Az utolsó meleg napsugár
Parkbéli padot sárguló vadgesztenyelevelek borították, de a lemenő nap még mézszínű fénnyel árasztotta el a fákat. Vénasszonyok nyara volt – az év legbölcsebb, legcsendesebb ráadása.
Anna a padon ült, ujjai között ritmusosan jártak a kötőtűk. Nem a tél közeledtét látta az őszben, hanem egy ajándékba kapott, meleg pillanatot.
– Szabad ez a hely? – kérdezte egy halk hang.
János állt előtte, kezében kopott kalappal, szemében a délutáni fény lágy tükröződésével.
Anna mosolyogva bólintott.
Egy darabig némán ültek, miközben körülöttük a levegőben finom, fanyar avarállat és a búcsúzó virágok illata lebegett.
A fák között átszűrődő fénysugarak arany porszemekként táncoltak a földön.
– Furcsa ez a vénasszonyok nyara – törte meg a csendet János. – Olyan, mint egy szép emlék. Felmelegít, mielőtt átadnánk magunkat a hidegnek.
– Szerintem inkább egy második esély – felelte Anna halk szavakkal. – A természet megmutatja, hogy a búcsú előtt is lehet még valami gyönyörű.
János a kezét nézte, amelyben benne volt egy egész élet munkája és a magány csendje, mióta elveszítette a feleségét.
Anna nem szólt semmit, csak csendes jelenlétével nyújtott menedéket a férfi szomorúságának.
Ahogy a nap utolsó, bíborszínű sugarai is eltűntek a horizonton, a levegő hűvössé vált.
János felállt, és kabátja gallérját felhajtva mosolygott.
– Holnap is eljön, Anna? Hoznék egy kis meleg teát.
Anna szemeiben megcsillant a lemenő nap fénye.
– Ha a napfény kitart, én is itt leszek, János.
A parkot lassan elöntötte az esti szürkület, de a lelkükben megmaradt a fény.
Megértették, hogy a vénasszonyok nyara nem a vég kezdete, hanem a szív utolsó, mindent túlélő melegsége.
Írta: andilaci, 2026. október 2. 09:35
Fórumozz a témáról: Az utolsó meleg napsugár fórum (eddig 5 hozzászólás)