Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Bercel, a mi szemünk fénye cikk

Bercel, a mi szemünk fénye


Annyi szüléstörténetet olvastam már, most végre én is tollat, illetve billentyűt ragadhatok, hogy elmeséljem az én szülésem, a fiam születésének történetét, ami nem volt olyan tökéletes, mint ahogyan álmodtam, de végül is az eredmény a lényeg: a mi pici fiúnk, Bercel József. Ő most három hónapos vidám kis lurkó, a maga 62 centijével és 6630 grammjával.
Bercel, a mi szemünk fénye

Akkor még fogamzásgátlót szedtem. Terveink szerint december végére abba akartam hagyni a gyógyszert és márciusba aktívan bele akartunk vágni a babagyártásba. A sors viszont úgy hozta, hogy a gyógyszert előbb abba kellett hagynom, ugyanis október végén egyetlen patikában sem lehetett már kapni azt a fogamzásgátlót, amit szedtem. Itt vége volt a védekezésnek. December elején meglátogattam az orvosomat, hogy babát szeretnénk, és hogy mit kell tennem, hogy felkészítsem a szervezetem. Elkezdtem hát szedni a magzatvédő vitaminokat és a lehető legegészségesebben étkeztem.


A férjem már a tervezésnél kikötötte az időpontot, decemberi babát szeretne, ő is az volt. Kiszámoltuk hát, hogy márciusban kell teherbe esnem, hogy decemberi legyen a kis jövevényünk.

Márciusig még védekeztünk, aztán jött a mindentbele....

Nagyon kíváncsi voltam már, hogy költözött-e a pocakomba egy új élet. Csináltam hát egy tesztet április 6-án, amikor is meg kellett volna jönnie. A teszt pozitív lett...Nagyon örültünk, bár a férjem arcán lett egy kis bizonytalanság. Pár nappal később egy újabb teszt tényleg bizonyította: Babánk lesz!

Kilenc hetesen voltunk először vizsgálaton, ahol bebizonyosodott, hogy csakugyan egy picike életet nevelgetek. Csodás volt látni, ahogy a monitoron egy picike, plüssmaci alakú kisemberke szíve dobog. Nagyon boldogok voltunk! A kiírt időpontunk december 12. volt.

A terhességem sajnos nem volt panaszmentes. Félidőig minden rendben volt velem és a babával is, azonban a 20. héttől egy hónapon át iszonyatos, hirtelen jelentkező alhasi görcsöket éreztem. Olyan fájdalmat még nem éreztem, de túléltem. Az orvosok sem tudták megmondani, hogy mi lehet, csak találgattak, de semmi vizsgálat nem történt. Aztán egyszer csak elmúlt minden.

Egy ideig minden rendben is volt. Aztán pár hét múlva jöttek a méhkeményedések és enyhe magas vérnyomás is társult hozzá, amit gyógyszeresen remekül kezeltünk. A méhkeményedésekkel viszont nem tudtunk megbirkózni, a magnézium kevésnek bizonyult. Végül a 30. hét körül kaptam Spiropent-et rá, ami viszont a vérnyomásomat is megdobta. Ördögi kör. Az ősi konyakos módszer sem vált már be a keményedések ellen. A fiunknak szerencsére semmi baja sem volt egész idő alatt, amiért hálát adok Istennek.

Az első NST vizsgálatra 36 hetesen került sor. Sajnos nem sikerült jól. Az én vérnyomásom 150/100 volt, Babusunk szívverése pedig 160 és 180 közötti. Az orvosom döntése alapján azonnal be kellett feküdnöm megfigyelésre, úgyhogy már nem mehettünk haza. Az öt kórházi nap alatt semmi problémánk nem volt a honvágyon kívül. A vérnyomásom helyreállt és Babus NST-je is tökéletes volt. Viszont a nyákdugó egy része távozott, de fájást még nem éreztem. Szombaton hazamehettünk.

Eljött a kedd, újabb vizsgálat. Említettem a dokinak, hogy szerintem hamarosan a szülőszobán is találkozunk. Nagyon fájt a vizsgálat, pedig nagyon jó kezű orvosom van. Közben a maradék nyákdugó is távozott, már egy ujjnyira nyitva volt a méhszáj. A doki megerősítette a feltevésemet, hamarosan szülünk. Nyugodt szívvel hazamentem, és lelkiekben már készültem életem legnagyobb próbatételére.

Este néha-néha fájdogált a hasam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aznap este nagyon fáradt voltam, hamar el is aludtam...

November 26-án hajnalban nagyon fitten ébredtem. Fájt a hasam, de csak egy percig. Megfordult a fejemben, hogy ma fogok szülni. 4:46-kor jött az első fájás, 4:52-kor a következő, 4:58-kor egy újabb...hat percesek. Ébresztettem a férjem, hogy lassan kezdjen el készülődni, mert a fia kíváncsi a szüleire. Persze ő elkezdett rohangálni a lakásban, és két perc alatt készen volt, holott én még a zoknimmal szenvedtem. Jól éreztem magam, nem voltak erős fájásaim. Elmentem pisilni, ami szokatlanul sok mennyiség volt. Elment a magzatvíz közel fele. Közben apukám is elkészült, naná hogy ő sem hagyja ki az első unokája születését.

Hat órakor már a kocsinál álltunk, hó volt és hideg, de nagyon jól esett a hűvös. Na ez a rész filmbe illő: a férjem autója nagyon nehezen indult, legalább öt perc indítózás, míg megszállta a lélek. Sikerült beindítani. Ahogy kiszállt az autóból (mi a kocsi mellett várakoztunk), hogy lekaparja a jeget a szélvédőről, becsapódott a kocsi ajtaja, és azzal az erővel be is fagyott.

Ott álltunk a kocsi mellett, járt a motor, a kulcs bent fityegett, de bejutni nem tudtunk, közben öt percesek, aztán négy percesek lettek a fájások és erősödtek, de még mindig jól éreztem magam, nevettem a szituáción...

Megoldásként a sógorom jött értünk teherautóval és 10 perc alatt már a kórházban is voltunk. Gyors átöltözés, vizsgálat és várakozás. Addig a férjem is átöltözött a szexi zöld ruciba. Terveink szerint a vajúdásom alatt velem lesz. Újabb vizsgálat, majdnem kétujjnyi a méhszáj... Ezután várakozás. Negyed nyolckor megérkezett az orvosom is, aznap ő volt az ügyeletes. Mosolyogva jött be a szülőszobába, és azt mondta, hogy tegnap estére várt minket. Megvizsgált, aztán nemsokára megkaptam a fincsi beöntést is. Azt hittem rosszabb lesz. Na ekkor már három percesek lettek a fájások és egyre erősebbek, egyre elviselhetetlenebbek lettek. Sétálgattam, meghallgattam egy szülést és egyre jobban szenvedtem. A szülésznő felajánlotta, hogy próbáljam ki a vajúdókádat, meg is tettem. Ellazított, de felerősítette a fájásokat, és közel öt perc alatt három ujjnyit tágultam és éreztem az első tolófájást. Ugrasztottam a férjem, hogy szóljon a dokinak, mert jön a baba. Gyorsan kipattantam a kádból és odarohantam a szülőágyra, amit félig ülő helyzetbe állítottak. Közben a férjem arcán egyre nagyobb aggodalmat láttam, tudta, hogy itt már ő nem fog kimenni, de azt nem tudta, hogy hogyan fogja kibírni. Nem akart bent lenni.

Jött az orvosom is, és a következő fájásnál már nyomnom kellett. Nyomtam én teljes erőből, de nem éreztem eredményre vezetőnek. Babus feje nem illeszkedett rendesen, mert a vajúdás alatt oldalra fordult. Sok tolófájás alatt sem tudtam lejjebb préselni a kis testét. Nagyon fájdalmas volt, de csak arra koncentráltam, hogy a következőnél már kint lesz, csak adjak bele apait-anyait. A szülésznő és a doki is ezzel biztattak. Nem így lett.

A fájások kezdtek gyengülni és én is. Nyomtam jobb oldalon fekve, aztán balon is, semmi... Közben jött a főorvos is, aki felült mellém az ágyra és a következő pár fájás alatt a gyomromba tenyerelt, hogy Manócskát lejjebb tudja préselni. Itt nem emlékszem sok mindenre, csak a férjem aggódó tekintetére és az orvosok tanácstalan arcára. A következő emlékem már az, hogy egyre többen vannak a szülőszobában, ott van a műtős a vákuumgéppel és a csecsemősök is. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, de nagyon aggódtam a fiamért.

Megkaptam a gátra a helyi érzéstelenítőt, vagyis egy részét, mert szétment a fecskendő, de azt sem éreztem már. Közben a maradék magzatvízzel beterítettem a dokik nadrágját.

Nem éreztem a vákuumozást sem, már csak arra emlékszem, hogy a doki rám néz és azt mondja: "Itt van már, nyomjon és kint lesz a baba!" Nyomtam, és éreztem, ahogy a fejecskéje, majd a kis törékeny pici teste is kicsúszik. Megszületett hát a kisfiam! 11 óra 27 perckor 2930 grammal és 50,5 cm-rel. Csodálatos pillanat ez, amit semmi sem pótolhat. Nagyon megható volt, látni a férjem szemében a könnyet és a szülészorvos elégedett mosolyát.

Azonnal a testemre tették, nem volt maszatos, szép színe volt és nem sírt. Azonnal le is vették, rendbe tették, aztán oda hozták még egyszer megmutatni, és elvitték. Nem értettem miért. A doki tájékoztatott, hogy az elhúzódó kitolás miatt egy kis oxigénhiánya van és nehezen szokik hozzá a kinti élthez, ezért inkubátorba teszik. Nagyon aggódtam a Kismoszat miatt, féltem, hogy valami baja van.

A szülés után a férjem megnézte Bercit, hogy van, addig engem rendbe raktak, amit szintén nem éreztem, pedig semmilyen érzéstelenítőt nem kaptam, csak oxitocint, hogy összehúzódjon a méhem.

Ahogy rendbe tettek, minden fájdalmam és fáradságom elmúlt, és újult erővel vártam a férjemet vissza a babánk első fotójával és a hírekkel. Sajnos nem érinthettem meg, nem szoptathattam meg csak a harmadik napon. Utána viszont mindig együtt voltunk, és azóta is minden percemet vele töltöm. Csodálatos érzés az anyai kötelesség...


Ezúton köszönöm Dr. Kovács Rékának, az orvosomnak a nagyszerű odafigyelést és az eredményes közös munkát, valamint Szabolcsi Erzsébet szülésznőnek a közreműködést. És nemutolsó sorban a férjemnek, hogy kitartott mellettem és nem hagyott magamra életünk legszebb napján, amelyiken még a nap is ragyogott.


Köszönöm nektek, hogy végigolvastátok a mi történetünket. Tapasztalatból mondhatom, hogy nincs csodálatosabb dolog az ember, egy anya életében, még ha az kudarcokkal, félelemmel és nehézségekkel is jár, mint egy várva-várt szerelemgyerek.




Írta: borek.ancsa, 2009. április 20. 11:03
Fórumozz a témáról: Bercel, a mi szemünk fénye fórum (eddig 15 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook