Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Érkezés III. cikk

Érkezés III.


...és a vége. Vagyis új életünk kezdete.
Érkezés III.

Az egész csak két-három perc lehetett, de nekem sokkal többnek tűnt. A bába azt mondta, hogy most ugyan szerinte nincs bennem több darab, de feltétlen kórházba kell menni kaparásra, mert ebben nem lehet biztos. Ez a hír elkeserített. Próbáltam valami kibúvót keresni, fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, hogy képtelen vagyok most egy kórházi tortúrára, de a bába ebből nem engedett. Csak az volt a kérdés, hogy hová menjünk? Két kórház merült fel, a közelebbi mellett döntöttünk. Telefonálgatni kezdtek, megtudják, hogy ki az ügyeletes orvos. Minden esetre, amíg mindez eldől, Misko a karjaimba adhatta Ninát – aki mindezidáig papája csupasz mellkasán pihent. Látványa és közelsége gyönyörűséggel töltött el, a világmindenség legcsodálatosabb lényét tarthattam a karjaim közt. Tudván, hogy a csecsemők képesek megtalálni a cicit egyedül, mely egyben első sikerélményük is idekint, szerettem volna, ha Ninával ezt is megtapasztalhatjuk, de most idő hiányában egyből mellre tettem, hogy nehogy csak órákkal a szülés után kerülhessen erre sor. Mintha ő is érezte volna, hogy mi jön, mohón szopni kezdett. Édes kis életrevaló gombóc volt már akkor is, úgy szopott, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Mint aki azért jött világra, hogy szopjon… egy pillanatra minden eltűnt körülöttünk, de ez tényleg csak egy pillanatig tarthatott, mert nem volt időnk semmire, körülöttünk nagy volt a kapkodás. Néhány telefon után kiderült, hogy indulhatunk. Anyu és dúlabarátnőm engem és Ninát öltöztettek. Misko a bába kocsijáért ment, aki közben lezuhanyozott. Kérdezték, hogy mit hol találnak. Anyukám nagyon kétségbe volt esve, én időközben feloldódtam. Ünnepeltem az életet, aminek gyönyörűségére nem csak kislányunk születése, hanem a halál közelsége is emlékeztetett. Amikor felállítottak majdnem elvesztettem az eszméletemet, alig tudtam járni. Bár kórházba indultunk a helyett, hogy édeshármasban megfeledkezzünk arról, hogy más emberek is léteznek a földön, mégis béke volt bennem. Minden bizonnyal, mert végre itt volt velünk a kisbabánk, és mert már akkor is tudtam, hogy ha kórházban szakad el a zsinór, elvitték volna Ninát, altattak volna. Ha kórházban szülök, nem lehetne ilyen csodálatos élményem a vajúdásról – még akkor sem, ha hagytak volna a magam tempójában, CTG nélkül vajúdni, hiszen az otthon biztonságát, kényelmét, háborítatlanságát semmi nem adhatja az otthonon kívül. Az én házam az én váram, ott csak azok vannak, akiket beengedek, akiket meghívok magamhoz, és ez esetben azok, akikkel meg kívánom osztani ezt az igen intim élményt. Arról nem is beszélve, hogy ha kórházban szültem volna a szülést követő napokat is kórházban kellett volna töltenünk. Tehát ugyan körülöttem mindenki sietett, pakolt és kérdéseket tett fel, nagy volt az ijedelem, de én jól voltam és úgy éreztem Nina is rendben van. Misko felhozta a liftet, ami egy öreg kulcsoslift, de most nagyon jól jött. A bába már lent volt az autóban, Ninát egy kis gyermekülésbe tették, amiben autóban is utazhat. Ragaszkodtam hozzá, hogy azzal a takaróval takarják be, amit a Lányok csináltak nekünk az esküvőnkre. Aludt. Anyukám otthon maradt, én hátul, Misko ölébe hajtottam a fejemet, a bába kérésére lábamat feltettem az ablaknak támasztva. Azt mondta, valahogy juttatni kell egy kis vért a fejembe, nehogy azt gondolják nagyobb a baj, mint amekkora, mert most elég zombi vagyok. Én egész jól voltam, csak kezdtem félni a beavatkozástól. Mondtam is a bábának és a dúlának, hogy félek. Tudják – mondták. Kérdezték, hogy szeretném-e, ha bejönnének velem? Mindenképp – mondtam. A délutáni csúcs közepébe csöppentünk, de azért elég gyorsan beértünk a kórházba.


Miután megmásztuk a főbejáratnál a lépcsőket, az a kellemes hír várt minket, hogy minden orvos operál. Időközben került valahonnan egy ápoló, vagy beteghordó, aki szerzett egy kerekesszéket és felszállított – kíséretemmel együtt a megfelelő osztályra. Itt kiderült, hogy a doki már kint van a műtőből. Egy szülőszobába vittek. Egyre jobban féltem. A bába még kint jelezte, hogy bejönne velem, mondták, hogy meg kell kérdezni a dokit. Addig is velem maradt. A szívem biztosan a torkomban dobogott volna, ha lett volna pulzusom, de nem nagyon volt, így csak a gyomrom szorult össze. Én a fogorvoshoz is csak akkor megyek el, ha már nem bírom elviselni a fájdalmat, és ha ott vagyok, minél több érzéstelenítőt kérek. Nagyon félek a fizikai fájdalomtól – ha nem szülésről van szó. Igaz volt idő, amikor annyira féltem még a szüléstől is, hogy biztos voltam benne, hogy nem fogok szülni. Így a gondolat, hogy most nem kapok érzéstelenítést, és a vérző, sajogó, égető, megviselt méhemet fogják tisztogatni nem csak megrettentett, hanem iszonyatos félelmet ébresztett bennem. Úgy féltem ettől a kaparástól, mint a nők, akik a szüléstől félnek. Bevittek a szülőszobára, ami nagyon kicsi helység volt, emlékeim szerint nem több hat-nyolc négyzetméternél, ablak nem volt rajta, csak a közepén egy ágy, egy kis szekrény jobbra és egy csap szekrényekkel balra. Le kellett vetkőznöm – természetesen – és segítettek felmászni az ágyra, amihez három lépcsőfokot kellett megmászni. Ez nekem az adott körülményekre tekintettel nem volt könnyű, de a szülésznők segítettek. Az ágyra mászva a bába kezét szorongattam. Kaptam egy ágytálat, hogy pisiljek. A szülésznők, akik ketten is bent voltak a kis szobában, nagyon kedvesek voltak és ez most különösen jól esett, minden kedves, bátorító szó erőt adott. Igyekeztem koncentrálni és kiszorítani magamból valami kis pisit az alám varázsolt tálkába, de ez nem nagyon ment, csak a vérem csordogált bele. A szülésznők is biztattak, a bába is. Kérdeztem, hogy ez most fontos-e, mondták, hogy sajnos az, és ha nem megy, akkor katéter segítségét kell igénybe venni. Ez megrémített, még egy katéter is… ekkor érkezett meg az orvos, akiről eddig csak annyit tudtunk, hogy nem bánja, ha a bába bejön a szobába. Fiatal doki volt. Mormolt valami köszönés félét, én igyekeztem egy gyámoltalan pillantást vetni rá, hátha valahogy megesik rajtam a szíve és valami csoda révén jobb lesz nekem, de ő csak ennyit mondott: „…persze, nem gond! Gyorsan megkatéterezzük és kész!” én szinte a szavába vágtam: „Inkább még próbálkozom!” A két szülésznő, a doki és a bába körülöttem álltak. Minden igyekezettemmel azon voltam, hogy sajogó testrészemből ne csak a vér folyjék, hanem valami pisiszerű is, de nem ment, már láttam magam előtt, amint a katéter áldozata leszek, de a bába mentőövet dobott felém, és azt kérdezte, hogy szeretném-e, ha kimennének, mondtam, hogy azt nem, hogy ő. Eddig fel sem merült bennem, hogy megnehezítheti a dolgomat, hogy négyen állnak körülöttem a kis helység közepén és ki izgatottan, ki unottan kísérik figyelemmel próbálkozásaimat, ami számomra most az életemért folytatott küzdelem. A bába bent maradt. Kinyitotta a csapot, hátha az segít. Lassan csordogáló patakokat, sebes folyású erdei forrásokat, szélesen hömpölygő folyókat, és hatalmas zuhatagokat képzeltem magam elé, hallottam őket, éreztem az illatukat, de mind hiába. Aztán mégis sikerült valami kis pisit kierőltetnem magamból, ami rettenetesen csípte a sebeket. Izgatottan kérdeztem a bábától, hogy ez elég lesz-e, de amikor – nagy nehezen – az edénybe pillantottam, láttam, hogy a vér több, mint a pisi. A bába magyarázni kezdte, hogy miért fontos, hogy üres legyen a hólyagom. Igyekeztem belekapaszkodni a szavaiba, és megértetni magammal, hogy a katéter veszélye igenis indokolt. Semmi felesleges beavatkozást nem bírtam volna elviselni. Számomra megmagyarázhatatlan, hogy történt, de egyszer csak a bába hangját hallottam, ahogy kiszól a folyosóra: „kész vagyunk!”. Ismét leesett egy kő a szívemről, de mielőtt földet ért volna, már újabb rettegés vett rajtam erőt, az immáron elkerülhetetlen beavatkozás közeledte miatt. Csúnya, félelmetes féműszerek kerültek elő – a fogorvosnál mindig faggatózom, hogy mi mire jó. Nem tudom, hogy ezt miért teszem, talán, hogy jelezzem a dokinak, hogy egy valódi emberrel van dolga, nem csupán egy fogsorral és ilyen mód látok lehetőséget a kapcsolódásra. Most a bába beszélt hozzám folyamatosan, mondta, hogy mi történik, és mi micsoda. Ez sokat segített. Valami reflektorral kivilágították a széttárt lábamközét, a doki ott leült, és maszkban, kesztyűben és műtőssapkában vizsgálni kezdett. Az első dolog, amit láthatott, a gátseb volt. A bába – még a kocsiban – felhívta a figyelmem, hogy azt majd biztosan varrni akarják, de csak felszíni sérülés, olyan négy centis és magától is meg fog gyógyulni. Most is sietve közölte az orvossal, hogy a gátseb ellátására nem lesz szükség, mire a doki kikelt magából, hogy most itt vagyunk a kórházban, és minden az ő felelősségére történik. A bába bocsánatot kért és én szaporán, ijedten hozzátettem, hogy én sem szeretném, ha hozzányúlna a gátsebhez. Gondolván, hogy bármit is gondoljon, ha ezt én mondom, akkor ő ezt tudomásul veszi… betegjog meg ilyesmi… de rám nem reagált, mint ha ott sem lennék, fontosabb dolga volt, ki kellett osztania a frankót. Mintha megnyomtunk volna egy gombot: Intézményen kívül azt csinálunk, amit akarunk, de most itt vagyunk és ő az ász (persze ezt nem így, de ez volt a lényege a hosszú monológnak). A bába még százhúszszor bocsánatot kért, de mindhiába. A beavatkozás részleteivel nem szeretnék senkit megbotránkoztatni. Nem történt semmi különös, én a bába kezét szorongattam és reménykedtem minden mozdulatnál, hogy ez az utolsó. A bába mondta, hogy most mit fogok érezni, mi történik, mire számíthatok és nyugtatgatott. Egy dió nagyságú méhlepény darabkát talált a doki a méhemben, tehát még jó, hogy bejöttünk. Belülről haladt kifelé az orvos, pár öltést is megejtett itt-ott, ezeket a bába is indokoltnak találta. Olyan negyed óra telhetett el, amikor éreztem, hogy most már valóban vége. A bába is megszorította a kezemet, én is észleltem, hiszen kikerültek belőlem az eszközök. Ekkor az orvos hangját hallom: „érzéstelenítő injekciót kérek” úgy kaptam fel a fejemet, mintha csak pihennék az ágyamban, és valami hihetetlent hallottam volna. Már szaladtak is ki a számon a szavak:

– azminekdoktorúr?!

– Ellátjuk ezt a kis gátsebet…

– Már korábban jeleztem, hogy azt nem szeretném! – mondtam, amilyen gyorsan csak tudtam, mert úgy éreztem, hogy ha nem vagyok elég gyors, már bennem is lesz az érzéstelenítő, egy félmondat kíséretében „Sajnos muszáj…”, és az orvos tényleg nem állt meg egy percre sem, már közeledett is a tűvel. Közben valóban azt mondta, hogy ezt sajnos muszáj, némi kiegészítéssel, hogy nagyon csúnya a seb és különben el fog fertőződni. Én gyorsan igyekeztem megerősíteni, hogy ennek tudatában sem szeretném, ha hozzányúlna… hát ekkor egy hosszú vita vette kezdetét. Hiszem, hogy az orvos nem azért győzködött (minduntalan a tűvel a kezében, készen arra, hogy tiltakozásom ellenére bármikor beadja a kis szurit, hogy végre a javamat szolgálhassa és lepacsizhasson Hippokratésszel), mert ellenkezni volt kedve, hanem mert mély meggyőződése volt, hogy a sebek, amiket lát, nem jöhetnek rendbe csak úgy. Én igyekeztem biztosítani arról, hogy mindezek tudatában hozom meg a döntést, hogy nem szeretném a beavatkozást.

– Aztán majd visszajön, és számon kéri, hogy elfertőződött, és feljelentést tesz, szövődmények miatt! – mondta.

– Biztosíthatom, hogy nem kívánok ide visszajönni, és reklamálni. – válaszoltam.

– Akkor minek jött be a kórházba? – kérdezte.

– Küretért. – feleltem. Elismételtem, hogy nagyon tisztán elmondta nekem a véleményét, észrevételeit és tanácsait és én ezeket meg is hallottam. Mindezek tudatában hoztam meg döntésemet, és ha szeretné, ezt szívesen adom írásba. A vita hosszas volt, erőtlennek éreztem magam és kiszolgáltatottnak. Az orvos még ekkor is, a széttárt lábaim között ült, a maszkja mögé bújva, tűvel a kezében és a kivilágított vaginámba érvelt. Egy ponton elegem lett, próbáltam egyszerűen leemelni lábamat az ágyról, de lefogták. A bába is azt mondta, hogy nyugodjak meg, addig a doktor úr nem csinál semmit, ameddig bele nem egyezek – bár ez inkább az orvosnak szólhatott mint nekem, mert az orvos láthatólag elhatározta, hogy varrni fog. Aztán mégis összeszedtem minden erőmet, és azt mondtam „Ne haragudjon doktor úr, de ez a helyzet, hogy úgy vitatkozunk, hogy maga a széttárt, kivilágított lábaim között ül, számomra rendkívül megalázó. Szeretném ezt abbahagyni.” Tudom ezek a mondatok nincsenek harmóniában az erőszakmentes kommunikáció gyakorlásával, és a mai napig sajnálom, hogy nem volt már annyi lélekjelenlétem, hogy valami olyat mondjak, ami jobban szól rólam és kevésbé vádolja az orvost. A lábamat leemeltem a támasztékról, az orvos felkelt, és azt mondta, hogy számára meg az a megalázó, hogy sok évet tanult, és én mégsem veszem figyelembe, amit mond. Mondtam neki, hogy nem szeretném, ha félreértene, nagyon szépen, és érthetően elmondta, hogy mik a meglátásai, és én ennek tudatában döntöttem. Ilyen, amikor a szülő nő nincs beszámítható állapotban. – mondta keserűen. Biztosítottam felőle, hogy magamnál vagyok. Erre ő azzal ment ki a szobából, hogy amit csinálok az a legmélyebb butaságról tesz tanúbizonyságot.


Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, összeomlottam, és kitört belőlem a zokogás. Elmúlt minden erő, a félelemé, a szülésé, és rettenetesen kimerültnek éreztem magam. A bába és a szülésznők nyugtattak és egyikük azt mondta a bábának, hogy ő nagyon örül, hogy bejött velem, mert láthatja, hogy min mennek keresztül azok, akiknek a szülése esetleg bent végződik. Persze azok is, akiknek ott kezdődik… tenném hozzá. Bekötöttek egy infúziót, és magamra hagytak azzal, hogy ha lefolyt, hazamehetek, ha tényleg ezt szeretném. Persze hogy…! – gondoltam. A bábát megkértem, hogy feltétlenül hívja fel anyukámat és mondja meg neki, hogy jól vagyok, minden rendben, nyugodjon meg.


Mindeközben Nina Miskoval volt odakint. Néhány sor dúlabarátnőm leírásából, mi is történt, miután én bementem a szülőszobára: „Elmondom Miskonak, miért is kellett bejönni. Ő nem ért magyarul és az utóbbi fél órában nem nagyon ért rá senki neki fordítani. Előtte meg nem volt szükség rá, hiszen követte Laura minden rezdülését, így tudott mindent. Annyira hihetetlenül jól tűri az egészet. Mindent ért, nem kérdez feleslegesen. Ugyanúgy megállja a helyét, mint az egész szülés alatt. Teljes egészében tudja adni Laurának azt, amire szüksége van, mellette van. Most itt, a kórház folyosóján. Most Ninát nézi önfeledten.” Nina szopni próbált, de ebben Misko nem tudott neki segíteni, majd a mellkasán aludt, minél közelebb a szívéhez. Végre bejöhettek hozzám!


Kis bonyodalmak után Ninát mellre tettünk. Bal karomat nem mozgathattam nagyon, mert benne volt a tű, de aztán valahogy az egyik szülésznő segítségével csak összehoztuk. Misko tartotta a kis fejét. Közben megtudtam, hogy a papám úton van, hoz valamit enni, mert nagyon éhes voltam. Már úton a kórházba a kocsiban fekve mondtam, hogy éhes vagyok, azóta eltelt vagy két óra. Semmit nem ettem aznap egy kis csoki kivételével, amit még reggel kaptam. Amikor megjött a papám, bejött egy kicsit. Nagyon kész volt! Örömkönnyeket hullatott, és reszkető kézzel simogatta meg Nina selymes buksiját, gyengéden ölelt meg… már amennyire ezt a fura helyzet, szülőágy, infúzió és Nina engedték. Kiment, én bekaptam talán két falatot. Kintről az orvos hangját hallottam, nem lehetett érteni, hogy mit mond, csak mormogást, és a foszlányokból érthető volt, hogy még mindig neheztel – közben írógép kattogását hallottam. Aztán bejött aláíratni valami nyilatkozatot. Aláírtam, Misko is. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Közben megtudtuk, hogy egy szülésznő, aki kedves ismerősöm és itt dolgozik, szintén befutott időközben, mert szüléshez jött. Már azt hittem nem jön be hozzánk, de miután a kintiek előadásában meghallgatta történetünket, bekukkantott. Nagyon örültem neki, de sietett egy másik szüléshez. A bábánknak is szüléshez kellett mennie. Az infúzió körülbelül negyven perc alatt folyt le. Miskot kértem, hogy szóljon valakinek, hogy mennénk haza, de kivitték valahová a cuccomat. Hamarosan visszatért az egyik szülésznővel, aki elment megkeresni a ruháimat. Kisvártatva visszajött, hogy nem talált semmit, nem tudom-e hová tehették? Végül kiderült, hogy kint volt a csomagom. Ahogy felültem, rámtört a pisilhetnék. Azt hiszem soha életemben nem kellett annyira pisilnem. A szülésznő elmondta, hogy a folyosó végén találom a mosdót. Valahogy segítséggel sikerült lekászálódnom az ágyról. Nagyon lassan, nem csak azért, mert képtelen voltam gyors mozgásra, hanem mert attól is tartottam, hogy bepisilek. A szülésznő adott egy pelust a lábaim közé, úgy vánszorogtam végig a folyosón, pólóban, alul meztelenül, roggyantott térdekkel, lógó hassal. Igyekeztem jól tartani a tenalady-t a lábaim között, de úton visszafelé vettem észre, hogy így is vércseppek jelezték, hogy merre jártam. A vécében, nagy gondban voltam, hogy hogy üljek le, de mindenféle fogózkodó segített ebben. Amikor felálltam, megdöbbenve láttam, hogy nem csak a vécékagyló, de a földön a csempe is csupa vér. Valami törlőkendővel igyekeztem eltüntetni a nyomaimat – bár elég nehezen tudtam lehajolni, nem csak a fájdalmak miatt, hanem eléggé szédültem is a vérveszteségtől – és szégyenkezve gondoltam arra, hogy ez esetleg nem sikerül és valaki másnak kell takarítania utánam. Persze, tudom, láttak már vért, de hát az a betegeké – gondoltam. Találtam tiszta betétet is, amire nagy szükségem volt, mert az előző hamar használhatatlanná vált. Úton visszafelé apukámba botlottam. Zavarba jöttünk mindketten, roggyantott térdekkel, a lábaim közötti véres pelenkába kapaszkodva hallgattam kérdését, hogy vajon nincs-e szükségünk segítségre a cuccolásban. Visszamentem, Misko segített felöltözni. Ragaszkodtam hozzá, hogy én vigyem Ninát, amin később nagyokat nevettünk – járni alig bírtam. Vérem sem sok maradt, fáradt voltam és megviselt, de sem a kerekeskocsit nem kértem, sem Ninát nem adtam, soha nem voltam annyira boldog, mint akkor.


Apu hazavitt minket, a dúlánk is velünk jött, akinek elárultam, hogy azért eléggé vérzek, erre ő mondta, hogy azonnal fel kell hívni a bábát, aki javasolt egy szert, amit dúlabarátnőm kész lett volna beszerezni, de szerencsére volt rá más mód. Hazaértünk. Anyukám mindent kitakarított, csodálatos rend, lágy fények, megvetett ágy, finom szendvicsek vártak minket. Nevelőpapám, Laci is ott volt. Beestem az ágyba, a dúla megnézte mennyire vérzek, de nem találta rettenetesnek. Nem sokára Magdi is megérkezett, hozta a szert és a meghatottságát. Ahogy ott az ágyban feküdtem elöntött a hála, hogy ennyien szeretnek és ennyien gondoltak ránk. Misko mellettem ült, Nina a karjaimban aludt. Apu fotózgatott, és megörökítette életem legszebb pillanatait. Béke, hála, szeretet… tudom elcsépelt szavak, de amit akkor megéltem annál ritkább: az élet beteljesedése, a jelen teljessége. Aztán lassan mindenki elment és kezdetét vette egy újabb utazás.




Írta: lau, 2006. június 4. 19:43
Fórumozz a témáról: Érkezés III. fórum (eddig 3 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook