Egy 6 évesnek 'való' a temetés? (tudásbázis kérdés)

Pár hónapja voltam egy kolléganőm anyukájának temetésén, ahol egy másik kolléganő, akinek 2 éve halt meg az anyukája csak ennyit mondott:

-nem akarlak elkeseríteni, de ez nem lesz jobb később sem!

Sajnos én is csak ezt tudom neked mondani, hogy nem akarlak elkeseríteni, de ez nem lesz jobb jó pár év múlva sem! Megszokjuk a hiányt, de nem fogadjuk el sosem a miértet!

Nem te írtad, csak egyben válaszoltam a dolgokra, és neked címeztem, ezért bocs.

Tudod, amikor anyu temetéséről (nem szó szerint, eltelt pár hét a kettő között)vittem a hugomat érettségizni, aki szuper tanulmányi eredmények után ott verte magát az ajtóban, hogy ő márpedig nem megy be, mert semmi értelme, úgyis meghalunk, meg anyu ezt már nem láthatja, az nagyon tudott fájni. Persze leérettségizett, azóta diplomája van.

Meg amikor nagymamám (aki most 90 éves) vigasztalt engem az ő egyetlen gyermeke koporsója mellett...

Meg amikor a temetés másnapján apu (46 volt akkor)azt kérdezte tőlem, hogy akkor vele most mi lesz, mi dolga lesz az életben, mert eddig a családjáért élt, és ez most széthullott.

Amikor ránézek az esküvői képeinkre, ahol anyu csontsoványan ugyan, de mosolyog, és látom, hogy boldog, mert tudja, hogy velem már minden rendben lesz.

Amikor megpróbálom megmagyarázni a 3,5 éves lányomnak, hogy mit jelent az a szó, hogy nagymama, mert folyton ezt hallja a gyerekektől, neki meg egy sincs, nem is volt.

Amikor azt hallom a barátnőimtől, hogy anyu hívott minket ebédre, anyu jön a gyerekre vigyázni, anyu segített ebben, abban...én meg csinálok mindent magamnak, sőt, apunak, apósnak is, ha kell. Bár apukám talált párt magának azóta, és Hannára is nagyon sokat vigyáz, de össze sem lehet hasonlítani azzal, amilyen régen volt az életünk!

Persze, tudom, önzően hangzik, mert úgy tűnik, hogy magam miatt akarnám, hogy legyen anyu, mert nekem segítség kell, de nem így van. Megcsinálok én mindent, meg dolgozok, mint az állat, de egy ölelésért az életem felét adnám!!! Bár eltelt 10 év, de most úgy folyik a könny a szememből, mintha tegnap történt volna!

Akkor jobban megértem - amikor az embert valami mély fájdalom éri, vagy sok szerette meghal rövid időn belül, érzékenyebbé válik, és azt sok olyan rosszul esik neki, amit máskor észre sem venne. Sőt, olyan is, ami nem is bántó (pl. mikor valakim meghalt, akit szerettem, és pl. a villamoson hallottam, hogy "haláli jó" valami, bizony összerezzentem és rosszul esett, pedig senki nem tehetett róla).

Az, hogy másnak semmit nem jelent, hogy neked mik fáj, azért nem így van. Persze nekem nem jelent annyit, mint neked, de nem szokott hidegen hagyni más fájdalma, így a tiéd sem. Ráadásul pont 42 éves vagyok, és tudom, mennyire semmi még, amennyit az ember ennyi idősen megélt. De a nagymamám is ezt érezte 80 évesen, hogy még alig élt - miközben ott volt mögötte két világháború, hat gyerek, és egy csomó küzdelem és szép élmény.

Lehet, hogy lazának tűnt, amit írtam, de nem az. Pont a nagymamám temetése járt a fejemben, miközben írtam neked. Ő volt az én első komoly veszteségem, és bizony nagyon át kellett gondolnom, testközelből, amit addig csak "lazán" hittem az örök életről. És igenis, rettenetesen fájt, végigsírtam a temetést, de közben erősödött meg bennem, hogy igenis fogunk találkozni, van örök élet, tehát nincs okom kétségbe esni. Fájni nagyon fáj, hiszen nélküle kell tovább élnem az életemet. Szóval, minden az ilyen temetés, csak nem laza. És a hitem ellenére a hideg kilel a gondolatra, hogy egyszer a szüleim is elmennek, és nem tudom, hogy fogom bírni elviselni emberileg a dolgot.

Mondjuk nekem annyiból könnyebb, hogy a család is ilyen beállítottságú, és szinte csak jó papokat ismerek, akik részvéttel és megértéssel szoktak a gyászolókhoz fordulni. Biztos, hogy kiakadnék, ha olyan temetésen kellene részt vennem, ahol nem érzem azt, hogy a pap/lelkész is megértően áll hozzánk.

És valóban, ők pótolhatatlanok, velük együtt az életem egy részének is vége lett, és ez az érzés mindig megmarad.

Megértem az elmúlt 10 évedet, és azt is, hogy majdnem belepusztultál. Én az egyik barátnőmnél néztem végig, hogy másfél évenként meghal valakije: anyja, apja, nagyanyja és a testvére. Iszonyatosan nehéz volt neki, pedig erős valaki. Próbáltam segíteni neki, amit tudtam, de ilyenkor az ember - a technikai dolgokon kívül - csak annyit tehet, hogy igyekszik együttérezni vele, és ezt valahogy a tudtára adni.

Melyik hozzászólástól állt fel a szőr a hátadon? Egyébként ha véletlenül én írtam olyat, ne haragudj, de akarattal sosem szoktam megbántani mást.

Talan a gyermeket ajanlatos lett volna felkesziteni... amugy egy ilyen szertartast a felnottek sem nagyon tudjak hova tenni; ha meg nem tudjak, akkor meg miert kerik??

Az termeszets, hogy a temetes alkalmaval - akar elotte, akar utana -, de van temetesi mise; mint ahogy harangszo is. Ez a vegtisztesseg megadasak a reze.

Az valoszinuleg a temetes elotti gyaszmise lehetett.

Meglatasom szerint a mai hedonista tarsadalom nem akar tudomast venni a betegsegrol, a halalrol, a gyazrol; ezek csupan "hirek" a szamara, nem pedig az elet velejaroi. Nem csoda, hogy sok ember egyszeruen nem tud vele mit kezdeni, elfogadni, feldolgozni.Az elet nem csupa habos-babos-szirupus lanyregeny. Ha ezekre a fajdalmas esemenyekre folyamatosan nem kesziti fel a szulo, akkor jonnek a "nem tudok beletorodni, nem tudom elfogadni, feldolgozni" stb. elethelyzetek...

Nem, nem gondolom, hogy olyan csodagyönyörű lenne az élet, de hidd el, nekem az utóbbi 10 évben nagyon sok jutott a halálból. Valahogy túl közel került hozzám, és nem örülök neki. Persze, másnak semmit sem jelent, hogy anyukám 42 évesen halt meg, nekem viszont eléggé fáj. Mondhatjátok, hogy mert neki ennyi volt szánva, meg stb....én akkor sem tudok ezen olyan marha egyszerűen átlépni!!! Biztos könnyebb kívülről, de innen, ahol én állok, elég retek érzés. Kövezzetek meg érte, szerettem anyámat!

Egyébként beszéltünk másnap a szülőkkel, le voltak döbbenve a lelkész szavain! Az iskolát, ahová a gyerek járt, 1 éve átvette a ref. egyház, és amikor meghalt a gyerek, az iskolai lelkész felajánlotta, hogy intézi a dolgot. A szülők nagyon megbánták, hogy nem választottak mást. De nem is nagyon érdekelte őket, el voltak foglalva a fájdalmukkal. (Nem is értem, miért, elég lett volna megvonni a vállukat, aztán ez van, menjünk tovább)

De most komolyan, akkor is tudjátok ilyen lazán kezelni a dolgokat, ha a ti szeretteitekről van szó???? Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de meg kell kérdeznem, mert ahogy olvasok itt némely hozzászólást, hát feláll a hátamon a szőr! Én majd beledöglöttem az elmúlt 10 évbe, és az ellenségemnek sem kívánom!

Hiszem, hogy mindenki életében vannak pótolhatatlan emberek, akik elvesztésével igenis sokkal szegényebbek leszünk! Lehet, hogy nem emlegetjük őket, vagy nem gondolunk rájuk a nap minden órájában/percében, de attól még örökké fájhat az elvesztésük.

Nem szép tőled, hogy vallásos blalblának nevezed, amiről a hozzászólásomból látod, hogy az életem alapja. Én se nevezem azt elvetemült pogánynak, aki nem hisz Istenben - nem is lenne igazam és sértő is lenne.

A többit nem értem, amit írsz. "Mindenki meghal nem kell ezzel naponta foglalkozni." Nem naponta foglalkozunk ezzel, hanem egy-egy temetés kapcsán esett erről szó.

Sajnálom, ha a katolikus szertartást ilyennek látod, én az örök élet reménye miatt mindig biztatónak láttam, és nagyon fogok örülni, ha értem is imádkoznak majd, mert bár jóra törekszem, sok rosszat, bűnt követek el, mint mindenki más is. Ez nem azt jelenti, hogy folyton meggörnyedve járok a bűntudattól, és semmi mással nem foglalkozom - épp ellenkezőleg, elég vidám és életszerető embernek ismernek.

"Nem hinném hogy feltétlenül szükséges gyerekprogram a temetés." Ha visszaolvasol, pont ez volt az én véleményem is.

Olyan csodagyönyörű mindig az élet, hogy mindenkinek 80 évet, vagy még többet kívánsz? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki haljon meg fiatalon, de nem mindig a hosszú és tevékeny élet az, ami teljessé vált. Lehet, hogy van, aki 80 éves korára csak a részegeskedést vitte tökélyre, és lehet, hogy a 13 éves kislány olyan dolgokat értett meg a betegségében, amitől teljessé vált az élete.

Persze, hogy nem az az élet rendje, hogy ennyi idős gyerek meghaljon, és az ember ezt mindig nagy megrendüléssel fogadja, jobban, mint egy idős ember halálát. A lelkész lehet, hogy a temetés előtt, személyesen beszélgetett már a szülőkkel, és ott szóba kerülhetett sokminden, pl. ez is, hogy ez az egyik legnagyobb fájdalom a világon, de mivel hiszünk az örök életben, mégis van reményünk. És mert hiszünk Isten jóságában, aki a rosszat soha nem okozza, hanem csak megengedi.

Ha pedig csak a temetésen találkozott a szülőkkel, bizony mondhatta volna, hogy ez a szülőnek mekkora fájdalom. Azért is írtam azt, hogy sokszor azon is múlik, milyen élménye marad az embernek a temetésről, hogy mit és hogyan mond a pap vagy a lelkész. Nekik nagy a felelősségük ebben, de ők is gyarló emberek, mint mi vagyunk.

nagyon nme vagy kibékülve a halál tényével, ugye jól érzem? :) Olyan, mintha rettegnél tőle.

Engem a temetőknél jobban taszítanak a régi szokások... mint pld megcsókolni a halottat, halottas könyvek. No meg az újkori szokás, h végig fotózzák a temetést a ravatallal, stb együtt... pfff. Na ettől égnek áll a szőr a hátamon! :)

5 és fél voltam amikor meghalt a nagypapám aki addig velünk élt. Hirtelenül, váratlanul történt, ráadásul nem is otthon hanem a vadászházában, teljesen váratlanul jött a telefon, mindent hallottam és mindent értettem az első pillanattól fogva. Nagyon sokat beszélgettek velem a szüleim, együtt sírtam az anyukámmal... Viszont eszükbe sem jutott hogy elvigyenek a temetésre (nekem sem volt igényem rá), ez semmilyen káros következménnyel nem járt a lelki fejlődésemre. 16 voltam amikor meghalt az egyik osztálytársam, az Ő temetésére természetes volt hogy elmentem, fontos volt számomra. A nagybátyámat, apóromat és a nagymamámat már intenzíves orvosként veszítettem el, mindhárman gyakorlatilag a kezeim között mentek el. Az ő temetésükön már inkább a családom támasza kellett hogy legyek.

5-6 éves gyereket nagyon-nagyon átgondolva, és csak nagyon közeli családtag (szülő, testvér) temetésére vinnék, és csak akkor ha van valaki olyan aki nagyon közel áll a gyerekhez és tud foglalkozni vele (támogatni, figyelni rá, elvinni ha úgy adódik, megmagyarázni dolgokat stb.) Én a saját gyerekemet csak akkor vinném ha éreznék elég erőt ehhez magamban.

Az életet jobban mint a vallásos blablákat...

Mindenki meghal nem kell ezzel naponta foglalkozni.

Voltam 3 katolikus temetésen mindegyik förtelmes volt hosszú szertartásos a sok ima mindenki bűnös stb . Polgárin nem voltam de hallottam hogy az elég személyes és nagyon megható tud lenni.

Hát én is csak akkor megyek temetésre ha muszáj.

összesen voltam 5-ször ebből 3 még gyerekkoromba ( nagyszülők nem vonhattam ki magam 8-11-13 évesen)

Nem hinném hogy feltétlenül szükséges gyerekprogram a temetés.

Még annyit fűznék hozzá:

1.Az,hogy az ember nem viszi el a gyerekét egy temetésre,nem egyenlő azzal,hogy burokban tartja.A konkrét temetés nélkül is lehet beszélni a gyerekkel a halálról,temetőbe is lehet vele menni,és el lehet búcsúzni a halottól.

2.Más gyerekét nem ismerem,de az enyémek attól borulnának ki,hogy én sírok,vagy más olyan közeli ismerős akit ők is ismernek.Ez biztosan nem tenne jót nekik.Ha otthon,nyugodt körülmények között elsírja magát az ember amikor az elhunytról beszél,az megint más,mint a sok síró ember egy temetésen.

Én is így vagyok a temetésekkel, ha muszáj, elmegyek.

Temetőbe szintén nem járok, felesleges nyűgnek tartom. Valakinek a születésnapján gyertyát gyújtok.

tény, h az emlékek ápolása nem a temetőhöz kötött. Oda én is ritkán megyek, de ha kijutok, egy gyertyát gyújtok a síroknál.

Az elmúlásnak sztem része a temetés, vagy az, amit te szeretnél, a hamvak szétszórása (apám is erre kért minket, ha eljön az ideje). Bennem azzal tudatosul az, amit addig nehezen hiszek el. Maga a halál ténye, amit addig sztem sokan hárítunk a szerettünkkel kapcsolatban.

Félreértés ne essék. Én sem szeretek temetésre járni. De van, akién úgy érzem, h ott a helyem, hogy lerójam végső tiszteletem, és elengedjem az embert. Ettől az emlékeimben még tovább él, és ott ápolom is emlékét.