Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Egy valóra vált álom – császár utáni szülésem története cikk

Egy valóra vált álom – császár utáni szülésem története


Első kisfiam farfekvés miatt császármetszéssel született. Előre lehetett tudni, hogy császármetszés lesz, így volt időm lelkiekben felkészülni. Így végül a császárt nem traumaként, hanem gyönyörű élményként éltem meg, hiszen így is tanúja lehettem kis csodám világrajövetelének. Mindemellett nem adtam fel, hogy egyszer én is átélhessem a természetes szülés csodáját.
Egy valóra vált álom – császár utáni szülésem története

A kistestvér sokáig váratott magára, de végül beköltözött a pocakomba, s a bő négyévnyi korkülönbség több mint elég volt ahhoz, hogy esélyem lehessen a természetes szülésre. Az orvosom támogatott a tervemben, ugyanakkor azt is elmondta, hogy császár utáni szülésről csak akkor lehet szó, ha a szülés időben, magától beindul, nincs szükség sem indításra, sem másmilyen rásegítésre, nem jöhet szóba semmilyen érzéstelenítés, és a vajúdásnak mindvégig gördülékenyen kell haladnia. Eleinte egy nap túlhordást sem akart engedni, de végül ebben megengedőbb lett, és pár nappal a terminus utánig még maradhattunk volna kettő az egyben.


A 9. hónapban hetente jártam az orvosomhoz, a szülésnek semmi előjele nem mutatkozott, a méhnyak mindvégig hosszú, a méhszáj teljesen zárt és ahogy az orvos fogalmazott, betonkemény volt. Nem volt egyetlen jóslófájásom sem, a ctg-k nem mutattak semmi méhtevékenységet. A hasam nem szállt le, nyákdugóval véletlenül sem találkoztam. Egyedül keményedéseim voltak, de azokban sem volt semmi rendszer.


Három nappal az utolsó orvosi vizsgálat és ctg után egy teljes napom úgy telt, hogy végig keményedett a hasam, egy percre sem enyhült a keményedés, de ezt még inkább annak tudtam be, hogy egész nap jöttem-mentem, barátnőmnél voltam, tömegközlekedtem, banki ügyeket intéztem (előző nap még hitelszerződést írtunk alá). Este rámtört az érzés, hogy teljes rendet kell raknom a lakásban, s rendrakás közben nagyon furcsállottam, hogy szinte egyáltalán nem tudok lehajolni, ami nálam furcsa, mert a napok nagyobb részében elég könnyen viseltem a terhességet. Kikészítettem kisfiam másnapi ünneplős és átöltözős ruháját, felvarrtam az ingre a kokárdát, valamiért úgy gondoltam, ez nem várhat reggelig. A férjem sörözős-beszélgetős estét tervezett a barátaival, mondtam neki, hogy ne igyon túl sok sört, biztos, ami biztos. És mielőtt elment, még elaltatta a nagyfiunkat, hogy én vehessek egy meleg fürdőt, amikor is úgy éreztem, a szokásos orvoslátogatás előtti nap helyett nekem most azonnal szőrtelenítenem kell. Szóval bár komoly jele nem volt, hogy közeledne a szülés, de én belülről előző nap valamit már megéreztem.


És aztán pont a betöltött 39. hét éjjelén, 2:45-kor egy fájásra ébredtem. Miután szembesültem vele, hogy itt történik valami, kiköltöztem a nappaliba, hogy ott figyeljem az eseményeket. Első körben arra voltam kíváncsi, hogy valódi vagy jósló fájásaim vannak-e, így méregettem a fájások között eltelt időt. Az első perctől 10 percen belüli fájásaim voltak, de nem volt rendszeres a köztük eltelt idő, így jóslónak gondoltam őket. Ami viszont gyanús volt, hogy nem akartak elmúlni, hiába váltogattam a pózokat (feküdtem, ültem, álltam). 5-kor vettem egy meleg fürdőt, hogy az majd eldönti a dolgokat, de ezután sem lettem okosabb, a fájások se nem lettek szabályosak, se nem múltak el. Fél 6-kor ébredt fel a férjem, én előtte igyekeztem nagyon csendes lenni, gondoltam, a sörözés után jobb, ha pihen még egy kicsit, hátha tényleg mennünk kell. Miután kellően ráijesztettem a félkómás férjemre, együtt méregettük tovább az időt, és azon tanakodtunk, hogy ébresszük-e Bencét, a nagyfiunkat és vigyük-e át a szomszédba, vagy majd 7 után keressünk egy szomszédot, aki elviszi őt az oviba, esetleg várjuk ki a fél 8-as ovis kört, s ha a férjem hazaért az oviból, kitaláljuk, mit csináljunk. 9-re volt időpontunk egy közjegyzőhöz ügyet intézni, még az is benne volt a pakliban, hogy ott folytatjuk. Az eredmény az lett, hogy vártunk, Bencét a férjem vitte oviba, s mikor hazaért, akkor hívtam fel a szülésznőt, hogy mit gondol. Az elmondottak alapján ő inkább jóslófájásokra gondolt (ezt erősítette az utolsó orvosi vizsgálat eredménye is), de mivel a fájások már több mint 5 órája kitartóan, sűrűn jöttek, így azt tanácsolta, azért menjünk be a kórházba, de még az elején szóljunk, hogy nem szeretnék befeküdni, csak nem tudom, hogy beindult szülésről van-e szó. Az otthoni szűk 6 órás vajúdásról összességében azt lehet elmondani, hogy inkább kellemetlen volt, s nem fájdalmas, s ekkor még teljesen nyugodt és higgadt voltam, nem uralkodott el rajtam a félelem.


Fél 9-re értünk a kórházba, ahol megvizsgált az ügyeletes orvos, s megállapította, hogy bár a baba még magasan van, nincs beékelődve, de bizony itt beindult szülésről van szó, ekkor 1 ujjnyira voltam nyitva. Így bekerültem egy 3 ágyas vajúdóba, pár perc múlva a férjem is csatlakozott hozzám (ez az idő elég volt, hogy lemondja a közjegyzőt :)) Rátettek a ctg-re, a baba tökéletesen érezte magát, és látszódtak szépen a fájások is, bár továbbra sem állt be szabályos rendszer. Átlagosan 4 perces fájásaim voltak (már itthon is, mialatt a fiúk az oviban voltak), de volt köztük sok 2 és 6 perces is. A fájások hossza nem igazán haladta meg a 30 másodpercet, viszont a kórházba való beérkezéstől már tényleg eléggé fájtak. A szülésznőt a kórházból kellett újra hívnom, hogy mit mondott az orvos, s miután hívtam, rögtön indult is hozzám. 40 percet feküdtem az ágyon, ctg tökéletes volt végig, így mikor megkérdeztem, itt kell-e feküdnöm, mondták, hogy nyugodtan felállhatok, sétálgathatok a folyosón, kimehettem a mosdóba, ahol volt egy labda és lehetett zuhanyozni is. Ráültem a labdára, és amint jött ott az első fájás, elfolyt a magzatvíz, ami szerencsére teljesen tiszta volt. Ekkor a férjem visszakísért a szobába, hogy nézzenek rám, s ekkor megérkezett a szülésznőm is. Ő is megvizsgált, hogy felmérje a terepet, ekkor már másfél ujjnyi volt a méhszáj, kezdett szépen felpuhulni, de a baba még mindig elég magasan volt. Mivel a szülésznő látta, hogy eléggé erősek a fájások, elég hamar (fél órán belül) újabb vizsgálat következett, ezalatt a méhszáj szépen tovább puhult, és 5 centivel lejjebb jött a baba. Szóval látszott, hogy gyönyörűen, meglepő gyorsasággal haladunk. Ahogy a fájások erősödtek, egyre nehezebben ment a helyes légvétel, így a fájások alatt eléggé szédültem, ami miatt inkább az ágyban maradtam, nem mertük állva folytatni, nehogy elájuljak. Ekkora már eluralkodott rajtam a félelem, a fájdalom önmagában még viselhető volt, csak attól féltem, hogy ha ez még hosszú órákon át fog tartani, azt én nem fogom bírni. Hangot is adtam a félelmemnek, és azt is rendszeresen ismételgettem, hogy próbálok helyesen lélegezni, de nem mindig megy, szóval folyamatosan kritikát fogalmaztam meg magammal szemben. Szerencsére a szülésznő mindezeket jól kezelte, kedves volt és megértő, próbált biztatni és megnyugtatni. Éreztem, hogy nagyon jó kezekben vagyok, ami sokat segített, hogy ne essek pánikba. A férjem jelenlétére is hatalmas szükségem volt, végig 100%-osan mellettem volt, segített a légzésben, éreztem, hogy ezt csak vele együtt tudom végigcsinálni. A szülésznő többször konzultált az orvossal, aki már azon meglepődött, hogy szülünk, nemhogy az események gyors előre haladásán. Az egyik ilyen telefon alkalmával arra kérte a szülésznőt, hogy adjon egy izomlazító injekciót, ez a méhnyak puhulásában segített, én személy szerint ilyenről még nem hallottam, de ez is egy jól eltalált pillanatban érkezett, mert segítette a további előrehaladást.


Egy nyugis napon ilyenkor már javában a szülőszobában lett volna a helyünk, aznap viszont a másnap érkező front miatt olyan tumultus keletkezett, hogy harc ment a szülőszobákért (15 szülés volt aznap a 4 szülőszobában). Egyszer azért jött a hír, hogy átmehetünk az egyik szülőszobába, bár lehet, hogy majd újra át kell adnunk. A csomagjaim már átkerültek, s mi is indultunk át, de a szülőszoba előtt állva egy másik szülésznő letámadott minket, hogy a kismamája már bő három ujjnyira ki van tágulva (én akkor kettőnél tarthattam), így végül ők nyertek. Ott álltunk a szülőszoba ajtajában az egyre erősebb fájásokkal, mert közben elkezdtek takarítani egy másik szülőszobát is, és arra vártunk. A kényszerhelyzet miatti állva vajúdás (a férjembe kapaszkodva) extra gyorsan megtette a hatását, ugyanis a folyosón állva megérkeztek a tolófájások, így a szülőszobába érve azonnal a szülés következő szakaszába léptünk. Ekkor még nem szabadott nyomnom, vártuk, hogy eltűnjön a méhszáj és hogy megérkezzen a doki. :) Ez a szakasz nem fájt annyira, mint a tágulási szakasz, a légzés is jobban ment, viszont sokkal erősebb volt a félelem, hogy mi lesz, ha nem tudok nem nyomni, néha már pánikszerű érzésem volt.


Aztán megérkezett az orvosom, és akkor már nyomhattam is. Szükség volt egy kisebb gátmetszésre, de akkor ezt egyáltalán nem bántam, éreztem, hogy enélkül nem tudnám végigcsinálni. A gátmetszést éreztem, de fájdalomnak nem nevezném, ennek ellenére nem bírtam ki hang nélkül, valószínűleg itt a tudattal volt a baj, hogy mi történik. Ekkor átbeszéltük, hogy hogyan, mit kell csinálnom, amikor érkezik az újabb fájás. Sajnos egyik tolófájásnál sem tudtam 100%-osan mindent beleadni, egyrészt nem tudtam megfelelően koncentrálni, másrészt még ekkor is rövidek voltak a fájásaim, ami rontott a hatékonyságon. Teljes csendben kellett volna nyomnom, ami egyetlen fájásnál sem sikerült, hiába próbálkoztam. Ritkultak is a fájások, de az orvos megnyugtatott, hogy itt már biztosan nem fog leállni a szülés. A szülésznő szájából már többször elhangzott, hogy a következőre ki fog bújni feje (később már az, hogy a következőre ki kell bújnia), de sajnos sok ilyen következő jött, és csak nem sikerült. Az orvos is teljes erőből nyomta a hasamat, a szülésznő is keményen dolgozott. Látszott az orvoson és a szülésznőn is, hogy picit kezdenek aggódni, bár mikor kérdeztem, hogy minden rendben van-e, természetesen azt mondták, hogy igen, nyugodjak meg. Érzékeltem, hogy ez az első szakasz, ahol nem megy minden flottul, valamiért én ekkor mégis nyugodtabb voltam. Tudtam, hogy itt elsősorban nekem kellene dolgoznom, mégis azt éreztem, hogy hiába nem csinálom tökéletesen, a teljes csapat (orvos, szülésznő, a férjem, a baba és én) annyira tökéletes így közös egységben, hogy nem történhet baj. Úgy éreztem, hogy hiába nincs szép, modern szülőszoba, s hiába álltunk előtte sorban a folyosón, a szülőszobába érve olyan meghitt légkör uralkodott, ami miatt a fokozódó izgalmak ellenére én ekkorra inkább nyugodtabbá váltam. És aztán megtörtént, amire annyira vártunk, kibújt Andris fejecskéje, majd a következő fájásnál kint volt az egész baba. Ekkor felülhettem, és rögtön megcsodálhattam Őt. Nagyon hamar felsírt, és olyan tökéletes baba volt, hogy tökéletesebbről álmodni sem lehetett volna. A férjem elvágta a köldökzsinórt, a babát a mellkasomra tették, betakartak minket. Én nem emlékszem, hogy jött volna újabb fájás, csak annyit éreztem, hogy az orvos könnyedén megnyomja a hasamat, és erre ki is csusszan a méhlepény. Megkérdezték, szeretném-e megnézni, én akkor erre nemmel válaszoltam (amit azóta bánok picit), de a férjem megnézte helyettem is, hol lakott kilenc hónapig a kisfia. Engem akkor csak annyi érdekelt, hogy milyen állapotban volt a méhlepény, mert az ultrahangok szerint már jó ideje kezdett öregedni, de végül a vártnál jobb állapotban találták. Ekkor megmérték Andris paramétereit, 58 cm-rel, 3340 grammal született, igazi formás sötét hajú babaként. A kibújás után kiderült, hogy Andris nyakán volt a köldökzsinór, ami miatt a kitolási szakasz végén esett is picit a szívhangja. Vészhelyzet nem volt, a köldökzsinór nem feszült meg, én a szívhangesésről sem tudtam, de ez volt az oka az orvos és a szülésznő kisebb izgalmának.


Egy nagy döntés várt még rám, amiről már a szülés korábbi szakaszaiban is beszéltünk, de dönteni ekkor kellett. Aki császár után szül természetes úton, a szülés után ki kell, hogy tapintsák belülről a császáros heget, hogy nem vált-e szét vagy nem vékonyodott-e el túlságosan. Erről a hegkitapintásról rémhírek terjengenek, többek szerint fájdalmasabb, mint a szülés, s a rémhírek hihetőségét támogatja, hogy a kismama választása, hogy vállalja-e a vizsgálatot vagy altatást kér a szülés után. Olvastam olyan beszámolókat is, hogy ez a művelet egyáltalán nem volt vészes, s ugyanezt mondta a szülésznőm és az orvosom is. (A szülésznővel többször is beszéltünk erről.) Ha az altatást választottam volna, az egyet jelentett volna azzal, hogy átvisznek egy teljesen másik helyre (a császáros műtőkhöz), és ennyi volt a szülés utáni babázás. Úgy gondoltam, hogy ha már végigcsináltuk a szülést, az egész család megérdemli, hogy együtt tölthessük a szülés utáni csodás ajándék perceket. Hittem az orvosnak és a szülésznőnek is, így bár nagyon féltem, készen álltam, hogy túlessek rajta. Pár másodperc volt az egész, és életem legnagyobb hibája lett volna az altatást választani, az egész semmivel nem volt fájdalmasabb (sőt), mint más vizsgálatok még a tágulási szakaszban. Ezen is túl voltunk, jött a következő izgalom, a rendbetétel. Kb. 5 perc volt, mire az orvos megvizsgálta, vannak-e belső sérülések, repedések, mekkora kár keletkezett, ez elég kellemetlen vizsgálat volt, de szerencsére megállapította, hogy nincs rejtett sérülés. Aztán kezdődött a varrás, aminek az eleje még fájt, külön injekciót nem éreztem, nem tudom, pontosan mi történt, de ekkor eléggé stresszeltem, valószínűleg ezért is éreztem fájdalmat. Ekkor Andrist elvitték letisztogatni és felöltöztetni, Apa is vele ment. A varrás közepe már fájdalommentes volt, ekkor végre feloldódtam, könnyedebben beszélgettünk az orvossal. Az utolsó pár öltést újra éreztem, kicsit fájt, de elviselhető volt. Ekkor visszaértek a fiúk, Andris tündéri pólyában érkezett. Túl voltunk mindenen, belőlem ekkor többször is kitört a zokogás. Az orvos valamikor ekkor elköszönt, négyesben maradtunk. A szülésznő segített mellre tenni Andrist, aki az első pillanattól ügyesen, lelkesen szopizott, összesen 50 percen át, majd békésen elaludt. A szülésznő elvitte Andrist, mi a férjemmel még eltölthettünk együtt egy kis időt, majd értem jött a szülésznő, és elvitt a gyerekágyas osztályra. Még ott sem tudtam magamhoz térni, teljesen a történtek hatása alatt voltam. Bár közhelynek hangzik, de minden fájdalommal együtt tényleg életem legszebb élménye volt, amit már akkor, ott is így éreztem. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan Andris, a kis csodánk megérkezett hozzánk.


Andris most 6 napos, békésen alszik az ágyában, miközben e sorokat írom és potyognak a könnyeim. Amik potyogtak akkor is, amikor pár órával ezelőtt először láttam a szülőszobában készült megható, gyönyörű képeket (amelyek egy részéről nem is tudtam), s potyogtak akkor is, amikor a szülés estéjén nagyfiam, Bence először pillantotta meg a kistestvérét, és én először láthattam együtt a két gyönyörű gyermekemet, először volt együtt az új kerek Család.




Írta: Korgó82, 2014. április 2. 09:08
Fórumozz a témáról: Egy valóra vált álom – császár utáni szülésem története fórum (eddig 35 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook