Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Életkezdés egyedül, fiatalon cikk

Életkezdés egyedül, fiatalon


Régen mindenki korábban kezdte az életet, mégis többen jobban boldogultak, mint például én.

Miért csináltam magamnak folyton a rosszat?

Életkezdés egyedül, fiatalon
Kép: Pixabay

Van két testvérem, az egyik 10 évnél több korkülönbséggel született. Nem voltunk gazdag család, mintacsalád sem. Otthon a veszekedés állandó volt.


Sokáig hittem, anyám örökölte ezt az ideges hajlamot. Rájöttem utólag, ez nem így van. Ő utálta apámat és azért házasodtak össze, hogy ne otthon lakjon. Állítólag. Nem volt kedves vele. Apám a gyáva, csendes, de okos emberek közé tartozik. Anyám volt bátor, de csak otthon. Apámmal nagyon rosszul viselkedett. Bántotta szavakkal. Hozzánk se volt türelme. Inkább zavart minket fürdeni 6 vagy fél 7-kor este és ágyban kellett lenni, hogy ne legyünk útban. Nyáron is. Tizenévesen is. Ebből is volt vita.

Mindig mindenért beszólt. Evés közben nem lehetett beszélgetni, nem hogy vigyorogni. Húgommal ettünk és ő ott állt az asztalnál, nézett minket. Magunknak nem merhettünk enni és néha nem szabadott még egy adagot kérni, mert kellett másnapra is. Ne zabáljuk fel alapon. Mindig kevesellte a pénzt. Oké, megértem, ha kevés a pénz, be kell osztani mindent.


Megszületett a kisebb testvér, ő megkapott mindent, amit kért. Elkényeztette. Azért is tette, mert olyan hitben élt, hogy ha egy gyerek megkap mindent, befogja a száját. Odáig fajult a dolog, hogy sok ételt csak a kisebb részére vett, tilos volt enni belőle. Vagy kakaót inni. A gyerek, ha nem kapott meg valamit, ordított az utcán, anyját megszégyenítő szavakat kiabált.


Óvodás korú volt a kicsi, mi már jóval nagyobbak. 17 évesen megismertem egy fiút. Akkor volt ő 20-21 éves. Már komoly életet akart, merthogy ő már kiélte magát. Én akkor olyan iskolába jártam, ahová ha a szülők ismernek, nem iratnak be. Feleslegesen. Nem túl jók a képességeim és ehhez a szakmához viszont kellett volna némi kézügyesség. Bármennyire is akartam jól csinálni, nem ment. Átiratkoztam 3 év szenvedés után érettségire. 3 évesre. A fiú azt szerette volna, hogy költözzek oda hozzá és a mamájához. Nem értem miért, de nem mertem nemet mondani. Nem szerettem náluk lenni. Idegennek éreztem a helyet és untam ott magam mindig.


Közben anyám behapsizott (ismét) apám mellett. Anyám is költözött, én is. Vitte a kisebb gyereket, a másik apámmal maradt. A 3 hónappal ezelőtt elkészült, felújított családi házat otthagyta. Én suliba jártam jó messziről, másfél órás út volt és 7 órám volt egy nap. Suli mellett otthon én csináltam a házimunkát, mert a fiú azt mondta, hogy a nő dolga minden ilyesmi. Ő reggeltől estig dolgozott, kevés pénzért, építőiparban, mint festő. Az előző suliban ismertem meg, mert ő oda járt tanfolyamra és gyakorlatra. Pár hónap múlva a mamája mondta, hogy költözzünk el. Mint kiderült, nem fizettünk neki a lakhatásért. Én annyi idősen honnan tudtam volna, hogy miért kell fizetni és miért nem. A fiú mondta, hogy suli mellett, - fél 5-re érzem haza- menjek dolgozni és aztán a házimunka is... Nem értettem, hogyan, pedig 16 éves korom óta végeztem diákmumkát, amikor otthon laktam. Innen nehéz lett volna.

Apámhoz és nagyobb húgomhoz mentem vissza. A fiú Pestre ment. Amikor visszaköltöztem, utálatos volt velem húgom és apám se volt igen kedves. Azt mondogatták, hogy én nem itt lakom, hanem csak itt alszom. Húgomnak nagy volt a szája és apámat - gyáva létére - tudta irányítani. Akkora veszekedés lett, hogy kénytelen voltam én is Pestre költözni.

Anyám ekkor már az élettársa lakásában lakott. Apám az anyja által örökölt házat újította fel maguknak. Eladták a családi házat, ahol korábban éltünk. Anyámnak hamar rossz lett a helyzete, mert a férfiról kiderült, hogy iszik, kocsmába jár. A fele pénz, amit a házból kapott, elment a semmibe. Hitel hátán hitelt halmozott. A semmire szinte. Én addigra Pestről eljöttem, nem volt jó ott semmi. Nem a város, hanem maga az életem. Visszaköltöztem a megyébe.


Egy fiúval éltem együtt később és a családjával. Nem volt jó döntés. A fiú egy gyermekkori trauma miatt idegbeteg volt. A nevelőapja miatt kellett onnan mennem végül, mert ketten adtunk le 50 ezer Ft-ot, azt is kevesellte. Szerdai napon közölte velem, hogy vasárnapig költözzek. Az édesanya segített nekem albérletet keresni. Enyémet hívtam, ő annyit mondott arra, hogy vasárnap utcára kerülök, hogy megkérdezi náluk van-e albérlet kiadó. Nehezen találtam lakóhelyet, de ha a szüleimen múlik, hajléktalan leszek.


Munka, suli estin, albérlet. Ezek kísérték az életemet nagyon hosszú ideig. Azért is vagyok ideges sokszor, mert ha az első fiúnak nemet mondok, apámnál lett volna hely számomra és tudtam volna több mindent kezdeni magammal. Az a húgom, aki vele van, rengeteg dolgot elért hozzám képest és ő onnan nem is szeretne soha költözni, mert szeret ott élni és sem albérlet, sem hitel nincs. Tud gyűjteni, de neki nem kell lakásra félre tenni a pénzt.


Anyám elvált és másik húgommal albérletben élnek az aktuális férfival. Ő az, akinek semmije nincs és nem valószínű, hogy lesz. Az ő példáját nem szeretném követni, hogy 55 évesen albérletben éljek és ha munkaképtelen lennék valami okból, akkor utcán landoljak.


Azért haragszom a szülőkre, mert más elmegy otthonról, de ha baj van, vissza tud költözni. Én nem. Anyám is azért vitte magával a kisebb gyereket, mert még kicsi. Őt is otthagyta volna egy hapsiért apámnak. Neki nem lett volna szabad szülnie, nem családanya típus. Látszik mindannyiunkon, mert idegesek leszünk hamar és van pszichés bajunk. Az elkényeztetett kicsinek is voltak skizofrén tünetei. Sokat volt egyedül hagyva, ebből is lett betegsége. Tudja magáról, hogy rosszul lett nevelve, tudja, hogy rengeteg probléma oka a család és ő is úgy van most, hogy van munkája, fizet többet a lakbérbe otthon, de étel nincs soha semmi. Nem gondol rá anyám, nem vesz kaját, pedig nem kevés pénzt ad le. El szeretne költözni, de nem mer, miattam, az én példám miatt. Aki elmegy, azzal ha bármi van, vissza nem mehet. Anyagilag jobban járna külön, de ha nem lesz hirtelen keresete, nem szeretne úgy járni, mint én.


Laktam együtt másokkal, külön szobában szerencsére. De nagyon szörnyű volt. Általában én voltam a legtisztább és a közös részt nem takarítottam szívesen senki után, mert más mocskosan él.

Laktam együtt olyannal, aki mellett főzni nem lehetett 2-3 naponta, mert ő Juli-sulit játszott egész nap, a konyhából nem lehetett kizavarni. Laktam együtt olyannal is, aki azt várta, hogy minden másnap takarítsak, mossak is fel, hiába nem voltam otthon sokat. Próbáltam spórolni, de nagy összegek nem gyűltek össze soha. Lakás árát, még az önerő részét se közelítettem meg, a maximum 150 ezer Ft-tal. Az volt a legtöbb, ami összegyűlt.


Az élet nem volt soha számomra könnyű. Próbáltam mindig keresni a megoldást, de sehol semmi.

A legjobb szülőnél lett volna, kevesebb pénzt leadni, mint amit lakbérekre kifizettem és legalább egy kis lakás árát összespórolni, hogy ne azon aggódjak ennyi idősen, hogy bármi baj jöhet és máris kint fagyoskodhatok az utcán. Akkoriban ennél jóval olcsóbbak voltak a lakások. Hamar össze tudott volna jönni a dolog.


Külföldön élek jelenleg, szeretek itt lakni, de minden hónapban sajnálom a sok pénzt kiadni bérre. Elmúltam 30 és egyedül élek, nem lenne idegrendszerem mással közösen lakni, hogy olcsóbb legyen a lakás. A nyugalom miatt fizetek végülis. Ha eddig mással lakva albérletben nem sikerült elérnem azt, amire vágyom, akkor már jobb így. Nehéz lesz, de szülők nélkül próbálom elérni a célom, maximum belehalok, mire teljesül. Nap, mint nap ez jár a fejemben, hogy lesz-e vajon otthonom és olyan munkám, amit szeretek. Nem akarok gazdag lenni, de nem tudok beletörődni, hogy egy rossz döntés miatt odáig jutottam, hogy egyedül csinálom azt, amit a legtöbben család mellett könnyebben meg tudnak oldani. Sok fiatal felnőtt számíthatott mindig a szüleire, míg én soha akkoriban.


Mostanában ezen gondolkodok, főleg amióta elterveztem, hogy tavasztól gyűjteni szeretnék legalább egy élhető nyaralóra, valami eldugott faluban a Dunántúlon, lent. Várost szeretem, de arra soha nem fog telleni. 3-5 millió Ft kellene "csak".

Lehet, hogy anyagias vagyok, de már 10 éve álmom egy saját lakás. Mostantól ennek fogok élni, hogy meglegyen. Valamit ki kell azért találni, hogy ne erre gondoljak, nap, mint nap.

Azt hiszik, hogy ha külföldön élek, gazdag vagyok. Tájékoztattam őket, hogy nincsenek millióim, hiszen a dolgaimat intézni is albérletet vettem ki otthon. Elmeséltem nekik néhány dolgot és azt mondták, hogy akkor meg se érte kijönni. De inkább itt látom most már az esélyt a jobb életre. Idáig eljutottam és örülök. Mostantól a célomnak fogok élni és ki kell tartanom mellette, mert a legnagyobb tehertől szabadulnék meg utána, ha valóra válik.




Írta: Evawitch, 2019. március 21. 10:52
Fórumozz a témáról: Életkezdés egyedül, fiatalon fórum (eddig 16 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook