Beszélgessünk "A kismadár" című filmről! Ki mennyire ért egyet az ott látott gyermeknevelési modellel? (beszélgetős fórum)
Én nagyon-nagyon szeretem ezt a filmet!!! Maga a törénet is fantasztikus, és az alakítások is. Hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi lány hogy tudta ezt a szerepet megvalósítani!!! Számomra teljesen Oscar-díjas alakítás.
Én el is olvastam Helen Keller életét. Szinte teljesen így volt, mint a filmben. És az a furcsa, hogy hiába tanulja meg a betűket, a film nagy részében még nem tudja összefüggésbe hozni a szavakkal. Az, hogy végül pont a "víz" lesz az, ami az áttörést hozza, annak köszönhető, hogy az állapotát okozó súlyos betegség valamikor másfél-két éves korában kapta el. Előtte egészséges volt, és egyetlen szót tanult meg: a "víz"-et :)
A víz rémlik, az ütés nem.
Hááát...mást nem nagyon tehetett.
Az sokkal rosszabb volt, hogy a szülei mindent ráhagytak, mert beteg.
Egyébként: Aki épített, az rombolhat is.
Jó a film, bár nem tekinteném minden mozzanatában "szentírásnak".
A követekezetesség kell(ene) mindenféle nevelés alapja legyen, viszont nem gondolom, hogy a gyerek megütése elfogadható módszer.
Emellett vegyük figyelembe, hogy ez egy film, sok olyan elemmel, ami a valóságban egyáltalán nem biztos, hogy úgy történt...
Engem nem kell meggyőznöd. A "következetes" szó két felhasználótól hangzott el, az egyik Te vagy, a másik én :-)
Az ütés-váltás téma úgy merült fel, hogy megvádolva éreztem magam az első hozzászólásom után.
Gyógypedagógus (szomatopedagógus) vagyok. Nekünk ez a film amolyan "kötelező olvasmány". :)
Szerintem zseniális a film. Ami ott történik az csak és kizárólag következetes nevelés. Nem a (nem)verésen, a megragadáson vagy bármi ilyesmin van a hangsúly. A lényeg az,hogy következetes marad. Így ha nehezen is de megérti a kislány a világ összefüggéseit.
Sok olyan gyerkőc fordult meg a kezem alatt,aki a sérülése miatt nem tudta megtapasztalni a világot és ráadásul látszólag magatartás problémái voltak. Később kiderült,hogy csak nem értette.
A kislány akiről a film szól súlyosan sérült volt épp amiatt, hogy semmilyen módon nem tudott kapcsolatot teremteni a környezetével.
Régen láttam, de ha jól emlékszem olyan elemek is voltak a filmben, hogy bizonyos dolgokat csak akkor kapott meg a gyerek, ha magától elérte, megküzdött érte, vagyis nem babusgatták azért mert sérült, hanem a lehetőségeihez mérten teljesítenie kellett azért hogy kapjon valamit. Fizikai bántalmazásra, pl. hogy megütötte volna, én nem emlékszem a filmben, olyan volt benne valóban hogy lefogta. Bár ezek a dührohamok nem hasonlíthatóak össze szerintem egy átlagos, ép gyerek hiszijével, különösen hogy más tőről fakad a kettő. Az ép gyerekek az akaratukat próbálgatják a "hisztivel" ebben az esetben pedig egy súlyosan deprimált, ingerszegény környezetben élő kislányról volt szó, aki felé a szülők még a szeretetüket sem tudták kimutatni. Ő nem hisztizett, hanem szenvedett egy szörnyű helyzettől.
Alapvetően abban, hogy minden gyereknek szüksége van korlátokra, szabályokra és egyben kihívásokra, feladatokra is, amelyek előre viszik, én egyetértek. És abban is, hogy nem kell mindent megcsinálni egy gyerek helyett, amire képes azt igenis tegye meg a céljai elérésére.
A zárójeles résszel teljesen egyetértek, ez egyáltalán nem keményvonalasság.:) A gyereknek nagy szüksége van korlátokra, mert ez ad neki biztonságot.
Helen Kellerről olvastam pár dolgot, engem konkrétan ezek a kemény módszerek érdekelnének.
Amit korábban írtál, hogy pl. erősen megfogta Helent hisztinél (ha jól értettem), ez a mai modern módszereknek is megfelel. Én nem is hisztinek nevezném, ezek inkább dühkitörések lehettek. Azt mondják a szakemberek, hogy ilyenkor erősen meg kell fogni a gyereket, szorosan magunkhoz ölelni, míg le nem csillapszik. (Főként sérült gyerekekre kell itt gondolni, pl. autisták stb...)
Egy átlag halandó valószínűleg ezt is túl keménynek tartaná, őszintén megvallva engem is meglepett egy kicsit, pedig azért relatíve keményvonalas vagyok ezen a téren (ez alatt kb. csak annyit értek, hogy nem hinném, hogy sérül a gyerek lelke, ha megtagadunk tőle valamit). A lány süket volt és vak is, tehát csak és kizárólag tapintással tudott kapcsolatot létesíteni a környezetével. A szülei jómódú polgárok voltak, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ezért inkább mindent ráhagytak, és ha rátört a lányra a hisztiroham, törés-zúzás, akkor adtak neki egy cukorkát.
Aztán felfogadtak egy látássérült fiatal nőt, aki elég kemény módszerekkel, ellentmondást nem tűrve elkezdte az életre és jelelésre tanítani.
Írtam, hogy nem láttam, arra reagáltam, amit írtál, hogy egy ujjal sem lehet hozzáérni a gyerekhez.
Én csak annyit olvastam erről, hogy tapintással, érintéssel tanította Helent, máshogy mondjuk nem is lehetett volna...
Ha van időd, esetleg röviden leírhatnád, pontosan milyen módszereket alkalmazott (a film szerint), érdekelne, de a filmre sajnos nincs időm.
A filmet nem láttam sajnos, nem tudom, ott milyen módszereket alkalmazott a nő, de egy sérült, siketnéma gyereket ne hasonlítsunk egy egészségeshez.
Attól, hogy valaki nem üti meg a gyerekét (sehogy sem), nem azt jelenti, hogy nem is neveli. Nagyon szomorú, hogy egyesek nem ismernek más nevelési és fegyelmezési eszközöket.
Teljes mértékben egyetértek az ott látottakkal. Tisztában vagyok vele, hogy mostanában egyre többen támogatják azt a nézetet, miszerint a gyerekhez egy ujjal sem lehet hozzáérni, mert mindent meg lehet vele szépen is beszélni, csakhogy a gyakorlatban ez nem így működik. Ne a gyerek diktáljon.
Az más kérdés, hogy az ilyen jellegű szigor csak olyan nevelő kezében hatásos, aki fel van vértezve némi intelligenciával, következetességgel, humánummal.
Láttam egy nagyon jó filmet. Címe: A kismadár. Bővebben itt: