Élet a méheltávolítás után (beszélgetős fórum)

Gyere át a már emlegetett topikba, ott nagy a forgalom, és ott mindenki átesett ezen a műtéten vagy arra készül. Ott tedd fel a kérdésedet, ott tudnak válaszolni. Szeretettel várunk!

Itt találod meg: [link]

Szia! Valóban nehéz lehet feldolgoznod, hogy nem lehet több gyereked, de hidd el, ha inkább arra figyelsz, annak örülsz, hogy egy van, és őt szeretheted, akkor sokkal könnyebb lesz!

Igaz, nekem már volt 3 gyerekem, mikor kivették a méhemet, de én inkább megkönnyebbülést éreztem. Volt előtte évekig épp elég bajom vele, örültem, hogy megszabadultam tőle.

Ha majd megkérdezi idővel a gyermek, hogy miért nincs testvére, nyugodtan megmondhatod neki, hogy azért, mert nem lehet... a kora előrehaladtával azt is meg lehet neki magyarázni, hogy miért nem lehet.

Ettől nem lettél se rosszabb, se kevesebb, mint bárki más! Örülj a gyerekednek, meg annak, hogy rákos nem leszel...sok sikert kívánok!

Szia

Szerintem sokunknak van olyan problémája amit meg kell gyászolnia.

Nekem az a furcsa a cikkedben, hogy nem írsz a párodról. Ő hogyan élte meg, együtt hogyan éltétek meg? Mi ezt mindig közös döntésnek tartottuk. Igaz, nekem három gyermekem van, és mi most önként döntöttünk a férjem vasectómiájáról, de:

nekem a nagylányom ( 5 éves) született "betegen". 5 hetes volt, mikor aláírtuk a beleegyező nyilatkozatot a petefészkei eltávolítására, mert ez volt az egyetlen megoldásm az egészséges életre. Nekem nem azt kell elmagyaráznom neki, hogy miért nincs kistestvére, mert van neki kettő, hanem azt, hogy ő ezt sose fogja megtapasztalni, mert neki nincs petefészke (jobban mondva egyet meghagytak, de nem egészen, így nem biztos, hogy működni fog). 10 évesen kezdhetem hormonokkal tömni, hogy legalább nőnek érezze majd magát...

És hidd el, ha nem lenne a férjem, ez nem menne :-( Vele sírtam éjszakánként, és együtt próbálunk megbírkózni vele. Mikor most terhes voltam (3 hónapos a fiam), a lányom sokszor megkérdezte, neki mikor lesz kisbabája, sose hazudtunk neki. eddig is mindig nyíltan beszéltünk vele erről. Ezt a rokonok, ismerősök nem értik, pedig előttük sem titkoljuk. Amikor gügyögnek neki, hogy majd neked is ilyen szép kisbabád lesz, mikor felnősz, én is fel tudnék robbani. De nincs mit tenni, szükséges volt.

Tehát a tanácsom, szard le, ki mit mond a rokonok, ismerősök közül. Mindig beszélj nyíltan a gyerekeddel, mert úgyis megérzi, ha hazudsz neki, nem kell mindent elmondani, csak annyit, hogy megértse. A pároddal meg beszélj őszintén a dologról, valószínű őt is nagyon megviselte, de ez nem csak a te problémád, hanem az övé is.

Hiszen nem te vagy "fogamzóképtelen", hanem együtt nem lehet babátok. Neki is meg kell ezt a helyzetet gyászolni, nem csak neked. Fogjátok egymás kezét. Sok erőt, kitartás, és boldog életet kívánok neketek.

Egy érdekes cikk:

[link]

Szia! Én ugyan más miatt, de szintén nem hordhatok ki több babát. Van egy nagy fiam, 15 éves, és sokan csodálkoznak, hogy miért nem elég ő. És ez így hülyén is hangzik, mert persze, hogy elég, nem azt akarom pótolni, ami belőle "hiányzik", csak gyereket szeretnék. Nagyon, fájón. Lombik orvosi okokból kizárva. Kislány korom óta sok gyereket akartam. Mondjuk 8-at.

Mi örökbe fogunk fogadni egy kislányt, de tudom, hogy ez nem mindenkinek megoldás, és nem mindenkinek járható út.

"A mikor jön a második gyerek" kérdés az első 8-10 éves korában abbamarad.

Ami a nőiességet illeti, nekem megvan mindenem, mégis azt érzem, hogy nem vagyok teljes értékű nő, mert meddő vagyok. Évek óta ezt érzem. (9 éve küzdök gyerekért, 5 éve tudom, hogy nem lehet) Ehhez az érzéshez is hozzá lehet szokni. Érzed, de már nem fáj olyan élesen. És előbb-utóbb ezzel együtt is lehet boldognak lenni.

Nos, fogadd együttérzésemet. Amúgy meg gratulálok a gyerkőchöz.

Valóban gyász, amin most keresztül mész, meg néhány hiedelemnek a megdőlése, például azé, hogy az életet "kontroll alatt" lehet tartani. Megtapasztaltad, hogy nem (mindig) lehet, sem az eseményeket, sem az érzéseidet, tehát próbáld elfogadni és elengedni az irányítási kényszert.

Az emberek nem mindig rosszindulatúak, lehet, hogy csak rossz a memóriájuk, de akár így, akár úgy van, nem a hazugság a megoldás. Ezzel csak megnehezíted a saját dolgodat, azt, hogy feldolgozd a történteket. Mert minden alkalommal, mikor elmondod és kimondod, egyre könnyebb neked is elfogadni a valóságot. Hiába mondod helyette azt másoknak, hogy te nem akarsz több gyereket, ezzel ugyan elhitetheted velük, hogy te döntöttél, továbbra is te irányítasz, de magadnak nem hazudhatsz. Tehát semmi értelme.

Nem értem, hogy a kislánynak mért ne lehetne elmondani az ő korának megfelelő nyelven, hogy mért nem lehet testvére, ha majd erre rákérdez. Felesleges félrevezetni, sőt kímélni is, mert a gyerekek mindig érzik, ha valami nem úgy van, mint ahogy mondják vagy mutatják nekik. Lehet, hogy nem lát mondjuk sírni, de a feszültséget akkor is megérzi rajtad.

A valószínűleg költőinek szánt kérdéseidre, hogy mikor fogod újra nőként értékelni magad és az egész történetet elengedni, a válasz egyszerű: amikor úgy döntesz. Bárki akárhányszor elmondhatja neked, hogy egy nőt nem csupán néhány szövet tesz nővé, egy anyát nem csupán a terhesség 9 hónapja és a szülés élménye tesz anyává, SŐT! Abszolút SŐT!!!! De hiábavaló lenne győzködni, amíg te ezt nem akarod elhinni és a múlthoz meg a veszteségedhez akarsz ragaszkodni. Szerintem 3 év elég hosszú idő...

Csak rajtad áll, meddig sajnálod azt, amiben nem lehet részed és mikor élvezed helyette inkább azt, amiben részed lehet.

Ha nem megy egyedül a továbblépés, szakemberhez is lehet fordulni.

Ha teljesen objektíven nézzük a dolgot, kívülről nem látszik rajtad változás, ilyen szempontból a nőiességed sértetlen. Itt volt, aki már felsorolta, hogy ennek a dolognak azért fizikálisan van jó oldala is.

Itt van az egészséges és gyönyörű gyermeked és ha vágysz még egy vagy több gyermekre,- akit ugyan nem te fogsz kihordani, de te fogsz szeretni és nevelni - akkor erre is vannak lehetőségek.

Sziasztok! Köszönöm mindenkinek, nagyon kedvesek vagytok :)

Egyfajta terápiának szántam a cikkem, és úgy érzem, hatott! Bevallom, már attól megkönnyebbültem, hogy leírtam. Bár az is igaz, hogy könyvet tudnék írni a témáról, mert annyit lehetne erről beszélni, és szerintem kell(ene) is! Tudtam, hogy ma aktiválódik, és azért féltem ám egy kicsit. Igazából nem is tudom mitől. De annyi pozitív visszajelzést és energiát kaptam, hogy kár volt aggódnom. Mégiscsak létezik empátia, és ez nagyon jó.

Mostanában egyébként a gyászhoz szoktam hasonlítani, hiszen azt is csak az idő tudja gyógyítani.

De: felemelt fejjel menetelek tovább :)

Én is csak azt tudom írni, hogy nagyon kemény csaj vagy aki tisztelet érdemel, minden tiszteletem a Tiéd!

Arra próbálj koncentálni, hogy élsz és a családodnak és a gyermekednek szüksége van rád egészségesen (mind fizikailag, mind pszichésen::)

Engem sem kérdeztek meg hogy kivehetik-e a petefészkem és petevezetékem. Műtét után felébredtem és akkor mondta el a doki. 38 éves vagyok, gyerekem nincs. Biztos van oka, hogy az embert miért állítja az élet ilyen kihívások elé. Én élem az életem - bár persze nálam is jönnek az ismerősöktől, hogy mikor lesz gyerek. Majd lesz ha odafenn ezt akarják. Ha meg nem lesz akkor annak is meg van az oka mert a szeretetem valaki más kapja meg.

Mindenki másképpen dolgozza fel magában ezeket az eseményeket. Meg kell találni az életben a jót és nem szabad a rosszal foglalkozni mert az csak felemészt. Bár ez nagyon nehéz....

Az én gyerekem soha nem kérdezte, hogy lesz e kistesó, vagy mikor lesz..szóval nem biztos, hogy a tied emlegetni fogja ezt a témát.

És az, hogy kérdezik, hogy mikor jön a második..nos, a második után meg azt kérdezik, hogy mikor jön a harmadik..legalábbis tőlem. Ez is éppolyan frusztráló (igaz, én a második után vagyok, és önszántamból "zártam be" az ajtókat)..ezen túl kell lépni. Két válasz van: majd valamikor, vagy nem lesz több..nem kell megmagyarázni. Hidd el, a magyarázkodás csak nehezebbé teszi a továbblépést.

Szia! Én úgy gondolom ahhoz hogy ezt a cikket is megírd mérhetetlenül sok erő kellett.

Nem történt ilyen velem velem más történt, de át tudom érezni a fájdalmad, legalábbis igyekszem.

A gyermeked a mindenséged és érte muszáj és benne a boldogságod megtalálni, nézd azt azaz próbáld, hogy legalább ő egészségesen megszülethetett, azaz létezik. Birtokolja teljes figyelmed és ő majd kárpótol azért, hogy nincs testvére hidd el.

Jó egészséget és boldogságot neked és a családodnak!

Engem méhnyakrák miatt pakoltak ki "teljesen" 1 évvel ezelőtt, pont valentinnapon...

Akkor még csak 2 éves volt az egy szem fiacskám...

Igen, engem is hányszor és hányszor kérdeznek meg, mikor jön a 2. baba, bakker még olyanok is (nem is egy!!!), akiknek pedig meséltem, mi lett velem, hogy műtétem volt, s se méhem, se petefészek, se semmi nincs már bennem...Tele a bögyöm az ilyen emberekkel, de komolyan...

Akik nem tudnak róla, azoknak pedig elmesélem. Nem titkolózom, ez van, nincs mit tenni, attól még boldog ember vagyok.

Sajnálom, ami történt veled, de erőt kell, hogy adjon, hogy élsz te is, a kicsi is, és ez a legfontosabb!!!! Nekem legalábbis ez egy nagy löket...

Én hónapokig pánikban voltam, hogy akkor most meghalok? Még a műtét után is, mikor hónapokig vártam a szövettan eredményére...

Van, hogy zavar, mikor mások ódákat zengenek, mennyire vágynak már a 2. babára, vagy mondjuk a 3.-ra..Egy anyuka az oviban minden alkalommal!! elmondja nekem(mondhatni naponta), mennyire akarja már a 3. gyereket, pedig ő is tudja (ha még rémlik neki), mi is van velem..Mit mondjak? Persze, hogy sz@r, de nyelek, hiszen miattam nem kell az egész világnak kussolnia...

Én megsirattam az utolsó menzeszemet, a műtétem előtt, pedig de utáltam évekig, minden hónapban, mikor megjött, nem hittem volna, hogy egyszer azért sírok, mert utoljára van meg nekem...

Annyit, de annyit sírtam, miért velem történik ez? Miért pont én?

De, ami a legfontosabb, hogy élek...És van 1 fiam..Sokszor hallom, hogy 1 gyerek nem gyerek! Ezt csakis olyanoktól, akiknek több van, s nem volt még olyan bajuk, amire rámehetett volna az életük..Még a műtétem után is mondták nekem ezt..Igen, baromi kedves rokonaim vannak...:S

De tudom: 1 gyerek is gyerek! Nekünk ez adatott meg! De itt vagyunk, vele lehetünk, mellette lehetünk remélem még hosszú évtizedekig!!! Ennél nincs fontosabb!

Van, akinek sosem adatik meg, hogy saját gyereke lehessen..:( Nekünk megadatott, anyukák vagyunk...

Én pozitívan nézek előre..Mert olyan rövid az élet...Nem akarok szomorkodni, emészteni magam, hanem örülni, hogy itt vagyok, fiam mellett vagyok, és az élet szép :D..

Kívánom a legjobbakat neked! Erőt, egészséget, és sok-sok boldogságot!!!!

Kedves Szöszi...privátban írtam Neked.

Őszintén Tisztelet és együtt érzés minden hozzászólónak.

De ha lehet,szeretném megköszönni Bandiandi,a hozzászólásod!!!!...és mélységesen egyetértek Veled!!

Mintha az én történetemet olvastam volna.

Azzal a különbséggel, hogy nekem a császár után nem húzódott össze a méhem, majdnem elvéreztem. Állítólag ez nem műhiba, sajnos az esetek kis százalékában ez egy nem várt szövődmény.

Szinte végig magamnál voltam, átéltem az orvosok küzdelmét, láttam kétségbeesett arcukat, éreztem, hogy most meghalok... Mondták,hogy ki kell venni a méhem, hogy elálljon a vérzés. Mindegy volt mit tesznek, nem akartam meghalni!!! Rengeteg vért kaptam, 3 napig voltam intenzíven, utána láttam először a gyermekem.

Mindig úgy tekintettem a történtekre, hogy megmenekültem. Az életemért cserébe "elvettek" valamit, de amit kaptam, az sokkal nagyobb ajándék. Ez a felfogás sokat segített feldolgozni a történteket. Ha rákérdeztek, sosem titkoltam mi történt, miért nem lehet gyerekem. Sajnáltam persze, sokszor, gyakran :( 26 éves voltam.

Amikor meghallották a történetet, mindenki sajnálkozott... Te szegény... Én nem éreztem így.

Annak, hogy kivették a méhem, a gyerekvállaláson kívül csak "pozitív" hatása van. Nincs gondom a fogamzásgátlással, havi problémával. Nem lesz méhnyakrákom, ami az egyik leggyakoribb rákfajta a nőknél..

Lehet, hogy durván hangzik, de miután túl tudtam tenni magam azon, hogy nem lehet gyerekem, csak a pozitív oldalt látom.

Nehéz megmondani, Neked mi fog segíteni, hogy túltedd magad a megrázkódtatáson.

Én csak annyit tanácsolnék, hogy ennyi idő után próbáld meg elengedni a fájdalmaid. Nézd a pozitív oldalát a dolognak, mert van!!!

A múltat megváltoztatni nem lehet, próbáld meg a legtöbbet kihozni belőle.

Kívánok Neked ehhez sok erőt!

Bizton állíthatom, van jó és értékes élet egy ilyen komoly beavatkozás után is!

Örülök, hogy valaki írt erről őszintén egy cikket...

Hasonló eset a barátnőmmel történt: 8 hónapos kismamaként rengeteg vérveszteséggel kórházba szállították, ahol megcsászározták. A baba meghalt, mivel elvileg leszakadt a méhlepény. De mivel nem tudták kitisztítani a méhét, így eltávolították.

Kb. mindez 5 éve történt vele. Én, a barátnő, mai napig libabőrös leszek ha az egészet lepergetem magamban. A barátnőm viszont mint akivel semmi sem történt, éli mindennapjait. Örökbe fogadott egy kisfiút, és bár látom, hogy szenved, mégis "eljátsza", hogy mennyire boldog. Sosem értettem, hogy miért nem lehet felvállalni, ha valaki nyomorultul érzi magát?

Szóval amit írni akartam: Mélységesen együtt érzek, és borzalmas dolog lehet ez egy nőnek!!

Mindent el kell síratni, meg kell élni.

Szívből kívánom, hogy begyógyuljanak a lelki sebek.

Nekem "csak" a petevezetőimet vették ki mire felébredtem egy műtétből, nem tudtam hogy ez lesz. De akkor nem érdekelt, csak most mikor babát szeretnénk lombikkal lassan már 3 éve. Zavar, hogy esélyem se volt beleszólni, változtatni, esetleg megelőzni a problémát. Zavar, hogy vannak dolgok, amik akkor is megtörténhetnek, ha kézzel-lábbal tiltakozik ellene az ember, még rosszabb ha arra ébredsz már meg is történt. Rájöttem, azért zavar ennyire ez a dolog, mert a bizalommal vannak problémáim.

Nekem ebben, az segített, hogy meg kellett tanulnom bízni az életben, és hinni, hogy dolgok nem azért történnek, hogy kicsesszenek velem, hanem talán van valami "oka", vagyis remélem. Nehéz volt, van elfogadni a kontroll vesztett állapotot és elfogadni néha történnek rossz dolgok, de emellett tudni kell valahogy megmaradni az élet napos oldalán, ez nagyon fontos most már nekem. Amig bele nem csúsztam egy kőkemény szorongásba, addig fel se fogtam mennyi érték van az életemben és milyen apróságoknak lehet örülni.

Én is sokmindent megoldottam magamban, viszont most járok kineziológushoz mert túlnött rajtam ez a dolog, pillanatnyilag a lombik, meg mellette szedek Bach virág cseppeket. Nekem az már egyszer nagyon sokat segített.

Nem tanácsolok semmit, mert nem tudom milyen ha eltávolítják egy nő méhét, de valamit már tőlem is "elvettek" és amit leírtam mint tapasztalat, hátha segít.Remélem segít...

Fel a fejjel, nem véletlenül történnek velünk dolgok. Hidd el, ez is jó valamire, egyszer majd te is rájössz, hogy miért jó, hogy csak egy gyermeked születhetett. Lehet, hogy csak évtizedek múlva. Nekem is csak egy gyermekem lehetett, én mindig arra gondoltam, hogy ez a sors akarata.

Nem emlékszem, hogy valaha is megkérdezte volna, hogy miért nincs testvére, de azt válaszoltam volna, hogy : mert beteg az anya hasa.

"Lehet, hogy másoknak ezek pitiáner problémáknak tűnnek, de egyáltalán nem azok. Mikor folyton szembesítenek a gondoddal ilyen ártalmatlan kérdéseket feltéve, hogy : mikor jön a második baba? Ettől ugyan már nem merevedek le, hanem mosolyogva azt hazudom, hogy nem akarok több gyereket."

KIt érdekel, hogy mit mondanak?

Te nem attól vagy rosszul ami történt maga a TÉNY, hanem attól, hogy egy két "süket" ismerős meg öreglány megérdeklődi, hogy lesz e második baba.

Te másokkal foglalkozz és ne gyötörd magad. Élj egészségesen, boldogan, legyen szép a családod és függetlenedj lélekben ilyen hülye berögződésektől, amit a társadalom "elvár".

Ne bántsd magad ilyen buta gondolatokkal. Az egészséged és a meglévő családod boldogsága fontosabb. Olvass Lewis L. Hay Éld az életed c. könyvét vagy nézd meg videón, talán még megvan az egész film a Youtbeon. :)

Bár hasonló cipőben nem járok, nagyon megérintett a történeted. Nekem más feldolgoznivalóim voltak/vannak, tudom milyen nehéz egy-egy helyzetből tovább lépni. Ismered az önmunkát? www.kincsamivan.hu Nekem ez segített sokat.

A másik az idő. Nekem az is segített, bár önmagában ez kevés, de te teszel is a gyógyulásért, így menni fog.

Van egy barátnőm, aki folyamatosan haragszik a sorsra, mert (nagyon)problémás gyereket kapott és a "miért pont én???" nevű betegségből nem bír kimászni, pedig ezzel csak magát keseríti.

Kívánom, hogy megtaláld a békét ebben a helyzetben!!!!

(már épp sajnáltam magam tegnap, de most nagyon nagy erőt adott az írásod, köszönöm!!!)

Kedves Szöszi!

Kemény csajnak tartom magam, de a cikkedet végig sírtam.

Szörnyű dolog történt veled (veletek), de az élet megy tovább.

Muszáj túltenned magad ezen, mert rá fogsz menni. Nem vagyok ilyen helyzetben, mint te, így nem tudom, hogy lehet ezt feldolgozni, csak azt tudom, hogy muszáj!!!

Egyet viszont nagyon jól tapasztaltam, hogy milyen az élet és halál között "lebegni" egy méhenkívüli terhesség elvetélése miatt.

Nagyon sok erőt, kitartást kívánok Neked és a családodnak!

Küldök egy virtuális, de annál szorosabb ölelést!

Dorisz