Egy édesanya, aki megöregedett. (beszélgetés)

Hát passz mert elképzelni se tudom hogy milyen érzés lehet neked... Sok lelki erő kellhet egy ilyen anyához... 2megoldást tudnék de mind a kettőnél csak te szenvedsz...

az 1ik az hogy nem foglalkozol vele többet és lezárod életed annak szakaszát ami hozzá fűz

a másik meg hogy elvinni egy alapos orvosi vizygálatra ...mert ez sztem nem normális dolog hogy egy anya ezt tegye a saját lányával... mert ha esetleg mostoha gyerek lennél még csak csak logikus lépés lenne... bár még akkor se

Ha az anyukád 43 éves korodban, amikor egyedül nevelsz egy kilenc, és egy hét éves fiút, azt mondaná neked, hogy vagy vasárnap mentek húsvétkor, vagy hétfőn, vagy soha többé nem akar látni(én szombaton tudtam volna menni), és utána hónapokig nem áll veled szóba, mit tennél?

Vagy amikor mész a születésnapjára, és belakatolja a kaput, mert nem értél oda 10-ig, csak fél 11-re, és utána hónapokig meg van sértődve, és ha megpróbálod telefonon felhívni, kinyomja?

Minden veszteség fájdalommal jár, sokszor azt gondoljuk, hogyha visszapörgethetnénk az időt, akkor sok mindent másként csinálnánk, Ez pedig szerintem nem így van, hogy miért? Mert abban a szituációban azzal a fejlődési szintünkkel mást nem tehettünk, mondhattunk. Azt azért ne hidd, hogy olyan jó látni az édesanyádat gyermeki megnyílvánulásokkal. Sokszor nagyon fáj, hogy a régen okos, intelligens, két lábbal a földön álló anyukám kisgyermeki naívsággal hozza meg sokszor saját magára hátrányos döntéseit, és örül neki. Ő, aki idegenekkel bizalmatlan volt régen, most idegen embereknek bármit hajlandó elhinni. De hiszem, hogy ez a feladat nem véletlen adatott meg a sorstól, tanulnom kell belőle. Először is meg kell tanulnom az elfogadást. Elfogadnom az embereket olyannak, olyan állapotban, amilyenek, és nem lázadni, hogy miért történik meg velük ez. A szeretetet nem kell tanulnom, azzal nincs baj, bár néha úgy érzem, mintha a gyerekemet szeretném :) És tudom, hogyha romlik is az állapota, ha néha a hajam is tépem, ha esetleg kívülállók megbírálnak egyes döntéseimért, akkor is szeretem, hiszen Ő az én édesanyám, akitől olyan sokat kaptam az életben.

Szerintem aki nem volt ilyen helyzetben nem tudhatja, hogy milyen nehéz eldönteni, hogy mikor nyissam fel a szemét, vagy hogyan mondjam, hogy ne bántsam meg, de el is higgye, amit mondok. De a döntés akkor is az ővé kell, hogy legyen, még ha tudom, hogy húsz évvel ezelötti önmaga nem ezt tenné, viszont amíg kifejezetten nem árt önmagának, vagy környezetének, addig egyszerűen nincs jogom átvenni az irányítást felette.

én meg csak azt tudom mondani hogy

ad1: avval kezdtem hogy nem akarlak megbántani

ad2: én pontosan tudom hogy milyen vagyok és nagyon jól látom magamban a gerendát is

ad3: ha fáj az igazság megg a hozzászólás nem kell reagálni rá...

Igen, de van folytatása is :

'Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre? ...

Érdekes cikk, és a legérdekesebb, hogy az írója maga is már erősen korosodik. Vajon mik vezérelték, hogy megírja e cikket? Tényleg az idős néniért aggódik, és nem inkább saját jövőjétől fél? Egyáltalán aggódik Csöpi néniért? Vagy csak a humanitáriusság álcája mögé bújva alig várja, hogy szegény nénit likvidálják a környezetéből mielőtt valami közveszélyes dolgot tenne (pl. nyitva felejti a gázt, a tűzön felejti az ételt, stb.). Nem tudom, hogy a cikk írója ápolta-e idős szüleit, akik az öregedés fricskája miatt mentálisan újra gyerekek lettek, vagy csak gíbicként bírálja mások (szerető) gyermekét? Az én édesanyám is 80 éves lesz jövőre, és bizony meg kell mondanom, hogy már nem az az ember, aki felnevelt. De ettől még nem kell intézetbe dugni, a társadalmon kívülre száműzni, hiszen nem beteg Ő, csak már másként látja, éli meg a dolgokat, mint mi. A korral nagyon naív lett, ami fiatalabb korban egyáltalán nem volt rá jellemző. Mai napig értelmesen lehet vele beszélgetni, de mégis csinál olyan dolgokat, amit régen nem tett volna meg semmi pénzért, és amitől kitépném a hajam legszívesebben. Viszont még most is nagyon önérzetes, semmi áron nem hagyná, hogy én döntsek helyette (de én sem tenném, hacsak nem klínikai eset). A másik ember döntéseit tiszteletben kell tartani, amíg csak lehetséges, mert a mienket is csak így tisztelhetik. 7 éve magamhoz költöztettem, miután a lábfejének egy részét amputálták, éppen azért, hogy oda tudjak figyelni rá. De be kell vallanom, hogy így utólag látom, hogy nem kellett volna, nem tettem vele Neki jót, úgy érzem. Egy kicsit olyan, mint a partra vetett hal, pedig önálló lakrészt tudtam biztosítani neki, éppen azért, hogy az eltérő életvitel se okozzon feszültséget. De van egy ősi mondás is, mégpedig, hogy az öreg fát nehéz átültetni...

Úgy gondolom, hogy a mai világban egyik szülő sem várhatja el gyermekétől, hogy munkahelyét feladva "haza költözzön". Én legalábbis biztosan nem engedem meg egyik gyermekemnek sem, függetlenül attól, hogy mint jelenleg gondoskodó, szerető szülő megérdemelném biztosan, de én csak akkor lehetek boldog, ha a gyermekem is az. Ahhoz pedig, hogy valaki élete során milyen messzire kerül a szülőktől, a szomszédoknak semmi közük. Én ilyet még nem hallottam, hogy ezért szóljanak meg embert. De nem szabad elfelejteni a szólást, mégpediglen, hogy "NE ÍTÉLJ, MERT MEGÍTÉLTETSZ!!!"

Kívánom a cikk írójának, hogy ne legyen igazam, és képes legyen rá, hogy egy szomszédért őszintén aggódjon, segítse, amiben tudja, a gyermekével emberi módon megbeszélje az általa tapasztalt furcsaságokat, és legfőképpen, ha vannak gyermekei, akkor imádkozzon azért, hogy 10-20 év múlva nehogy róla íródjon ilyen cikk, a gyerekeit jól leminősítve... :( És legfőképpen azt kívánom, hogy az emberekhez szeretettel, segítő megértéssel, és ne ítélkezéssel, el- és megítéléssel tudjon fordulni. További szép napot kívánok:)

Sajnálom, hogy ennyire rámásztatok a cikk írójára. Ő egy valós és sajnos nagyon gyakori problémát jelzett, csak talán nem sikerült a megfelelő hangnemben fogalmaznia.

Vannak idősek, akikkel nem könnyű. Többnyire azok, akik már fiatalon is összeférhetetlenek, rajtuk igazán nehéz – ha ugyan nem lehetetlen – életük alkonyán segíteni.

Egy gyerek ugyanúgy nem hagyhatja magára a 80 éves szülőjét, akkor sem, ha a mama esetleg nehéz természetű volt korábban, mint ahogy az is természetes, hogy a szülő gondoskodik a gyerekéről. (Persze, van ez ügyben is hiba vastagon!) És ezen nem akkor kell gondolkodni, amikor már nagy a baj, hanem előre!

Az anyukám elmúlt 80 éves, amikor nyilvánvaló lett a szellemi-fizikai hanyatlása. Azonnal elkezdtem intézni az idősek otthonába való elhelyezését, annak ellenére, hogy a bátyám döngette a mellét: „amíg én élek, anyánk nem fog otthonba kerülni”.

Hiába laktam 400 méterre tőle, a munkám, a gyerekem ellátása mellett nem tudtam felvállalni az állandó felügyeletet. Míg tartható volt, addig az álladó gondoskodásom mellé (bevásárlás, mosás, kaja, fürdetés, gyógyszerezés, stb.) felkértem egy állandó segítőt, aki hetente háromszor besegített nekem. Persze, a bátyám is rányitotta sűrűn az ajtót, de mindez kevés volt. Az életvitelünk, lakásunk, valamint „az öreg fát nem lehet átültetni” okán pedig egyikünk sem tudta magához venni.

Eljött a nap, amikor 24 órás felügyeletre szorult. Milyen jó, hogy nem a várólista végén voltunk! És nem az volt, hogy „letudtuk” az öregek otthonába helyezést! Naponta látogattuk és törődtünk vele. Csak egyszerűen biztonságban tudhattuk. Na persze, mindehhez kellett az ő áldott jó természete is…

Én hiába akartam segíteni a saját anyámon, nem lehetett. Makacs, önfejű öregasszony lett, aki minden szót és tettet kiforgat, és inkább éhen döglik, de nem fogadja el a segítséget. Sőt, még a házasságomat is igyekezett széttúrni (erre volt ereje).

Nem hatott meg a cikk, feldühített.

Ha segíteni akar a cikk írója, akkor segítsen Csöpi nénin. Ne ítélkezzen, tegyen ő valamit az érdekében.

Pffff...

Sajnos nekemm is hasonló a véleményem. Még hogy félni tőle... azért mert elfelejt dolgokat? Ugyan! A cikk leírása helyett inkább meg kellett volna látogatnod, ha ennyire a szíveden viselnéd. De hát ez annyyira csöpögős volt, éppen ezért mert nincs mögötte semmi őszinte érzet, talán csak attól félsz hogy te is így járhatsz! És az jön le a cikkből, hogy mikor viszik már innen a pics.ba SZEGÉNY Csöpi nénit!

Különben is, honnan tudod 80 fölött nem jó -e ez így neki, egyébként is ha senki nem foglalkozik vele, lehet annak is meg van az oka. Kár agyalni ezen, főleg mert te sem segítesz. Az meg hülyeség, hogy a fiának KELL segíteni!!! Mindenkinek a szíve joga, kin segít kin nem!

Néha sincs magánál a néni vagy állandóan? Mert, ha néha magánál van akkor beszélni kellene vele, hogy ne egy elfekvőbe rakják be, hanem olyan otthonba, ahol rendesen ellátják, jól érzi magát, emberek között van, normális körülmények között...

végül is gondolom van egy lakása....abból egy szép apartmant is lehet venni... egy idős otthonban... ha nem törődik Vele a fia.. ez lenne a legjobb Neki.

Az a benyomásom, hogy a cikkíró a törődés és sajnálkozás leplébe csavarva tálalja azt, hogy van egy idegesítő szomszédja, azaz egy demens, kellemetlen néni, aki időnként leszólítja a gyerekeit, meg idegeneket, és kereng a ház körül.

Nagy dráma!

...és ha a néni nem akar????

Ha csak annyi baj van vele,hogy öreg? Nem kell egyből bedugni egy szoc.otthonba,pláne nem a lakó közösségnek. Akár segíteni is lehetne rajta,neki.

1, foglakozzon mindenki a saját édesanyjával

2, az édasanyák még épelméjűen döntsék el a sorsukat, és adják oda a lakásukat egy bentlakásos apartmanért cserébe, ha a gyerekeik rájuk sem nyitják az ajtót.

3, ez a cikk hangulatkeltés akart lenni, de gyengén sikerült.