Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Bubi Beni születésének története cikk

Bubi Beni születésének története


Egy történet arról, amikor a terhesség 30. hetéig tökéletesen alakuló dolgok hirtelen rossz fordulatot vesznek. Kétségbeesés, önmarcangolás, tehetetlenség, és végül egy csoda megszületése.


Persze az én terhességem esetében is, mint sok koraszülött anyukáéban a lehető legtökéletesebben indult minden. Egészen a 30. hétig semmi bajom nem volt, se hányinger, se vizesedés, orrvérzés, semmi nem volt.Sokan mondogatták is, hogy milyen mázlista vagyok, és irigyelnek, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy az én pici fiam ilyen ügyes, és megkíméli mindentől az édesanyját.

Bubi Beni születésének története

16 éves korom óta többször, és legalább 1000 különböző változatban terveztem el, hogy fog megszületni a gyermekem, ha fiú lesz, ha lány, mindenkinek minden mozzanatát megterveztem a szülőszobában, hogyan fogadom a gratulációkat stb.


Persze az én terhességem esetében is, mint sok koraszülött anyukáéban a lehető legtökéletesebben indult minden. Egészen a 30. hétig semmi bajom nem volt, se hányinger, se vizesedés, orrvérzés, semmi nem volt. Sokan mondogatták is, hogy milyen mázlista vagyok, és irigyelnek, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy az én pici fiam ilyen ügyes, és megkíméli mindentől az édesanyját.


Mígnem eljött az a szerda reggel...

Még ki nem keltem az ágyból, nem is voltam olyan rosszul, mint mikor belenéztem a tükörbe. Teljesen bedagadtam, a szemem, az arcom, a karjaim, a lábam, minden olyan volt, mintha hirtelen 20 kg-ot híztam volna. Kicsit szédültem is, felhívtam anyukámat, hogy szerinte mi lenne a legjobb, és ő javasolta, hogy hívjam fel a védőnőmet.

Kati miután jól kikérdezett, megkért, hogy menjek le a rendelőbe, meg szeretne nézni.

Már ezen kicsit stresszeltem, de gyors fürdés és irány az SZTK. Az első nem jó hír az volt, hogy elkezdett ürülni a fehérje a vizeletemben. Én persze nem tudtam, hogy ez akkora baj, de a védőnő már kórházról beszélt. A vérnyomásom 150/110 volt, és őrülten bevizesedtem, ahogy azt már írtam, a cipőmet alig bírtam felvenni.

Megkért, hogy az ügyeletes nőgyógyásszal nézessem meg magam (persze az én dokim pont akkor volt 1 hét szabin). A doki nagyon aranyos volt, sajnálattal közölte, hogy akkor össze kellene pakolni és irány a kórház, mert ezen tünetek együttese terhességi toxémiára utal, ami a babára és rám is életveszélyes lehet, ha nem kezelik. Ekkor tört el először a mécses, alig bírtam beszélni, csak azt kérdezgettem, hogy mit csináltam rosszul? Mondták, hogy semmit, ez kortól, súlytól függetlenül sok emberrel előfordul, nem lesz semmi baj, max 3-4 nap, míg beállítják a gyógyszerem, és már jöhetek is haza.


Délután sógorom be is vitt a SOTE II.-re, eredetileg is ott szültem volna, és lakóhelyileg is oda tartozunk.

Elindult a szokásos találgatás az orvosok között, mit, hogy csináljanak, mennyi gyógyszert kapjak stb., de addig is pillanatnyi megoldásnak egy kis sárga bogyó bizonyult, ami éjszakára úgy levitte a vérnyomásom, hogy menni nem bírtam, wc-re kb. 30 perc alatt jutottam el, a szédüléstől, és a fejfájástól. 2,5 nap semmittevés után végül az osztályvezető főorvos meghozta a döntést, napi 3x1 Dopegitet írt elő, mindenki nagyon elégedett volt, megveregették egymás vállát, és azon kívül, hogy napi háromszor mérték a vérnyomásomat a kutya rám sem nézett. Én persze naivan örültem, ezzel minden gond letudva, hétfőn mehetek is haza. Nem így lett..


Megjelent az én dokim is, kikérdezett, és megnézte a papírjaim. Mondták, hogy biztonságképpen még maradjak bent pár napot, emelték a Dopegitet is, mert csak nem rendeződött teljesen a vérnyomásom. Én nem éreztem semmit magamon, ha felment, vagy ha normalizálódott azt sem. Közben voltam belgyógyászaton is, az ottani doki is felírt még egy kis Cordaflexet pluszba, szóval teljes volt a gyógyszerállomány.

Szerda reggel az egyik nővér, akinek gyanús lett, hogy még mindig nem ok a vérnyomásom javasolta a dokimnak, hogy kapjak tüdőérlelő injekciót, ha netán baj lenne. Értetlenül néztem mi baj lehetne, de ők az orvosok, én hittem nekik, hogy ez csak óvintézkedés.


Délelőtt 10-kor kaptam meg az elsőt, kicsit csípett, mondták, hogy pihenjek.

Hívtam a férjemet, hogy elmeséljem neki a történéseket, és ahogy ültem az ágyon, egyszer csak olyan érzésem volt, mintha bepisiltem volna. Letettem a telefont, és kimentem a wc-re, láttam, hogy folydogál a magzatvíz, és egy kis vér is. Egyből hívták a dokim, sajnos beindult a szülés, de mindenki azon volt, hogy még 48 óráig jó lenne, ha bent maradna a baba, hogy még a maradék 3 injekciót is megkaphassam. Leborotváltak, összepakoltam, hívtam a férjem, és lekísértek a szülőszobába. Befektettek a vajúdóba, és rám kapcsolták a CTG-t. Csak pisilni állhattam fel..

Anyósom gyorsan behozott pár cuccot, és én csak vártam, és vártam, míg nem eljött az este 22 óra, a köv. tüdőérlelő ideje. Beadták, és mikor már bealudtam volna, éreztem, hogy valami nem ok, nem tudtam sehogy sem feküdni, és fájt a hasam.

Beindult a vajúdás. Mázlista voltam, mert pont aznap éjszaka a dokim ügyeletes volt, így sokat rám tudott nézni, a nővérek valami tündérek voltak, sokat segítettek, hívtam a férjem, aki az ágyam mellett ült, és simogatott, kaptam a fájáscsökkentőket az infúzióba, és éjfél körül elaludtam.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak arra kaptam a fejem, hogy a nővér szól a férjemnek, hogy itt reggelig nem lesz semmi, menjen haza pihenni. Ahogy magamhoz tértem megint beindultak a fájások. Egyre jobban fájt, mikor megvizsgált a nővér azt hittem, hogy meghalok, nagyon rossz volt feküdni, de a monitor miatt nem engedtek felállni. Hajnal 3 körül már izzadtam, és nem tudtam teljesen némán tűrni a fájásokat, nem kiabáltam, de halkan nyögtem, így kicsit könnyebb volt. A dokim úgy döntött nem várunk tovább, mert Beni elindult a szülőcsatornába, amit nem szerettünk volna. Visszahívtam a férjem, közben levetkőztem, és betoltak a műtőbe. Mikor megkaptam az epidurált, az olyan volt, mintha bedrogoztak volna, szinte repültem, majd 6 óra vajúdás után elszállt a fájdalom. Nagyon nyugodt voltam, nem éreztem semmit, egyszer csak megláttam, hogy viszik el mellettem a fiamat, és rövid idő múlva már hallottam is, hogy felsírt, ekkor kicsit megkönnyebbültem. Amikor vitték fel az intenzívre adhattam neki pár puszit, édes kismanó, alig látszott ki a pólyából, megkönnyeztem ezt a pillanatot.


Mivel az őrzőben nem volt hely visszaraktak a vajúdóba, ott aludtam egy kicsit, jött az intenzívről a doki, mondta, hogy Benedek jól van a körülményekhez képest, 1670 gramm, 46cm, csak szipak van az orrában, nem kellett egy percig sem géppel lélegeztetni, ha felkerültem a csecsemőre, és elrendezkedtem, nyugodtan menjek be, és nézzem meg a gyereket.

Nagy nehezen felálltam, kihúzták a katétert, sétálgattam, a férjem segített, és vártam, hogy felmehessek az osztályra. Saját lábamon mentem fel, ott egy olyan szobába kerültem, ahol szintén egy PIC-es anyuka volt. Sokat segített.

Délután bementem a fiamhoz, az első látvány ijesztő volt, inkubátor, csövek, monitorok...Nem kívánom senkinek.

Nem mertem semmit csinálni, mondták, hogy sterilizálás után nyugodtan nyúljak be és simogassam meg. Aki nem élt át ilyet az csak elképzelni tudja, borzasztó, és egyben csodálatos, egy kicsit több mint 1,5 kg-os baba, hozzáérni alig mertem.

Ahogy teltek a napok, már én is magabiztosabb lettem, egy percig nem zuhantam össze, péntek reggel már fejni is tudtam, amit oda is adtak a babának, egy kis idő múlva már én etethettem cumisüvegből, de még mindig csak az inkubátorban. Míg a SOTE II.-n voltunk csak egyszer puszilhattam meg, pont azelőtt este, hogy áthelyeztek minket egy másik kórházba. Nah akkor sírtam igazán először, annyira kis édes volt, és finom a bőre, elöntöttek a hormonok.

2 hét után, egyszer csak jött a nővér, azt hittem szívrohamot kapok, nem tudtam mi van, hogy menjek be az intenzívre. A fődoki mondta, hogy Beni nem igényel tovább intenzív ellátást, és kevés a hely, már "csak" híznia kell, így áthelyeznek minket egy másik kórházba. A Péterfy mellett döntöttünk, és volt is hely nekem is, így kaptam fél órát, hogy összepakoljak, és már jött is a koraszülött mentő, átvittek minket. Beni végig aludt.


Én bekerültem egy 2 ágyas, külön fürdőszobás szobába, szuper volt, az előző 6 ágyashoz képest, és mondták, hogy töltsem ki a papírokat, addig felveszik a Benit is, és 15 órakor mehetek be hozzá, elmagyaráznak mindent.

Legnagyobb meglepetésemre kiságyba tették, ekkor volt 1770 gramm, én csak pilláztam a hirtelen váltás miatt, tök lazák voltak a szabályok az intenzívhez képest, és Éva nővér, akit ezúton is az Isten áldjon meg, mindent elmondott. Mondták, hogy a következő etetésnél meg is szoptathatom a babát, hát ekkor már be voltam sokkolva, eddig még csak meg sem foghattam, csak inkubátorban láthattam, most meg hirtelen ott van előttem. Magunkra hagytak kicsit, én csak puszilgattam, és puszilgattam, és sírtam, és nem hittem el, hogy végre, végre...


Az ezt követő időszak az összeszokásról, és a hízásról szólt, napra pontosan 2 hetet voltunk még kórházban, 2010.05.26-án 2060 grammal, és 48 cm-rel jöttünk haza.

Bubi azóta is jól van, minden rendben vele, szépen hízik, már 2850 gramm, járunk vissza kontrollra folyamatosan, a szeme is rendben.


Ezúton szeretném megköszönni a sok segítséget Dr. Sára Levente nőgyógyászomnak, a SOTE II. PIC összes nővérének, orvosának, a Péterfy S. utcai koraszülött osztály nővéreinek, Dr. Kiss Eleonóra kezelőorvosunknak, és nem utolsó sorban a férjemnek, az anyósomnak, és a családtagjaimnak, barátaimnak, hoxás ismerőseimnek, akik tartották bennem a lelket az 1 hónap és 1 hét kórházban töltött idő alatt.




Írta: cf9b75f771, 2010. július 3. 21:08
Fórumozz a témáról: Bubi Beni születésének története fórum (eddig 16 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook