Együttélés vagy házasság, avagy élettárs vagy férj (beszélgetős fórum)

Valamikor nagyon fontos volt, hogy legyen férjem.

Ma már nem az.

Miért? Pl: Úgy szeretném, ha ...

férj: Mit akarsz? Nem elég, hogy a nevemre vettelek? ( Innentől már nem akarom soha többet senki másnak a nevét hordani, hidd el! )

Ráadásul az esküvő egy vagyon, bevétel minimális.

Sehol nem előny ha össze vannak házasodva...

Szeretni papír nélkül is lehet.

Házasság... férj.

Nekem fontos, hogy azt mondhassam, "igen, férjnél vagyok". A gyerek szempontjából is "jobb" szerintem.

Bár lehet, hogy vkinek "maradi" ez a gondolkodás...

Nekem teljesen mindegy,amúgy házas vagyok.

A házasságnak,van egyfajta varázsa,misztikuma,ami miatt mássá ,komolyabbá válik egy kapcsolat.

Viszont sokakat ez megnyugvásra késztet,amiből egyenes következmény a folyamatos "leszállóág"

házasság és férj

Szerintem ez fontos. Főleg ha egy-két gyerek is van a családban.

Sziasztok!

Egy hónapos házas vagyok és annyira boldog nő, hogy nem is szívesen beszélek róla, mintha félnék, hogy ezt a nagy-nagy örömet-boldogságot ahogy adta, úgy elveszi az Isten. Harminc évesen mentem férjhez és egy közel tízéves bulizós feminista időszak után, amikor el sem tudtam képzelni, hogy egy nő másért is éljen, ne csak magáért és az élet csodálatos örömeiért. Önmagam minden testi-lelki jóval való elhalmozása közepette a legutolsó, amire vágytam volna, az egy stabil kapcsolat vagy ne adj Isten! a HÁZASSÁG volt. És egyszercsak jött Ő, akit évek óta jól ismertem barátomként és 8 évvel ezelőtt testi-lelki társként. Valahogy egyszerre átértékelődött a kapcsolatunk, újra szerelmesek lettünk, de ezúttal teljesen másként. Felnőtt módjára de eszeveszetten! Amikor tisztáztuk az érzéseinket magunkban és egymással, nemsokára megkérte a kezem. Tudtam, hogy a felesége akarok lenni, jóban-rosszban vele élni, mellette öregedni. Olyan gyerekeket szeretnék, akik kettőnk gyümölcsei és akiket együtt nevelünk fel. Biztos voltam/vagyok benne, hogy fantasztikus apa és jó férj lesz. Nem volt nagy lagzink /család, barátok 40-en/, de az esketés minden mondatára emlékszem /református esküvő/, meggyőződéssel és hittel mondtuk el az esküt. Vállalom, vállaltuk,hogy ez egy életre szól.

Eszemben sincs /nem is volt/, hogy milyen macerás egy válás, stb...amiket itt kontra írtok, ne vicceljetek már! Amennyire liberális voltam egész lánykoromban, olyan konzervatív lettem. Igenis, hiszek a házasság intézményében és az eskümet be fogom tartani. Nem mondom, hogy az élet nem gördít akadályokat, hogy nem lesznek nagyon neház évek és súlyos problémák, de először igyekszem majd megoldani azokat és küzdeni a házasságomért, nem pedig "lelépni" mert úgysincs "papír" és így könnyű. Nem érzem maradinak magam, hanem boldognak. Az amúgy is tiszta, szép kapcsolatunkat a házasság megkoronázta. Kívánom mindenkinek ezt az érzést!

Hát én is azt mondom,hogy nem!

Neharagudj!

1995. szeptembere óta vagyunk együtt a párommal. Nem vagyunk házasságellenesek, de pártiak sem igen. Amikor behívták katonának, akkor tört rá először a házasodás gondolata, de megbeszéltük, hogy nyugi, nem leszek rossz kislány:) Aztán volt, hogy rámtört, amikor az apukám már nagyon beteg volt, és valamiért fontosnak éreztem, hogy ő is ott legyen velünk. Máshogy alakult.. Valahogy sohasem gondoltuk igazán komolyan, mert így is nagyon jó. A 10. évfordulónkon megkérte a kezem, ami nemcsak meglepetés volt, hanem meglepően jó érzés is. Csodálkoztam is magamon:)Az ismerőseink kicsit furcsállják, hogy csak nekem van gyűrűm:)) Aztán, amikor terhes lettem, megint szóba került, de olyan macerásnak tűnt volna a szervezkedés a 200-250 km-re lakó családtagok utaztatása, etetése, altatása, mert ilyen távolságot elég fárasztó lenyomni egy nap alatt, ha csak egy esküvő is (és ez a max., a lakodalom gondolatától még a hideg is kiráz)Aztán amikor megtudták a szülei, hogy unoka a láthatáron, hetekig gyötörték a házasodással, nem is értettük (még most sem), hogy miért tartják ezt ilyen fontosnak.

De egyetértek itt néhány előttem szólóval, hogy most, hogy anyuka lettem, valahogy másként vélekedem erről, pedig nem vagyok egy begyöpösödött nőszeszély. Szóval, majd kiderül, hogy mi lesz belőle. De az igaz, hogy a kórházban engem nagyon zavart, hogy az adatoknál a nagyon okos és látszólag is sokat tapasztalt adminisztrációs munkatárs (miközben már vajúdtam) rossz szemmel nézett rám, hogy élettársi kapcsolatot diktáltam be neki a családi állapothoz. Közölte, hogy ilyen kategória nincsen, és hajadonnak írt. (Megjegyzem, már törvényesen is létezik az élettárs.)

Nem kell nagy felhajtást csinálni, ha nem akartok!

A férjem egyszer fotózott egy esküvőt, ahol nem volt más az anyakönyvvezető előtt, mint a pár, a két tanú, és a hölgy kislánya. Az anyukán volt egy nagyon csinos vajszínű kosztüm, amit majd később is bármikor használhat, és utána elmentek egy étterembe öten vacsorázni. Ahhoz meg megint nem kell semmi, mert 5 ember hétköznap délután, bármikor befér egy étterembe.

Nem konnyu ilyen drasztikus dontest hozni, kulonosen amikor mar gyerek is van.

Nagyon nehez helyzetben vagy.

Remelem talasz megoldast egyszer.

:-(((

Egyelőre nem a boldogságot keresem, csak a túlélés a cél. Ha mégis megtalál valamilyen formában, akkor alig hiszem el. Kicsit hosszú idő sebekből a 15 év...

Nem hiszem, hogy bárki segíthetne, bár egy eset kapcsán a kolleganőm a kezembe nyomott egy telefonszámot egy válóperes ügyvédét. Szerinte az egyetlen megoldás lenne.