Egy reggel apával

Valószínűleg azért, mert a munkája miatt nagyon sokat repül. És a stewardessek jól beégették az agyába a klasszikus életmentő tanítást: "előbb magadra teszed az oxigénmaszkot, aztán a gyerekre." És ezt az elvet ő... gyakorlatilag minden helyzetre máig alkalmazza.

Például egy reggel ez történt, mikor az első gyerekünk még kicsi volt.

Megbeszéltük, hogy totál ki vagyok purcanva (beteg volt a gyerek, aztán én is, nem sokat aludtam mostanság), ezért átvállalhatná a reggeli műszakot kivételesen, hogy egy icipicit tovább tudjak aludni. Csak úgy egy-két óráig ő vigyáz rá, én meg közben próbálok még pihenni. Jó.

Reggel öt körül hallom, hogy a gyerek aktívan gügyög a kiságyban. Még nem sírt, élénken magyarázott valamit a plüssjátékának, vagy az ágyrácsnak, nem tudom. Szóval ébren volt. És mivel éjjel óta nem evett, sejthető volt, hogy nemsokára "borul a bili". A férjem békésen szuszogott mellettem, sosem hall semmit, ha ő alszik. Bezzeg én, a legkisebb zajra is riadok.

Arra gondoltam, na, ma ő lesz soros, én meg alszom tovább. Megböktem, mire morogva közölte, hogy amíg még nem üvölt, addig nem kell felkelnie. Na, ez nem tartott sokáig. A gyerek egyre hangosabban jelezte, hogy itt az ideje a teljes ráirányuló figyelemnek, egészen sürgősen, mondhatni azonnal menjen oda valakiiiiiiiiiiii!!! Persze apa süket és alszik. Egy fokkal határozottabban megböktem. Ekkor már fáradt sóhajjal, de nekiállt a felkelésnek.

Namármost, ha én kelek fel, az kb. úgy néz ki, mintha kilőnének az ágyból egy robotpilótával megfejelve a funkcióimat. Már útközben kiabálom, hogy „jövök, jövööök!”, miközben félálomban nyomulok cumisüveggel a kézben. Aztán mikor végre leülök a gyerekkel és a szájába adom a kaját, akkor szoktak eszembe jutni a saját szükségleteim, például hogy rohadtul pisilnem kell. De hát 25 percig nem mozdulhatok, mert akkor megzavarom a flow-t és kezdődik elölről az egész.

De vissza a férjemhez.

Ő nem ám úgy kel fel, mint én. Először nyújtózkodik. Aztán kiad magából valami barlangi ősember üvöltésszerű hangot. Felveszi a pólóját, a nadrágját és úgy csoszog ki a szobából, mint egy herevakaró öreg nyugdíjas bácsika és csak ekkor indul el a még mindig üvöltő gyereke felé. Akit hallottam, ahogy egyre kétségbeesettebben sír, közben pedig a férjem... Na mit csinál? Hát vizet melegít. Kávéhoz. A gyerek visít. Aztán apuka elmegy WC-re. A gyerek még mindig visít. Megőrli a kávét a géppel. BabaTerhesség alatt, mint sok más anyuka, én is végigzongoráztam fejben a „mostantól a baba az első” című lemezt. A férjem viszont... hát, ő nem nagyon módosított a prioritásain. Őt nem rendíti meg a mi kis drágaságunk üvöltő sírása még most sem.

Gyerek: üvölt. Hallom, ahogy kicsurog a kávé a bögrébe és megkevergeti a fém kiskanállal. Gyerek: bömböl. Majd ezután végre odamegy a kiságyhoz. Felveszi a gyereket. Valószínűleg pelenkáz is, mert hallani lehetett a szokásos műveletsorok hangjait és a gyerek továbbra is kieresztett hangerőn tiltakozik. Aztán beülteti a hintába, hogy kicsit megnyugodjon és ő kényelmesen megkávézhasson közben. Én meg közben próbálok aludni. Gyereksírással a háttérben. Hát persze... Volt egy kis csönd. Épphogy sikerült elbóbiskolnom. Aztán újra ébredés. És mi másra, mint bőgőkoncertre.

Ekkor a férjem óvatosan benyit, áhítatos tekintettel rám néz, és megkérdezi:

– Édesem, át tudnád venni egy kicsit a gyereket?

Felkelek, elveszem a kis napsugaramat, aki már nem is üvölt, csak csendben sírdogál. Kicsit összetörve, megtörten, de megadóan. Megkérdezem, puszta formalitásból(!!!), hogy megetette-e. És mit válaszol a férjem?

– Ööö... még nem. Valahogy nem volt rá idő.

Szóval az én gyerekem éhesen üvöltött, míg az apja vígan főzte a kávét, hintáztatta, de etetni... na, az valahogy kimaradt. Vagy húsz percig ringatta evés helyett.

Nem baj, majd én. Ahogy mindig.