Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Elmentél... cikk

Elmentél...


Általában az anyós-meny viszonyok nem problémamentesek. Én viszont nagyon, nagyon jó kapcsolatban voltam az anyósommal, egészen a 2011. január 20-án bekövetkezett haláláig. A hiányát soha nem fogom tudni feldolgozni, ezt a cikket is egy hónappal később tudtam megírni.
Elmentél...

Elmentél...

2011.02.23


Előző este még beszéltünk. Megterveztük a hét hátralévő napjait. Csütörtök délelőtt manikűrözlek, aztán elmegyünk bevásárolni, mert már tök üres a hűtő. Pénteken megyünk berajzoltatni, hogy hova kapd a sugárkezelést. Szombaton, "nem túl korán, nem túl későn, úgy 9 óra körül" kimegyünk a piacra. Vasárnap pihi, főzés. Hétfőn pedig elindulunk a gyógyulás útján. Már alig vártam. Tudtam, hogy nagyon beteg vagy, tudtam, hogy nincs remény arra, hogy teljesen meggyógyulj. De hittem, hogy még akár pár évig is velünk maradsz és erősítesz minket. Igen, önző vagyok. Azt akartam, hogy megvédj minket továbbra is a bántó szavaktól, a vádaktól. Túl sok hitelt vettetek fel a fiaddal, pedig tudtuk, hogy előbb-utóbb baj lesz belőle. Most itt maradtunk nélküled. Nem az anyagi támogatásod hiányzik, mert eltökéltük, hogy mindenképp a saját lábunkra állunk, ha úgy tetszik, felnövünk. A védelmed hiányzik. Az, hogy ha bármelyik drága rokon elkezd minket szidni, te leállítod és a kérésednek mindegyik eleget tesz. Igaz, mindig mondták a hátunk mögött, néha a szemünkbe is, mit gondolnak.

De ennyire csupasznak még soha nem éreztem magam.

Próbálom erősíteni a fiadat is, de nagyon nehéz. Még mindig félig álomvilágban él, és nem tudom, mikor lesz hajlandó elfogadni a valóságot, hogy igenis meg kell fognia a munka végét. Én egyedül nem bírom ezt. Na és ott van Áron is. Rettenetesen csúnyán beszél és viselkedik velem. Ritka már, ha boldog anya vagyok. Pedig még csak 6 éves. Nagyon várom az iskolát, remélem, ott végre egy kicsit megembereli magát.

Jajjj, annyi mindent mondanék neked. Annyi mindenről kérném a véleményedet, mert tudod: határozatlan vagyok, de nagyon. Ha nézegetem a rólad készült fényképeket, ha csak eszembe jut bármi apróságért hátramenni...fáj, nagyon fáj, hogy már nem vagy velünk.


A halálod utáni hétvégén átmentem Áronnal Anyuhoz. Amikor kettesben maradtunk, hozzábújva zokogtam: ha a Te elvesztésed ennyire nagyon fáj, mi lesz velem, ha Anyu is meghal? Azt felelte könnyek közt, hogy ő meg akar öregedni. Érted? Ő meg akar öregedni! Te miért nem tetted le már 10 éve azt a rohadt cigit?! És én miért nem hoztam már anyutól az elején tápszert neked, hogy erősödj?! Miért nem hajtotta magát a fiad, hogy legyen munkája már két éve?! Miért nem könnyítettünk mi is a te terheiden?!


Rengeteg a kérdés, amire soha nem kapok már választ. Senkitől. Itt már nincs senki, akivel ezt megbeszélhetném. Mindenki csak támadna, még akkor is, ha nem én vagyok az okozója mindennek. Bár abból a szempontból igen, amit már régen is mondtam neked: nem kellett volna megismerkednem a fiaddal, nem kellett volna unokát szülnöm ide. Akkor még mindig négyesben éltetek volna, még ha ugyanilyen "balhésan" is. Talán még te is élnél, mert nem amortizáltunk volna le teljesen az anyagi gondokkal, az unokák szükségleteivel. Én soha nem vártam el, hogy megadj Áronnak mindent. Remélem, ezt tudod. Tényleg csak akkor mondtam, hogy mire lenne szüksége, ha kérdezted. Magamtól soha nem mentem hozzád, hogy kéne Áronnak ruha vagy bármi.


Nagyon szeretném már, ha jönne a tavasz. Hm......amikor két nappal a halálod előtt, kedden elvittünk a fájdalom-ambulanciára, beszélt velünk hatszemközt a dokinő. Imádtuk. Korrekt, segítőkész, karakán. A fiad elmondta neki, hogy többen úgy vélik, már nem éred meg a nyarat. Ugye ez nem igaz? A doktornő azonnal válaszolt: "Őszintén? Szerintem még a tavaszt sem." Azt mondta, a betegség legeslegutolsó fázisában vagy. És még ekkor sem maradtál nyugton. Amint érezted, hogy kezd múlni a fájdalom, már megint pakolásztál, ott a dokinál. Igen, még rád is szólt, hogy fogadd már el, hogy a te dolgod egyedül az, hogy egyél és aludj. Mint egy kisbabának. De te végre olyan boldog voltál, hogy nincs fájdalom a lábadban. Hogy be tudsz ülni a kocsiba jajgatás nélkül. Olyan jó volt látni :) Hazafelé a fiad bement ablakmosóért a boltba, mi kint vártunk rá. Csendben voltunk, egyszer csak ennyit mondtál: "A Juli már azt híreszteli, hogy már nem bírom sokáig. Úúúgy utálom az ilyen embereket..." Rossz volt hallani, még nekem is.


Drága Erzsi! Nagyon sajnálom, hogy nem tudtalak valahogy kiragadni a többiek közül hátulról. Sajnálom, hogy nem mi maradtunk nálatok, hanem a lányodék. Nagyon sajnálom, hogy így kellett élned az utolsó pillanatig, hogy állandóan ment a vita, az üvöltözés. Tudom, hogy erről nem én tehetek, de akkor is nagyon sajnálom. Nagyon szerettem volna neked megköszönni azt a sok jót és még a kevés rosszat is, amit tőled kaptam. De ezt mindig csak gondolatban mondtam el. Féltem, hogy ha ezt így elmondanám neked, akkor túl érzelgősnek tartanál. Pedig én csak hálás vagyok. Mindenért.


Ezért is akartalak vinni a kezelésekre, és ezért is esett nagyon jól, hogy te is ragaszkodtál a személyemhez, hogy én vigyelek téged. Nagyon-nagyon szeretlek. Soha nem mondtam, de remélem, érezted. Egész életemben azon leszek, hogy Áron is ugyanúgy szeressen, ahogy most. Remélem, láttad a rajzot, amit a sírodra tett, és nagyon remélem, hogy hallod, amiket mond rólad. Hogy mennyire szeret és hogy hiányzol neki, de őriz a szívében Téged. Ahogy mi is.


"Az Ő szíve pihen, a miénk vérzik. A fájdalmat csak az élők érzik."


Emléked szeretettel őrizzük.


1955. november 5. - 2011. január 20.




Írta: bzanna, 2011. április 5. 10:08
Fórumozz a témáról: Elmentél... fórum (eddig 19 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook