Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Csak egy szerelmeslevél cikk

Csak egy szerelmeslevél


Megint Neked írok, kis titkos Szerelmem. Talán ez az utolsó, hogy Rád emlékezem. El kell engedjelek, de olyan nehéz, így még inkább emlékezem. Még húzom az időt, még kínozom magam. Zorán énekli: "a szerelemnek múlnia kell, ha múlik akkor fájnia kell, hogy érezd mennyit ér míg tart míg él..." Hát valahogy így. Én már rájöttem, hogy sokkal többet értél, mint azt valaha is hittem volna. És csak remélni tudom, hogy ezt tudtad s érezted. Talán még most is.
Csak egy szerelmeslevél

Eszem, alszom, létezem...vagyok, vagyogatok...

Mint egy robot végzem a dolgom, néha még mosolygok is. Azt nem felejtettem el az még én vagyok.

Megölelnek, kapok egy puszit. "Hálásan" odanézek a kedves, jó emberre, akivel sokadik éve taposom. A "biztonsággal".

De nem kell ez nekem, hiába is próbáltam magam rá(d)beszélni. Csak rosszabb, ha közeledsz. Beszélnek körülöttem, de nem érdekel, csak bólogatok, máshol járok. El tudnám magam bőgni minden percben. Mit keresek én itt? Kérdem magamtól. Mi közöm van nekem ezekhez? Ez az én helyem? Ez az én otthonom? Nem!

Az csak ott van, ahol Te vagy. De hiszen tudod. Még nem felejtem el, hogy is volt az az első éjszakánk...

Olyan gyorsan történt minden, nem is akartam én Veled találkozni csak megtörtént, csak jöttél és ott találtam magam.

Beszélgettünk, adtál nekem inni valamit amit nem is ittam meg, még egy pohárral sem. Olyan furcsa volt nekem ennyi év után (túl sok év után) egy másik férfi lakásában lenni. Beszélgettünk, de én inkább mosolyogtam meg kérdeztem. Észrevettem, hogy nézel... úgy nézel, ahogy egy nőre néznek. Aztán megnéztem egy-két képet a falon. Te a közelemben voltál és egyszer csak már nem beszélgettünk.

Közelebb jöttél, de még most is messze voltál. Csak néztél. Megint közelebb és megint megálltál, de most már mellettem. Olyan furcsa "gyengeséget" éreztem, ahogy mellém álltál. Ha akartam volna se tudtam volna szabadulni a közelségedtől.

Finoman átfogtad a derekam és megcsókoltál. Olyan Hollywoodi volt így utólag... aztán megint megcsókoltál és megint, megint. (Na ez már nem olyan volt.) Meglep, hogy így is lehet csókolni, hogy így is lehet ölelkezni.

Hosszú kapcsolatom előtt sok férfival voltam, sokkal. Volt olyan aki jó volt, volt aki kevésbé, de ilyen, mint Te egy se volt. És sokan udvaroltak, de nem kellett senki. Láttam, hogy helyesek, kedvesek, de egy kávét nem ittam meg mással a sok év alatt. Tudtam, hogy találkoznom kell egy olyan Férfival akinél az első pillanatban tudni fogom és az első érintésénél érezni, hogy Ő az.

És így is lett. Nem adtam fel a reményt arról az érzésről, amit még soha nem éreztem, amire majd 10 évet vártam. Csak utánzatok voltak, csak hasonlók, "majdnemolyanok".

Kezdtem azt hinni, hogy velem van a baj, de általad rájöttem, hogy nincs baj. Csak nem jó emberekkel voltam. Én is tudok szeretni én is tudok úgy viselkedni, mint más. Nincs semmi baj velem csak eddig elkerültük egymást.

"Mit keresek én itt?" Hirtelen eszembe jutott. Nappal még vásároltam és az ebédet csináltam és pár óra leforgása alatt hazudtam egy nagyot otthon, hogy elszökhessem Veled.

Még sok hónapot és boldog percet adtál és adhattál volna, ha én hagyom. Én hülye.

A "legszebb" az egészben, hogy még lelkifurdalásom se volt mikor hazamentem. Kit is csaltam én meg? Senkit. Azt lehet megcsalni, akit szeretünk, akire vágyunk, akié a lelkünk. Az én lelkem soha nem volt otthon, ahová mentem. Nálad volt mikor ott voltam. Letettem az ágyba magunk mellé... örültem, hogy végre ott van és nem unatkozik tétlen.

Mennyi gátlás volt bennem előtte. Mindig magam okoltam, bárkivel voltam. Mindig magam éreztem hibásnak, ha nem jól alakultak a dolgok. A másikat sohasem hibáztattam, ők "tökéletesek" voltak a hiba csak bennem lehetett. Féltem levetkőzni előtted is, olyan voltam, mint egy kamaszlány, de ma már ők sem olyanok, mint amennyire én kezdőnek éreztem magam. És tudtad, hogy így van. Érezted, hogy milyen gyerekcipőben jár az én "nagy tudományom". Milyen nevetséges vagy inkább szomorú. Én tudom milyen társas magányban élni. Tudom amikor hosszú hónapok telnek el úgy, hogy egy ölelést sem kapok és senki el nem hinné, hogy hogy élek, bárhogy bizonygatnám. De nem is kell olyantól, akit nem lélekkel szeretek.

Veled annyit csókolóztam, mint soha előtte. Az öledbe emeltél, vittél. Tudom, hogy nagyon tetszettem, minden mozdulatot súgta. Nem amit mondtál, hanem amit csináltál. A kimondott szavak nem érdekelnek már, hányszor hazudnak. És én hányszor hazudtam már másnak Semmit sem jelent.

Csak beszélünk, beszélünk, elbeszélünk. Ezt az ÉRZÉST nem tudja senki megadni csak Te. Jaj Istenem, de nagyon Szeretlek! És mégis el kell, hogy felejtselek...


"Ami volt, elmúlt, mégis soha nem feledtem,

Csak a pillanatért élek, a tetteim nem félem.

Ha pedig mennem kell, már tudom, hogy megtettem és éltem,

Szerettem és gyűlöltem, győztem és hibáztam,

Megtaláltam önmagamat minden egyes hibámban."


Most itt maradtam a "csöndben" egyedül, de az emléked bennem él örökké. Egyet megtanultam a szavak könnyen hazudhatnak, az érintés soha.




Írta: f18a14c8fb, 2012. február 16. 09:08
Fórumozz a témáról: Csak egy szerelmeslevél fórum (eddig 26 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook