulás kerülgetett és jött a rémálom, vérezni kezdtem. Azonnal indultunk az orvosomhoz, a fizikai fájdalmamnál nagyobb volt a lelki és a hatalmas döbbenet, méhen kívül az egyetlen bal petevezetékben is megtapadt egy élet, és ahogy nőtt, azonnali kürtrepedésem lett, hasűri vérzéssel, önkívületi állapotban, zokogás közepette vittek a műtőbe, aznap két drága élet lett angyalka. Nem láttam kiutat, nem volt vigasz, csak mérhetetlen düh, fájdalom. Akkor úgy éreztem, feladom...

Férjem, családom, s nem utolsósorban orvosom, aki lelket öntött belém, aki nem hagyta, hogy feladjam, támogatva, erőt adva segített.


S megint egy új év, egy új remény, ahogy feljebb pár sorral írtam. 2013...A nya szeretnék lenni, édesanya, nem tudom elengedni az érzést. Januárban négy kis csodával tértünk haza beültetésről. Minden nap kértem a jóistent, segítsen bennünket, legyen velünk küzdelmeinkben, ne hagyjon el minket, hívő ember vagyok, nem járok templomba, de mindig hittem a jóistenben. Örömkönnyek közepette kiderült, egy életet hordok szívem alatt. Az évek megélt keserűségei óvatosságra intettek, mert sajnos kezdetektől vérezgettem, ám a vérvételek, ultrahangok megnyugtatásra adtak okot. Egészen a tegnapi napig, a tegnapi napig, amikor is elveszítettük a mi csodánkat....Gyermekként arról álmodoztam, milyen édesanya leszek, hogy olyan csodás gyermekkora legyen majd gyermekeinknek, mely megadatott nekem... Az álmok, a csodák törékenyek, törékeny boldog pillanatok, melyek apró szilánkokra törve, szívünkbe mérhetetlen fájdalommal próbáljuk túlélni a mát, a jelent.. Azt mondják - közhelyesen - az idő minden sebet begyógyít... Sosem adjuk fel... Anyuka vagyok, négy angyalka anyukája...




Írta: eszterke76, 2013. április 6. 09:08
Fórumozz a témáról: És Isten eltöröl minden könnyet... fórum (eddig 157 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook