Elpirulástól való félelem, eritrofóbia. Megszabadulnék tőle, de hogyan? (beszélgetős fórum)

Sziasztok:-)

Ezzel a kifejezéssel én csak most találkoztam...pár hónapja jöttem rá, hogy szociális fobiam van, valamint pszichológus is megerositette. De én egészen kicsi korom óta éreztem és tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Kíváncsi lennék, hogy mitol lettem én ilyen, de erre nem tudtam rá jönni. Sajnos sokminden közre játszik életünk során, de azt tudom, hogy mindig is nagy önbizalom hiányom volt és soha nem szerettem középpontban lenni. Talán suli közben mintha magabiztosabb voltam, aztán el kezdődött az egyetem és kicsit mintha megborult volna minden. Akkor éreztem először, hogy nekem szükségem van segítségre. Emlékszem, amikor véleményt kellet mondani és rám került a sor egyből El kezdett vörösodni az arcom és éreztem, hogy izzadok nagyon és majd meggyulok, alig bírtam el mekegni a mondadom és közben olyan suttogasokat hallotam, hogy " milyen piros", "hű de piros lett"...azt éreztem nem értenek de én sem magam és ezért egyre jobban és utaltam magam. A tanárok is észre vettek és bizony hiába tanultam rengeteget, amikor oda kerültem, hogy el kell mondani, bekapcsolt a riasztó. ..A tanár érezte, ,hogy nem vagyok magabiztos, kereszt kérdéseket tett és látta rajtam a pirossagot, persze ő azt hitte, hogy puskát vagy nem tudok semmit, ezért le húzta a jegyem vagy at sem engedett. Sok ilyenben volt részem és nagyon bántott és bánt a mai napig, mert nem tudom megmutatni azt aki vagyok. Kényszer helyzetekbe hozom magam. Azt vettem észre, hogy fiúk társaságában sokkal jobban megtortenik, még ha az illető nem is tetszett, de persze mindenki azt vágta le ebből, hogy te nagyon felénk vagy. Mintha ez lenne a világ legrosszabbkor dolga, úgy kezelték sokan. Amikor érzem a pirulát miközben beszélgetek mással, akkor látom a másik arcán, hogy észre vette rajtam és olyan furán néznek, amit megertek, mert én is úgy lennék, de olyankor menekülnek és van hogy menekülök is. Nálam még a nagy gond van, hogy Erdélyben lakok. ..meg magyarul is nehezen tudok szoba alni valakivel, nem hogy romanul. Nem merek beszélni a szüleim előtt romanul, sem a barátom előtt. Mivel nem merek beszélni, ezért nem is tanultam meg rendesen, , koromhoz képest sokkal jobban kellene tudják beszélni, de egyszerűen nincs batorsagom. Ez egy plusz teher és néha nagyon nehéz. ..szóval, ha ti elhettek a salyat hazatokban és vannak jogaitok, legalább annak oruljetek. Itt nálunk a románok nagyon kicsufolnak, ha nem tudsz velük beszélni, nehéz munkahelyet kapni és ha mégis sikerül, akkor mindig is szenvedni kell attól, hogy sokszor nem tudod el mondani a salyat nyelveden, a leg alapvetobb dolgokat. A volegenyem legtöbb rokona romanhoz ment férjhez, alig beszélnek magyarul. Próbálom kerülni, hogy találkozzak velük, de nem tehetem örökké. Szégyellem magam nagyon, de sokszor belehondolok, hogy miért is??? Köszi, ha el olvasod. :-)

De jó,hogy jelentkeztél megint! :)

Nekem is hullámzó a dolog. Élethelyzet függő is, nem véletlen, hogy az iskolaévek sokunknak a legnehezebbek. (Ott sok ember előtt napi szinten "szerepelni" kell) De ugyanakkor spontán is változik, hogy mikor könnyebb.

Oh, én vörösödök és izzadok is felváltva... Épp a napokban tette valaki ("kedves" tőle...) szóvá, hogy még egy ilyen hétköznapi szituációban is így leizzadok és, hogy sajnál ezért. Hát igen, ez ilyen: hétköznapi dolgokat stressz hatásként élünk meg. Mondjuk a sajnálatra gondolom nektek sincs szükségetek. Bosszant/bánt ha valaki így reagálja le a bajom, de már előfordult párszor. Lassan talán megszokom.

A szorongás, szenvedélybetegség minden bizonnyal összefügg. Szerintem én is hajlamos lennék ilyesmire. De nagyon tudatosan nem nyúlok gyógyszerhez, alkoholhoz, vagy akár cigihez stressz oldásként. Azért mert mások példáján látom, hogy nem segít, csak elnyomja a problémát. Egy nagyon rövid ideig dohányoztam, kezdtem is ráérezni az "ízére", (valóban ellazít arra a pár percre) De szerencsére a barátaim észhez térítettek, így nem szoktam rá. Ez 19 éves koromban volt, azóta sem élek vele. Talán a kávé amire azt lehet mondani, hogy rá vagyok kattanva, de azt se iszom literszám. Mondjuk az meg pont pörget, ilyen idegállapottal lehet, hogy jobb lenne mellőzni. :)

Biztos vagyok benne, hogy segítene a sport ezen is, de mindig halogatom a dolgot. Pedig még egy érv a sport mellett. Ennél természetesebb szorongásoldó nincs.

Vonatos és egyéb utazós sztorijaim nekem is vannak. Ráadásul nálam alapszabály, hogy nem bliccelek, (pl bkv-n) mert én aztán tuti lebuknék…..Nyáron volt, hogy utaztam vonattal negyven fokban. Direkt megvettem az ic-re a pótjegyet, hogy ott lesz légkondi. Hát persze nem küldtek ic kocsit. Ott döglődtem negyven fokban. Jött a kalauz, kérdeztem, hogy hol az ic kocsi. Mire még neki állt feljebb, hogy ő ír majd egy igazolást és kérhetek kárpótlást. És nekem égett a fejem, amikor a MÁV hibázott. Persze a kárpótlást (vagy mit..) se kértem el, mikor leszálltam.

Aztán azóta még egyszer úgy jártam (ugyanazzal a vonattal), igaz, akkor nem volt negyven fok. Megvettem az ic pótjegyet, ic kocsi sehol........Amikor jött a kalauz, már szóba se mertem hozni, mert tudtam, hogy úgyis én fogok égni miatta........

Na ezért van például az, hogy ezzel a fóbiával én nem tudok vitázni. Kerülöm a konfrontációkat, nem tudok kiállni magamért. Egy jó kis vitába bárkivel le se állok, (még akkor se, ha tudom, hogy nekem van igazam) mert tudom, hogy én maradnék úgyis alul, én jönnék ki belőle rosszabbul.

A fóbia az én életemet is befolyásolja sajnos pejoratív módon. (olyan pirulásom még nem volt, amit pozitívként éltem volna meg, hogy jaj de jó, hogy elpirultam......) például sok álmomat ezért tologatom, mert nem merek belevágni, jó lenne, jó lenne, de ott van ez a fóbiám, ami miatt félek. És engem is ez akadályozott szakmai téren (például pályaválasztáskor csak azért, mert nem volt önbizalmam, egy olyan szakot választottam, amiről úgy véltem, hogy" visszahúzódó", persze aztán kiderült, hogy nem, így most ott tartok, hogy megbántam az egészet, és sokszor azt érzem, h mást kellett volna tanuljak, bátornak kellett volna lennem). Meg aztán igen......a párkapcsolatok terén is.....szabályosan hárítom a férfiakat, menekülök előlük......nehogy meglássák, hogy mi van.......

Szia Tomi!

Üdv itt is, meg a szűkebb csoportban is. Örülök, hogy Te is csatlakoztál, írtál. Meg annak is, hogy szép lassan, de gyarapszik ez a fórum. Igen, valóban keserű öröm ez, de jó tudni, hogy az ember nincs egyedül a problémájával. Ez egy kicsit segít enyhíteni a súlyán.

A kártyás sztorid kapcsán jutott eszembe ami pár hete történt velem: Épp nem működött az autóm, de egy munkatársam egy darabon el tudott vinni hazafele, majd utána vonatra kellett szállnom a vége felé. Vannak néha olyan megállók, hogy nincs is pénztár, vagy csak átmenetileg nem üzemel, ekkor a vonaton tudsz jegyet venni. Itt is az volt, hogy ki volt írva, hogy ’x’ dátumtól ’y’-ig nem lesz pénztár, vonaton lehet jegyet venni. Menet közben jött is a kalauz és mondtam neki, hogy ott szálltam fel és meddig kérek jegyet. Erre nekem szegezte, hogy de ott volt pénztár, meg, hogy öt óráig nyitva van. Én pedig 99%-ig biztos voltam benne, hogy jól láttam amit láttam és, hogy aznap korábban bezárt. De mivel nem volt ott helyismeretem és a kiírást is csak felületesen olvastam el (nem gondoltam, hogy majd bizonygatnom kell az igazam), csak annyit tudtam válaszolni, hogy de én zárva találtam. Égett a fejem, hogy most nyilván azt hiszi, hogy hazudok. Aztán biztos az elpirulásból meg az, hogy most jól rajta is kapott. Tök kellemetlen volt ott akkor. Aztán nem büntetett meg. De már nem is az érdekelt, hanem, hogy most mit gondol és ezt már nem tudom helyre hozni. De, hogy minek foglalkozom azzal, legalábbis ilyen szinten, hogy kit mit gondol, azt ne tudom… Ilyen kis hülyeségek történnek naponta. Mondjuk, hála a fórumnak, már ezt is egy fokkal könnyebben kezeltem.

Én is olvastam erről az eljárásról, amit linkeltél. Én őszintén megmondom, hogy ha itt is elterjedt lenne, nem csak külföldön (mint ahogy azt hiszem nem az). Akkor én lehet, hogy megfontolnám, még ha esetleg évekig is kéne rá gyűjtenem. Bár, biztos vagyok benne, hogy a családom erőteljesen le akarna róla beszélni, hiszen azért ez elég drasztikus beavatkozás. Viszont ők nem élik át azt amit én, nem tudják azt ami én, hogy némely mélypontomon milyen komolyan befolyásolja rossz irányba az életemet ez a fóbia. Persze elképzelhető, hogy majd ez idővel spontánul javul valamennyit. De voltak már olyan korszakaim, hogy elég komolyan az életemre hatással volt ez az egész. Konkrétumok nélkül, de körvonalazva: szakmai előmenetel, vagy épp annak hiánya, korábban iskolai teljesítmény, párkapcsolat alakulása, vagy épp nem alakulása. Ezekbe mélyebben belegondolni elég elszomorító. Persze mikor elkezdeném nagyon sajnáltatni magam, akkor arra gondolok, hogy mindenkinek van valamiféle keresztje. Még a látszólag szerencséseknek is. Akkor pedig megpróbálom elfogadni, hogy nekem meg épp ez adatott és kész. De ha mégis lenne egy módszer ami megszűnteti a pirulásokat, akkor én lehet, hogy bevállalnám azt a plusz izzadást… De ez csak nagyon elméleti dolog. Mert sajnos tömeges tapasztalatot, meg egyáltalán orvost aki csinálná, még nem hallottam. Meg ha lenne is, akkor nyilván előtte jól körbejárnám a témát, hogy mit kell tudni az egészről. De ha legalább lenne valami tabletta, vagy krém, ami pár óráig hat, azt kipróbálnám, bár még arról se nagyon hallottam. Az a baj, hogy olyat is hallottam többet (fórumokról), hogy valaki szedett rá nyugtatót, volt is hatása, de pont ezen nem segített semmit. Nehéz kicselezni ezt a fránya elpirulást. Én mondjuk néha használok egy kis alapozót. Férfiaknál ez nem jön szóba, de igazából nem sok mindenre jó nálam se. Inkább csak mankónak használom, próbálom becsapni magam, hogy most jól eltakartam vele magam, persze tudom, hogy azon is átlátszik a színem

Kedves Tomi!

Örülök, hogy írtál. Mármint az eritrofóbia nyilván nem egy „öröm”, de itt magunk vagyunk és jó kibeszélni a dolgokat olyan emberek között, akik értik, hogy milyen ez a dolog, és átélik ők is. Ez a kártyapartis szitu ismerős. Nem mi vagyunk a „ludasok” úgymond, mégis mi szégyelljük el magunkat, amikor mást hazugságon, csaláson kapunk. És persze nem is tudunk hazudni. Nálam emiatt az egyetemen a puskázás kizárt volt. Látszódott volna a fejemen….. Többnyire ezek a szituációk mind indokolatlanok. Nem értjük, miért pirulunk el és utólag meggondolva mind hülyeség. Persze az még szítja is a „tüzet”, ha odamondják hogy „Úr Isten” vagy „De piros vagy”. Például egyetemi bulin történt velem, hogy ültünk ott egy barátnőmmel és hirtelen odajött hozzánk (kimondottan hozzám) egy évfolyamtársunk (aki egyébként csaj, úgyhogy nem is értem), hogy mondjon nekem valamit, vagy kérdezzen az egyik tanórával kapcsolatban. És kigyúltam mint a lámpa. Barátnőm meg is jegyezte, hogy „Hu de piros vagy.” Persze erre még vörösebb lettem, elbújtam volna az asztal alá. A legrosszabb ilyenkor, hogy még magyarázatot se tud adni az ember, mert ő maga se tudja, hogy miért történt (nem vagyok leszbikus). Talán a hirtelenség, váratlanság? Ez olyasmi, amikor megyek a boltba és mondjuk ott is összefutok valami ismerőssel, és persze akkor is tudok pirulni. Mert ott is a hirtelenség, váratlanság faktor játszik……

Igen, hallottam erről a műtétről, de én biztos nem vállalnám be. Szerintem a mellékhatása (az izzadás, ami a páciensek nagy százalékánál műtét után fellép) még gázabb, mint a pirulás. Meg írja is a cikk, hogy a betegek 15%-a megbánja, hogy alávetette magát, ami azért nagy arány.

Sziasztok! Ma keresgéltem picit és ezt találtam: [link]

Mivel kb egy hete tudom, hogy ez egy fóbia, ezért minden info új nekem. Esetleg valaki alávetette már magát ennek a beavatkozásnak vagy tudtok valakiről, aki igen?

Mataika!

Szerintem állj ki a lányod mellett, mondd el az anyukának, amit szeretnél, nem törődvén azzal,hogy közben piros vagy. Az anyuka hiheti azt is, hogy a méregtől vagy piros, mert mérges vagy:), de egyébként meg kit érdekel, hogy mit gondol. Szerintem nálunk az a fő gond (legalábbis magamon ezt vettem észre), hogy túl sokat törődünk azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások. Holott mégis mit gondolnának? Egyébként meg kit érdekel? (ez lenne a helyes hozzáállás......)

Attól, hogy eritrofób vagy, nem vagy rossz anya! Sőt! Ne ez határozzon meg téged. Ne értékeljük le magunkat amiatt, hogy gyakran elpirulunk semmiségeken. Attól mi igenis nagyon fontos és értékes emberek vagyunk, ezt kell mindenképpen hangsúlyozni!

Sziasztooook!!!!

De jó hogy itt vagytok :) Akkor gyorsan el is mesélem most épp mitől félek nagyon-nagyon. Van sajnos a lányom osztályában egy anyuka aki úgy gondolja hogy biztosan neki kell megoldani a 8 éves gyermeke iskolai (megjegyzem szóra sem érdemes) konfliktusait és ezt úgy kivitelezi,hogy a gyerekeknek nekiáll mikor nincs ott a szülő hogy bizony ezt mégegyszer meg ne próbálja az ő szemefényével mert különben stb.stb....most épp a lányom van terítéken,ami azt eredményezte hogy a lányom stresszel mert már szólni sem mer az ominózus gyerekhez nehogy olyat mondjon,hogy elkapja az anyuka (amúgy azon akadt ki mert azt mondta a kislány pöttyös ruhájára,hogy olyan mint egy túrórudi) ....na most nem is ez a lényeg hanem az hogy annyi mindent szeretnék mondani az anyukának aminek nagy részét telefonon sikerült is,de holnap találkozunk a nyíltórán és tudom hogy nem kerülhetem el meg nem is akarom ott legbelül, csak félek hogy ha elkezdem neki mondani - pld. azt hogy ebbe nem kell beleszólni a gyerekek nagyon szépen megoldják,vagy ha valami zavarja akkor nekem mondja el nyugodtan,de ne stresszelje a gyereket mert nem fer egy felnőtt gyerek konfliktus - akkor lehet a pirulás miatt nem tudok majd kiállni a lányomért pedig meg kell tennem mert belül n is ezt akarom,meglátjuk a testem engedi majd,vagy hülyét csinálok magamból! Istenem ez másnak semmiség és én meg...úgy haragszom magamra ilyenkor :(

Sziasztok!

Én is voltam már így melóba.Egyszer valaki elcseszett egy panelt és a műszakvezető meg a mérnökök keresték hogy ki lehetett az.Mondanom sem kell hogy tiszta vörös lettem, pedig az ég világon semmi közöm nem volt hozzá. Az járt az eszemben hogy na, ha rám néznek és meglátják milyen vörös vagyok akkor tutira azt hiszik hogy én voltam. De aztán hála az égnek visszakeresték a számítógépben hogy írta be hozzá az alkatrész cserét meg a művelet kódját, úgyhogy meglett a ,,tettes,,

Kedves Hozzaszolok!

Valoban, ez egy letezo fobia. Teljesen igaz,hogy mindaannyiunknal ugyanazok a kivalto okok.Semmisegek!Ezt jol tudjuk! Mert ugyebar mi van, ha rank koszonnek a boltba, atintenek a masik autobol, mert megismernek,megkerdezik, hogy mi ujsag velunk, megdicsernek, kimondjak a nevunket. Szoval, mi van akkor. Semmi. Mi megis egyik pillanatrol a masikra cekla vorosse valtozunk.En ilyenkor csak ertetlenkedek, hogy most ezt miert csinalom? Miert vagyok voros? Hulye ovodasnak erzem magam!!Egyet bizton allithatok. Miota megtalaltam a forumot, megtalaltam a "sorstarsaimat" ki tudom beszelni olyan embereknek a szitukat, akikrol tudom, hogy pontosan ertik mirol hablatyolok, szoval az ota sokkal jobb. Pozitiv valtozas kovetkezett be az eletembe. Pirulas persze van tovabbra is, csak mar nem tragediakent elem meg, nem emesztem magam ezen napokig, az agyban fekve, plafont bamulva, magamat ostorozva! Elfogadtam, hogy ez van es hatarozottan mondhatom, hogy ritkultak es nem vagyok lelkibeteg ettol az egesztol! Szoval arra biztatlak Benneteket, hogy irjatok!

Sziasztok :-) Nem tudom mennyire él még ez a fórum,de örülök, hogy rátok találtam, és már attól jobban érzem magam, hogy visszaolvastam a hozzászólásokat. Nagyon érdekes, ( megérne egy tudományos kísérletet) ez az egész téma. Azt látom, hogy a tünetek és a probléma kiváltó okok helyel közel azonosak. Megfigyelhető, hogy 90%-ban a női nemet érinti, rendszerint tizenévesen jelentkezik először. Még amit megfigyeltem, hogy mindannyian normális életet élő felnőttek vagyunk, tehát ettől a problémától, bármilyen kellemetlen is de tudjuk élni a mindennapjainkat, családunk van, párunk, gyerekeink. Ahogy látom mindannyian egyébként jó humorú , társasági emberek vagyunk, sok baráttal, ismerőssel. Magam sem értem miért vagyunk ebben a nonszensz helyzetben és miért nincs erre " gyógymód" mint egyéb más pszichoszomatikus (?) problémára :-/

Rólam röviden annyit, hogy 32 éves 2 kisgyerekes anyuka vagyok, boldog párkapcsolatban, és én is csinos, jóarc :-) vagyok. Nálam is valamikor középsuliban kezdődött. Ha a földrajztanár megszólított már rákvörös lettem. A padtársam mindig mondta , hogy " jajj megint elpirultál!!! Miért?" Fuuuhh , akkor legszívesebben belerugtam volna, de csak mégvörösebb lettem. Na innentöl kezdve nem volt megállás, szinte mindig ha hirtelen olyan szituba került, amire úgymond nem készültem fel, akkor jött ez a francos bevörösödés, érezni ahogy elönti a fejem a forróság, és a tudat, hogy na most aki látja mit gondol,az méginkább rátett egy lapáttal. Nehéz ezt kezelni. Hiába nem vagyok már tini, gyerekeim vannak, mégsem múlt el. Családi ebédekkor , ha anyukáméknál vagyunk, többen is, ott is képes vagyok beégni olyan dolgokon amiket más nem is ért, csak néznek mi van velem? :-O

Na meg a vásárlásos eset. Ez napi szinten. A közeli szupermarketbe sok ismerős jár. Az van, ha mondjuk én előbb kiszúrom őket a tömegben, akkor fel tudok készülni, nem ér váratlanul a szitu és azzal elkerülendő az égés. De ha rámköszön valaki hirtelen, vagy megszólít akkor beégek. Utána egész nap rosszkedvű, depis vagyok mert ezen agyalok. Ha olyan ismerőst látok meg akiről előre tudom hogy" zavarba jövök" akkor probalok lathatatlan lenni, es arréb osonni, menekülni :-)

Ma történt hogy mentem kocsival és pirosat kaptam és a mellettem levő sávban egy ismerősöm, fiatalabb pasi, is pirosat kapott. Megismert , átnézett rám és köszönt, mosolygott. Rákvörös lettem persze.. a lámpa sem akart váltani. Ideges lettem , hogy na vajon mit gondolhat,full ciki volt.

Buszon már régen utaztam, de ott pl az olyan üléseket amik menetiránnyal ellentétesen vannak és látod a sok embert, nálam számitásba sem jöhettek. Utálok a pénztárnál is állni, pakolászni stb. Mert szinte érzem a tekinteteket. A multkor kérdezi a csaj, hogy paypassos a kártya? Mondom igen. Odatartottam a kártyát de nem csipogott, a csaj rámnézett,szólt, hogy nemjól tartom, jahh mondom bocsiii...de közben már rákvörös lettem.Minden hirtelen helyzetben rámtör. Apró semmiségektől. Ha kiderülne, hogy mi ennek a valódi oka talán lehetne orvosolni. Nem kellene bújkálni adott esetben, nem csak sötétben tudnánk felszabadultak lenni. De érdekes dolog ez, mert például terhesen sosem jöttem attól zavarba ha a nődoki ott lent vizsgált, mikor szoptattam, a rokonság előtt sem zavartattam nagyon magam. De apró semmiségektől meg beégek...:-/ Munkahelyemen is szinte napi szinten pirultam, de a többiek megszokták, szerencsére nem cikiztek miatta. Szóval a sok ember, a hirtelen helyzetek, ami felkészületlenül ér, ha rám terelődik a figyelem stb...ezek a fő mumusok.

A hideg têl azért jó, mert jó sok időre lehűl az arcom akkor is ha bemegyek valahová, és a nyári meleg is, mert rálehet fogni a melegre a szép arcszínemet. :-) Általában ha enyhe és kissé esős az idő, jobban elpirulok...mondjuk nem értem az összefüggést de megfigyeltem ezt is. Jó volna " meggyógyulni " :-(

És sajna nekem sincs egy ismerősöm sem aki hasonlokkal küzdene. Szóval ritkák vagyunk.

Sziasztok!

Először is szeretnék mindenkinek Nagyon Boldog Új Évet Kívánni!

Zuzu90, Mendion üdvözöllek benneteket, örülök, hogy írtatok!Ha van kedvetek, a napokban megtörtént kellemetlen szituációkat osszátok meg velünk,bizton állítom segít, ha leírjuk, vagy kibeszéljük magunkból!

Lalyos, sorceress örülök annak, hogy ti is olvassátok, és hozzászóltok a fórumhoz, de!

Ezt a fórumot nem azért hoztam létre, hogy bármiféle konfliktus helyszínévé váljon. Itt próbálunk tanácsokat adni egymásnak, amit érett felnőttként ki maga dönt el, hogy hasznosít-e az életben vagy sem.

Szeretnélek megkérni Titeket, hogy a továbbiakban privátban folytassátok magasröptű vitázásotokat, mert itt rajtatok kívül senki sem kíváncsi rá. Vagy a nevem megtaláljátok a korábbi hozzászólásaim között, beszéljünk meg egy személyes találkozót hárman és ott arcunkat felvállalva folytassuk tovább,mit szóltok hozzá?

Én erről a fórumról már 5 lánnyal barátságot kötöttem, 4-el már többször személyesen találkoztam, és lehet kételkedni, de azóta gyökeresen javult az állapotom! Erőm lett beszélni erről a páromnak, és a pirulásokat (igen még vannak) sokkal könnyebben kezelem, azt hiszem ez az első lépés a gyógyulás felé. A ti vitáitok sajnos nem segítenek senkin.

Még annyit Lalyos, hogy találtam neked egy pszichológust, legjobb barátnőm jár oda, és nagyon meg van vele elégedve,mikor mondta rögtön rád gondoltam, remélem segít.

[link]

Igen ez a megszégyenülés érzete és az attól való félelem az érzelmek kimutatása miatt,önfelvállalás stb..Főleg a testi-lelki intimitás magánszféra és annak megsértése (szemkontaktus,mindenki téged néz,tudja rólad,középpontban gondolatok)

Minél nyíltabban fejezi ki valaki feléd az érzelmeit,kíváncsiságát annál nagyobb ez a szégyenérzettel való pirulás-kombi,mert számára ez teljesen természetes,neked viszont nem az...Ez abszolút tanult és rosszul rögzült szokás,én nem hiszek az öröklődésben..Nálam is kamaszkorban kezdődött a nyilvánosabb szereplésekkel,aztán a testi intimitással,majd később a lelkivel amikor már érzelmileg is sokkal érettebb voltam és ki kellett volna fejezni őket valahogy...Mondjuk talán kicsit szerencsésebb vagyok a pszichológus lelkemmel mert skorpiónak születtem,szóval könnyebben megy a beazonosítás is..Az biztos hogy szembe kell menni vele és tudatosan kell bevállalni ha a gyökérokot nem tudod..Amit én észrevettem a saját családomon és a hasonló stoplámpafejű haverjaimon,hogy mind olyan szülőkkel rendelkeztünk akik vagy felszínes és képmutató érzelmileg elutasító,vagy gyenge érzelmi határokkal rendelkezők és szintén önértékelési gondjai voltak..sajnos ezt adták tovább mint egy vírusos progit.

Nálam egy időben szinte minden kiváltotta,volt egy időszak amikor annyira felerősödött,hogy az embereket is kerültem,nemhogy a tömeget..Nagyon sok problémám volt a helyesebb srácokkal,ha beült egy velem szemben a buszon elég volt egy pillantás a szemébe és az út hátralévő részében csak a padlót és a plafont bámultam...Ez csak akkor lett gázos amikor a fiam kamasz lett és jöttek a haverjai kb.annyi idős lehettem amikor ezek a nagyobb sebeim kialakultak...most vagyok 40 hát bizony el kellett gondolkoznom magamon,de mostanra teljesen elmúlt..Jóarcok és teljes az összhang meg persze az anyaság is sokat segített...

30 éves koromig már csak évente egyszer égtem a talpamtól a búbomig,de az áttörés úgy 5 éve volt,amikor véglet letojtam és úsztam az árral...amikor pár éve anyagilag is padlón voltam és munkát kerestem még a bkv-s bérletem se tudtam megvenni elkapott egy ellenőr és nem a legjobb formámban talált,talán azért sem érdekelt hogy mit szólnak körülöttem ha ő felemeli a hangját akkor nekemis lehet.. :)

Erre jártam,gondoltam megosztom veletek...puszi