Egyik írásom, nagymamám emlékére írtam, aki nagyon szerettem. (beszélgetős fórum)

Az én nagymamám 83 évesen most novemberben ment el. És fáj most is, fájni fog még sokáig. Annyi mindent nem mondtam el neki amit kellett volna, nem voltam vele amikor szükége lett volna rám....

Örökké bántani fog az elmulasztott lehetőség.

Ahogy olvastam könnyes lett a szemem, vele álmodtam az éjjel, az üres házzal, hogy nem főz nekem több gombócot..

Szia

Ez annyira szép,hogy könnyes lett a szemem.Köszönöm,hogy olvashattam.

Köszönöm.

Sok boldogságot nektek :)

Az én nagymamám, amikor eltávozott közülünk, úgy éreztem, tovább is itt van velem, és sokszor fogja a kezem. Nagyon szerettük őt.

Most olvasva a történetet,inkább saját "nagymamaságom",a gyerekeim, az unokáim láttam magam előtt, és az emlékeimet.

Nagyon meghatódtam, mert át éreztem az írásodat az első betűtől az utolsóig.

Régen olvastam ilyen szépet.

Már sok rajzot összegyűjtöttem én is, és őrzöm őket, ezek a "kincseim" !

nekem majdnem két hét volt az mire engedélyezték a cikkemet...

A történet nagyon megható,és szépen írtad le,nekem nagyon tetszik

Fogadd ismeretlenül is őszinte részvétem!

Szép és megható ahogyan leírtad.

Megkönnyeztem.

Mikor az én nagymamám elment, írtam Róla egy novellát, ahogy megszületett és ahogy a nevét kapta. Azt éreztem közben, hogy ott vagyok mellette és mikor vége lett, nagyon elkeseredtem, hogy itt hagyott, pedig 89 évet élt és sok szépet kaptam Tőle. Még ma is hiányzik, pedig 23 éve történt. :(

Az írásod gyönyörű és megható, tedd ki tényleg cikknek, ahogy Ritus mondja.

Nagyon megható,szép történet.Bár lett volna nekem is egy ilyen nagymamám.De nem volt,mert anyukámat nevelőszűlők nevelték,s az apum anyukája túl messze lakott tőlünk ahhoz ,hogy rendszeresen látogassuk.Engem egy nagynéném szeretett nagyon,apum testvére,de ő már rég meghalt.

Én nem vagyok sirós fajta,de most kiestek a könnyek a szememből...(((

Ritus kiírtam már tegnap, de még mindíg ellenőrzés alatt van, nem tudom meddig tart,míg engedélyezik.

Köszönöm szépen a véleményed. puszi

Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Egyik írásom, nagymamám emlékére írtam, aki nagyon szerettem.

Sokunk van így ezzel és sajnáljuk, hogy ilyen kevés időt szánt a sors az együtt töltött időre. Sajnálom, hogy nem tudtam viszonozni azt a mérhetetlen szeretetet, amit Tőle kaptam.

Nagyika

Február eleje volt, kint nagy pelyhekben hullt a hó. A kórházban csak néhány orvos botorkált. A folyosón egy huszonéves férfi és egy törékeny idősödő hölgy várt.A férfi fel s alá járkált, a néni ült, s kezei ölében nyugodtak. A percek óráknak tűntek, az idő csiga lassúsággal múlt. Eltelt egy óra, kettő, majd a harmadik is, mikor egy hangos sikoly törte meg a csendet, majd egy baba sírása követte azt.- Megszületett - mondta a hölgy - megszületett az unokám! A szülőszoba ajtaja kinyílt, s egy nővér kitolta az anyukát, majd egy másik a kis jövevényt hozta hófehér pólyában. A nővér megállt, megmutatta a babát az apának, s a nagymamának, akik meglepetésükben még szólni is elfelejtettek.

A kislány vörös volt mint egy paprika, ráncosabb, mint egy százéves öregasszony. Az apa el sem hitte, hogy ez az ő gyereke. A mama magához ölelte kicsi kincsét, benyúlt a pólyába és végig morzsolgatta a kicsi kis ujjacskákat. Egy - kettő - három... - megvolt mindene. Anya még megpuszilta kicsinyét, majd egy nővér vette magához, s eltűnt vele a folyosó végén. Eltelt pár nap, s a kislány arca kisimult, bőre kifehéredett, szája mint a rózsaszirom, s pici fejecskéjét fekete hajkorona borította. Eltelt pár nap, mama és baba hazamehettek. Telt - múlt az idő, s a kis család: -apa-anya-nagymama és persze a baba Adrienn, együtt éltek boldogságban, szeretetben. A nagymama úgy szerette kisunokáját, mint annakidején pici lányát. Újra átélte azokat a boldog pillanatokat. Eltelt három év, s a család külön költözött, de gyakran meglátogatták. A nagyi és a kislány között nagyon erős érzelmi kapocs alakult ki. Adrienn sorra vitte a nagyikának szánt rajzokat, s bősz magyarázásba kezdett.- Ez egy ház, ez madár, ez egy maci, ez meg itt te vagy nagyi...s mellette, ez vagyok én. A kislány egyik este ott aludt a nagymamánál. Apa és anya moziba mentek, így ketten maradtak. Nagyi a kislány kedvencét főzte vacsorára, tejbegrízt, majd jött az esti mese és irány az ágy. Amikor nagyika a kislányhoz hajolt, hogy jóéjt puszit adjon, Adrika átölelte a nyakát és halkan a fülébe súgta:- Nagyika, én úgy, de úgy szeretlek téged, mint az apu a sört !

(S azt tudni kell, hogy apu nagyon szerette a sört, mindig várta egy nagyikánál behűtve a hűtőben )

Nagyika mosolygott, átölelte a kislányt, s még egy puszit nyomott Adrika arcára.- Én is nagyon szeretlek, kicsikém - mondta, s szeméből egy könnycsepp hullott az ágyra. Még sokat voltak így ketten, sokat sétáltak, moziba, bábszínházba jártak, nagyika még a vidámparkba is elvitte a kislányt, s mindent megtett imádott unokájáért. A kislány lassan iskolába ment. A találkozások ritkultak, de hétvégeken találkoztak. Adrika imádott a nagyikánál lenni. Mindig katonás rend volt, mindennek megvolt a helye és az ideje. A szekrény tetején piros almák sorakoztak, s természetesen az unoka amikor csak jött, megkapta a legszebbet, legmosolygósabbat. Sőt, sokszor a szájától vonta meg a legjobb falatokat, s adta oda. Télen a cserépkályha melege töltötte be a szobát, minden meghitt volt. Nagyikából csak úgy áradt a nyugalom, a kedvesség és a szeretet. Egy nap anyu telefont kapott. Felrobbant a cserépkályha. Nagyika nagyon megijedt. Fia s lánya azonnal odament és segített mindenben, de nagyika nem bírta a stresszt, nem volt hozzászokva. Telt s múlt az idő, úgy tűnt a robbanás a feledésbe merült, de valami nem stimmelt. Nagyika sokat panaszkodott fájdalomra. Lánya nagy nehezen meggyőzte s elvitte egy orvoshoz. Szövettan, majd szőrnyű várakozás.

Kiderült rák!

Az orvos műtétet javasolt. Sajnos a műtét után áttétes lett. Nagyikának nagy fájdalmai voltak. Próbát harcolni az életért s erőt meríteni lányából s pici unokájából, felidézte a sok együtt töltött boldog percet, de a fájdalom embert próbáló volt. Eltelt pár hónap, s nagyika morfium injekciói már mindennaposak lettek.

Édesanya egész éjjel virrasztott nagyika ágya mellett a kórházban, hajnalban ment haza, ám otthon már várta a telefon. A beszélgetés alig öt percig tartott. Letette a kagylót, s szomorúan csak ennyit mondott

:- Nagyika nincs többé! Nagyika elment...

Adrika ekkor már Adrienn lett. Ürességet érzett. Dühös volt, mert elvették tőle azt az embert, akit imádott, akiért rajongott, akire felnézett...

A temetőben a koporsó felett mindenki sírt, én nem tudtam és nem értettem miért nem. Szégyelltem magam.

Ma már tudom akkor még nem fogtam fel, hogy elment.Úgy éreztem, ha ennek vége, hazamegyek és engem ott fog várni az én édes nagyikám, tejbegrízt főz nekem vacsorára és jó éjt puszit ad majd.

De hiába vártam... Csak az üres lakás fogadott, s egy mappa, aranysárga masnival átkötve, melyben az a bizonyos rajz volt... egy ház, egy madár, egy maci... én és a nagyi...