Boldogság, fájdalom, pánik, depresszió és az újratervezés I. (beszélgetős fórum)

Szia Annie!

Köszi a hozzászólásodat.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák.

Egyben azonban egyformák vagyunk.

Abban, hogy egyforma a gondolkodás modellünk.

És itt a kulcs.

Regina_a, a számból vetted ki a szót. Szerintem is sok lenne a szakítás. Volt egy időszak amikor a párommal szétmentünk-összejöttünk (most sem vagyunk rendesen együtt), de amikor külön voltunk, nyugtató nélkül nem bírtam.

A másikkal is egyetértek: pszichiáter szerencsére könnyen lett, aki a páromat is kezeli, viszont a gyógyszert a mai napig nem tudjuk beállítani.

De, voltak pánikjaim 14 - 17 éves korom között.

Aztán beszéltem egy emberrel.

Csendes volt és nyugodt. Sok okosat mondott.

Azóta nem volt pánikom. (Nem Jézus volt, de a bölcsességét tekintve lehetett volna.)

Kemény vagy mint a vidia!

Ugye még nem voltál ilyen pánikos, depressziós szar helyzetben?

Tuttam!

Egy szar helyzetben még rátenni egy szakitással

Nem megy az ilyenkor!

Pszichiáter és gyógyzser megtalálása, jellemzően elsőre nem megy

De csak hajrá!

Nem kell a hosszú történet.

Az élet működik.

Elolvasva a cikket azt gondoltam elsőre, "Úristen, nem lesz könnyű", de az ember saját magának nagyon sokat tud segíteni. És leginkább tényleg az használ, ha magunkkal próbálunk valamiféle komromisszumra jutni, legyőzni a félelmeket, a gyengeséget, mindenféle fóbiát. Persze ez nem ilyen egyszerű, én is tudom. Tudom, mert nekem is van egy-két "dilim", én mostanában ennek hívom, nem szeretem a betegség szót. Alapból súlyos klausztrofóbiám van, és a pánikbetegség sem került el sajnos. Fiatal felnőtt éveimben, még csak 23-24 éves voltam, amikor szembesültem ezekkel a szörnyű érzésekkel, és leginkább nekem is a tömegközlekedés okozott gondot, attól féltem, rettegtem. Mert ott lettem rosszul először... Én sem mertem közlekedni. Vagyis mertem, de még a cél előtt leszálltam a buszról, gyalogoltam, aztán volt, hogy már fel sem szálltam, stb.stb. anyukám vitt autóval dolgozni, és volt olyan időszak, amikor mentő hordott -vitt otthonról, mert úgy éreztem nem kapok levegőt. Szóval ismerem a félelmeket, az ehhez vezető út viszont számomra rejtély, mert nekem a pánikbetegségem időszakában semmilyen rossz dolog nem volt az életemben, férjnél voltam, a kisfiam óvodás volt, a szüleimmel rendben volt a kapcsolatom, dolgozni jártam, szerettem mindent magam körül. Szerintem ezek a dolgok "agyi történések", az ilyen típusú embereknél másként működik valami, ez egy kémia folyamat, vagyis annak a hiánya, tehát nem feltétlenül azok lesznek pánikbetegek, akiknek valami nem kerek az életben. Én már múlt időben beszélhetek ezekről a szörnyű érzésekről, de sosem tudom elfelejteni, a félelem mindig bennem van. Manapság már teljesen természetes, hogy felszállok a buszra, azonban ha túl sokan vannak, néha eszembe jut, vagyis néha azt érzem, hogy azonnal le kellene szállnom... Na és ilyenkor KELL saját magunkat meggyőzni arról, hogy ugyan már, más ember is kibírja a tömeget, be kell érnem a munkahelyemre, mindenki kap levegőt, ha én mégsem, akkor max. kinyitom az ablakot és igenis kibírom, minden rendben lesz, ezek a rossz érzések mind-mind csakis a szorongásom tünetei... Szóval én így győzöm meg magam a mai napig, ha felmerülne bennem valamiféle rossz érzés. És amíg véggigondoljuk ezeket a dolgokat, talán már el is múlnak a szorongások.

Nagyon sajnálom azonban a cikk íróját, ha a családja nem áll mellette, ha csalódott a hozzá közel állókban, ehhez nem tudok mit hozzáfűzni... iszonyú lehet és ezt el sem tudom képzelni. Remélem sikerül akár külső segítséggel, akár saját magának adott pozitív hatásokkal rendbe tenni a dolgokat és tényleg minden olyan szép lesz, mint annakidején az életében !

Szia!

Kifejezetten olyan fórumot kerestem itt, melyben magamra találok, hiszen így tudunk a legjobban segíteni egymásnak. Örülök, hogy a Te cikkedre rátaláltam, sok a hasonlóság köztünk, mindjárt részletezem.

Gyermekkorom is szörnyű volt már, alkoholista apa, tehetetlen anya, és egyik sem éreztette velem, hogy szeret, pl. soha nem kaptam ajándékot, nem ünnepeltünk karácsonyt, stb. Már itt is voltak hangulat-ingadozásaim, nem szerettem közösségbe járni, otthon egyedül éreztem magam jól. A súlyom folyamatosan ingadozott, csúfoltak is. Ekkor fordultam először pszichológushoz, mert érzelmi evő lettem, de nem vezetett eredményre. Aztán a férfiakkal is sok sikertelen próbálkozásom volt. Az első komolyabb szakítás után fordultam orvoshoz, kaptam egy gyenge nyugtatót, ami mintha nem is lett volna. Itt volt az, hogy úgy ültem be az egyetemre, hogy végigsírtam az órát, amit Te is említettél. Ekkor jött egy lehetőség, egy balatoni nyár, ami segített túltenni magam rajta, de onnantól folyamatosan ismerkedem meg férfiakkal, szakítanak velem, és utána újra nyugtatózom. Közben kialakult a pánikbetegség: buszon rettegek hogy leül mellém valaki, vagy hogy ismerős jön, nehogy beszélgetni kelljen vele.

Közben kiderült hogy alulműködik a pajzsmirigyem és az erre felírt gyógyszer hatására 90-ről 75 kg-ra fogytam.

Ráadásul egy epilepsziás rohamom is volt, jártam neurológiára ahol 5 orvos 6 félét mondott, majd elmentem egy jó pszichiáterhez, ez a kezelés még mindig folyamatban van, de nem egyszerű, mert az én állapotom is folyamatosan változik. Az epilepszia pszichés alapú volt.

Kb. ezzel egyidőben ismerkedtem meg egy férfival, akivel szerelem volt első látásra, de neki is vannak pszichés problémái, így pár hónap után különköltöztünk, és most kéthetente egyszer alszik nálam, meg néha csinálunk közös programokat. Amikor együtt vagyunk, akkor jó, de ha nem, akkor egyből jön a depresszió: semmihez sincs kedvem, dolgozni sem.

Én teljesen megértem az előttem szóló szavait: "Önmagamat kellett rendbe raknom ott belül. Barátok, könyvek, megfelelő szabadidős elfoglaltságok segítségével sikerült. Aztán talpra álltam. ... Ne csüggedj! Fel a fejjel, írj ki magadból mindent. Ha kell vezess titkos naplót meg ilyesmi. Belőled csak egy van, és egy életed van, nem mindegy, milyen minőségben éled le!" Nem kritizálni akarok, de ezt mondani könnyű, és elismerésem annak, akinek sikerült, de nekünk konkrét tippek kellenének a depresszió elűzésére, mert amiket felsoroltál, semmihez sincsen kedvünk.

És azt is megtanultam, hogy csak önmagadban bízhatsz. Várom válaszod!

Ahogy elolvastalak, sok minden kezdett kavarogni a fejemben, de inkább nem terhellek vele:)

Okos, fiatal és reálisan gondolkodó nő vagy.Biztos vagyok abban, hogy szépen megoldod a problémákat. Erős vagy és a párod is ott van melletted.

Egyet értek Mildivel, a napló írása sok feszültségtől megszabadíthat. Szorítok neked, hogy minden a lehető legjobban alakuljon!:)

Szia!

Nagyon szépen leírtad, és szemléltetted a depresszió és pánikbetegség kialakulásának folyamatát. Amíg az ember biztonságban érzi magát, és egy védett burokban él, addig sokszor fel sem merül ennek a kialakulása sok embernél. Az igazi művészet az egy egyén életében, ha van olyan erős a konfliktuskezelő rendszere, hogy tudja kezelni a rázósabb életszakaszokat is. Ha ez hiányzik, akkor jönnek ezek a pszichikai bajok. Megértelek, mert kb. 30 évesen én is hasonló dolgokon mentem keresztül az első válásom után. Nálam nem kimondottan depresszió volt, hanem inkább generált-szorongás, amire elég erős gyógyszereket kaptam. Elment a kézírásom meg ilyesmi, és gyakran jöttek hívatlan, negatív gondolatok, magas vérnyomás, stb. Neurológushoz jártam, de nem segített. Önmagamat kellett rendbe raknom ott belül.Barátok, könyvek, megfelelő szabadidős elfoglaltságok segítségével sikerült. Aztán talpra álltam. Rám lelt egy csodás új szerelem, ami már 14 éve tart, és házassággal végződött. Ne csüggedj! Fel a fejjel, írj ki magadból mindent. Ha kell vezess titkos naplót meg ilyesmi. Belőled csak egy van, és egy életed van, nem mindegy, milyen minőségben éled le!