Az orvos, a rendőr és a védőnő (beszélgetős fórum)

Kedves Sly7105!!

Köszönöm, hogy megértetted, amit az írásommal mondani akartam.Semmiképp nem a búcsúról vagy a depressziómról szól, ami sajn os létezik.

Sokkal inkább a büszkeség, ahogyan sikerült felnevelnem értékes felnőttekké agyerekeimet.Ezt , akartam kifejezni, hogy valaki , ha nem írt világsikerű regényeket, nem lett tudós vagy épp orvos, akkor is érezheti , úgy , hogy tett valamit az életében , amire büszke lehet.

Mert valóban voltak világmegváltó terveim /mellesleg valóban hiszem, ha tanultam volna írni, akkor igazi "világsikerű" betsellereket írhattam volna, vagy épp , ha orvosira jártam volna , ahogy a fiam lehettem volna tudós, megszállott hivatásszerető.

De az életem más irányt vett, amit néha sajnálok, néha mégsem.Mindezeket már tudva, mégis azt mondom, hogy EMBERNEK maradni a legfontosabb az életben, akármit is csinálunk.

Nagyon sok tragédia kísérte az életemet, de azt gondolom, mindennek így kellett történnie, hogy az az ember legyek ,a ki most vagyok.

És nem véletelen, hogy 60 évesen jutottam odáig , hogy tisztában vagyok önmagam értékeivel és hibáival.Már érik az újabb cikkem, ami sajnos újra egy nagy csalódásról szól.

CsaK egy pár mommentum/apám, anyám öngyilkos lett, az első gyerekem gyógyíthatatlan betegséggel született és 2 hónaposan halt meg, anikor én magam is csak 19 voltam/és ez még közel sem minden,ami fáj, amíg élek.

Mindennap megküzdök az "családi átokkal", hogy nekem is öngyikosként kell meghalnom.

Pszichológushoz járok, a sok más fizikai betegségem mellett.Aztán ott van még a házasságom, amit egyetlen emberre építettem, és összeomlani látszik nem csak az utolsó pár évben.

Mostanra lettem elég erős , hogy akár elengedni is képes lennék.valamit nagyon elrontottam,ill,nem ismertem fel a saját értékeimet, és az ő hibáit, talán túlságosan is szerettem.Hát lehetne ezt még ragozni.............de itt kevés az idő , hely.Ha szeretnél beszélgetni velem, keress meg e-mail.ban khaty21@gmail.com-on

Kedves Sly7105!!

Köszönöm, hogy megértetted, amit az írásommal mondani akartam.Semmiképp nem a búcsúról vagy a depressziómról szól, ami sajn os létezik.

Sokkal inkább a büszkeség, ahogyan sikerült felnevelnem értékes felnőttekké agyerekeimet.Ezt , akartam kifejezni, hogy valaki , ha nem írt világsikerű regényeket, nem lett tudós vagy épp orvos, akkor is érezheti , úgy , hogy tett valamit az életében , amire büszke lehet.

Mert valóban voltak világmegváltó terveim /mellesleg valóban hiszem, ha tanultam volna írni, akkor igazi "világsikerű" betsellereket írhattam volna, vagy épp , ha orvosira jártam volna , ahogy a fiam lehettem volna tudós, megszállott hivatásszerető.

De az életem más irányt vett, amit néha sajnálok, néha mégsem.Mindezeket már tudva, mégis azt mondom, hogy EMBERNEK maradni a legfontosabb az életben, akármit is csinálunk.

Nagyon sok tragédia kísérte az életemet, de azt gondolom, mindennek így kellett történnie, hogy az az ember legyek ,a ki most vagyok.

És nem véletelen, hogy 60 évesen jutottam odáig , hogy tisztában vagyok önmagam értékeivel és hibáival.Már érik az újabb cikkem, ami sajnos újra egy nagy csalódásról szól.

CsaK egy pár mommentum/apám, anyám öngyilkos lett, az első gyerekem gyógyíthatatlan betegséggel született és 2 hónaposan halt meg, anikor én magam is csak 19 voltam/és ez még közel sem minden,ami fáj, amíg élek.

Mindennap megküzdök az "családi átokkal", hogy nekem is öngyikosként kell meghalnom.

Pszichológushoz járok, a sok más fizikai betegségem mellett.Aztán ott van még a házasságom, amit egyetlen emberre építettem, és összeomlani látszik nem csak az utolsó pár évben.

Mostanra lettem elég erős , hogy akár elengedni is képes lennék.valamit nagyon elrontottam,ill,nem ismertem fel a saját értékeimet, és az ő hibáit, talán túlságosan is szerettem.Hát lehetne ezt még ragozni.............de itt kevés az idő , hely.Ha szeretnél beszélgetni velem, keress meg e-mail.ban khaty21@gmail.com-on

Én nem érzek depit, sem búcsút ebben a cikkben. Csak egyfajta gondolatmenetet az életről, ami éppen 60 évesen került felszínre, olyasfajta gondolatokat, ami lehet, hogy sokakban fel sem merül, de szerintem sokaka igenis foglalkoztat. Ehhez nem kell depi, magány, szenvedés, unalom, ez egyszerűen az élet velejárója... hogy néha számot vetünk, elgondolkodunk...Van, aki fél ezeketől a dolgoktól, van, aki nem foglalkozik vele, van aki túl sokat... nem vagyunk egyformák. Szerintem mindenképpen figyelemre méltó gondolatok valaki saját életéről, s az, hogy éppen mit érez, mit gondol, ez teljesen szubjektív, ne magyarázzunk bele semmit.

Én 44 éves vagyok és átéltem már azt, hogy milyen érzés a kisfiúból felcseperedő, más nő által is szeretett férfit látni, látom, ahogy a lányom kamaszkora virágzását éli és érzem és látom saját magamon a változásokat, kívül és belül is. Néha nem könnyű valóban.. hisz az évek hihetlen gyorsan elrepülnek, és nem hozhatunk vissza semmit, csak emlékezhetünk. Talán ezek fájnak, hogy már nem élhetjük át saját fiatalságunkat, régi szerelmeket, kalandokat. Van, akinek nehéz elfogadni a változást... talán én is ilyen vagyok kicsit, azt hiszem. De tudatosan lehet jó irányba terelni a doldokat és a gondolatokat is. Valóban minden kornak meg van, meg kell lennie a szép oldalának, ha csak nem árnyékolja betegség, vagy valami más visszafordíthatatlan keserűség. Remélem én is boldog nagymama leszek majd "hamarosan" és remélem nem leszek kibírhatatlan anyós, és remélem jó barátnője maradok a lányomnak mindig és remélem a férjemmel egymás mellett ülhetünk majd egy öreg karosszékben. Ha majd megélek mindent, amit csak lehet, akkor is fájni fog, hogy elmúlt.. tovább kell lépni és lesz egy utolsó lépés, ahonnan nincs visszaút. Igen, ez az élet rendje... Ezt mondják. Ez nekem is kicsit morbid, hogy ez lenne a rend.(?) Sokszor gondolok én is arra, hogy mennyire nehéz lesz majd elengedni a szülőket, s nehéz lesz talán elbúcsúzni saját magam életétől is. DE, mindenkinek végig kell menni az úton. Az is igaz, hogy 20 évesen nekem sem jutottak eszembe hasonló gondolatok, mint a cikk írójának... sajnos manapság már szembe kell néznem az elmúlással, rokonok, barátok, ismerősök távoznak és még nehéz felfogni, hogy ennek így kell lenni. De az Élet igenis szép, és széppé kell tenni, amíg csak lehet. A visszatekintés sosem lehet káros. Élhetünk akár a mának is, de az sem baj, ha sokáig tervezünk és új célokat dédelgetünk. Akár 60 évesen is....

Kedves Joanna, megérintett a cikked.

Én ugyan "még" csak 37 éves vagyok, de sokszor megállok egy pillanatra és elgondolkozok azon, hogy milyen gyorsan telik az idő...

Szerencsés vagy, hogy egészséges gyermekeid és unokáid vannak. Kívánom, hogy leld meg bennünk az örömöd és rájuk koncentrálva legyenek még terveid, céljaid, mert ezek visznek előre. Ezért érdemes élni!

Azokkal a démonokkal nem megküzdeni kell, hanem le kell győzni őket :)

Hidd el, nincs a világon olyan ember, akinek ne lennének depis időszakai. Viszont csak te tudsz magadon segíteni. Talán segítene, ha összeszámolnád a pozitívumokat és a negatívumokat az életedben.

Ismerek hozzád hasonló embert (egész közelről), sajnos ő sem látja soha a napot a felhők mögött, pedig bizony mondom neked, sokan cserélnének vele életmódot.

Fel a fejjel, és mindenben lásd meg a szépet!

Köszönöm, hogy neked /talán egyedül/tetszett a cikkem.A lélek sokkal bonyolultabb, mint azt akármelyikünk gondolná.

És sajnos lehet az ember "magányos" egy nagy és szép család körében is.Ez lehet genetikai , vagy Isten tudja.........??!

Köszönöm a gratulációt a családomra és a gyerekeimre tényleg nagyon büszke vagyok.

Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat.Bár sok bírálatot kaptam.Igen ez igaz, hogy sokkal rosszabb sorsok is vannak, de senki nem ismeri az életem történetét.

És a depresszióról csak annyit, hogy sokan tényleg belehalnak, ahogy az anyám is.

Úgyhogy én valóban mindennap megküzdök a démonaimmal.

Kicsit mártírkodós, pesszimista, lehangoló írás....

Szép életed van, volt...hova készülsz 60 évesen? Még a nyugdíjkorhatás is magasabb :)

Sok dolgod van még a Földön, remélem, csak valami átmeneti depi van a háttérben.

Nekem nagyon tetszett a cikked!

Van még időd itt a földön, az biztos. De a születésre is 9 hónapig készülünk! Épp ezért az elmúlásnak is eszünkbe kell jutni.

Persze nem minden nap ezen agyalni, hanem élni az életünket.

De valljuk be, mindannyiunknak eszébe jut az elmúlás.

Gratulálok az Életművedhez, nem élsz hiába!

Leírták az előttem szólók, nagyon fura, h temeted magad 60 évesen. Anyukám, apukám, anyósom is 60-on felül vannak, de meg is búbolnám őket, ha így gondolkodnának!! :) Hiszen még dolgoznak!

És még egy ütötte meg a szememet, és nagyon remélem, h ezt más fiús anyuka is olvassa!

Azt írod: " Ma is érzed a fájdalmat,

amikor fiaid életében egy új nő vette át a

szerepedet."

Hát ez a baj a legtöbb anyós-meny konfliktusban! Hello! NEM A TE SZEREPEDET VESZI ÁT!!! TE ÖRÖKRE AZ ANYJA MARADSZ! FELESÉGE LESZ. Szereti a fiadat. Azt szereti, amilyennek nevelted. A te művedet. És igen, nála/vele fog lakni. És igen, az a nő fog rá főzni, mosni, takarítani (örülj neki, annyival kevesebb! Ha nem tenné, az lenne a baj.), és ne kritizáld, ha a zöld pólót nem zöld csipesszel teregeti ki. Szeresd. És fogd fel, h nem helyetted választott. Hanem az unokáid édesanyját. Te az anyja vagy. Ő a felesége. Nem lehet az almát a körtével összehasonlítani.

Ui. Én jóban vagyok anyósommal, de az elején megvoltak a kis harcaink. Ma már belátta, h jobban bízhat bennem, mint a saját lányában.

Nem értem, hogy a 3 gyerekedtől származó 8 unokával 60 évesen miért vannak ilyen sötét gondolataid? A betegségeidre ott a gyógyír: a család, az unokák szeretete.

Te már megtettél mindent, dőlj hátra és élvezd a családot, meg azt a pár (10-20-30) évet ami még hátra lehet.

Kesergés helyett kezdjed élvezni, amit még lehet! Van szép élet a 60-on túl is! :)

Két fia, egy lánya és nyolc unokája van!

(a feltett fotói alapján gondolom)

Micsoda????

Hatvan után kezdôdik az igazi élet!!!

Utazással, szórakozással, szerelemmel!!!

Bölcsen, élettapasztalattal, emberismerettel, némi kockázatvállalással!

Nehogy már a tv elôtt várd a halált!!

Nem ismerlek és nem tudom milyen problémáid vannak, de nem hiszem hogy 60 után már ezen kéne gondolkozni. Ez sajnos tipikus magyar nyugdijas mentalitás. Sok külföldi országban ilyenkor élik második fiatalkorukat a nyugdijasok. Szabadok, utaznak, társaságba járnak, szórakoznak, barátkoznak, barátokkal vannak. Képesek 80 fölött is átkelni az óceánon hogy ezt vagy azt megnézzenek stb. Meggyözödésem hogy nagyon fontos a hozzáállás ahhoz hogy milyen az ember életminösége. Nem egy 70-90 körülivel is beszéltem erröl és esküszöm több tervük volt mint nekem 30 évesen. Egyáltalán nem volt fenékig tejfel életük fiatalon (a háborúk, gyász stb), ezért is használják most ki mert most van rá lehetöségük (nem anyagiakra értem). Így akarok majd én is lenni.

Férjem nagymamája aki 95 éves nem hajlandó a halálról beszélni azt mondja az öt nem érdekli majd jön ha jön ha ezen agyalt volna tuti meghalt volna már. Egyébként túl van 3-4 halálos betegségen, állapoton (utolsó tavaly nyáron volt) és ö is mondja nem érti miért él még de mivel él ezért nem hajlandó a halállal törödni. Elöször 40 évesen mondták neki hogy kb fél éve van hátra, ö meg azt mondta az orvosnak az ki van zárva és neki lett igaza. Aztán 20 éve leállt a szive mütét közben de visszahozták azóta is él és virul. Tavaly ágyhoz kötött állpotban volt 2 hétig, annyi ereje nem volt hogy egyedül egyen, de ugy helyre jött 1,5 hónapnyi gyógytornától és az erös akaratától, hogy saját lábán ment fel az emeletre otthon.

Szép, szomorú írás, gratulálok az "életművedhez"!!

De, azért ne "készülj" még!!

Én már öregebb vagyok és próbálom vidáman élni ami

még megadatik!!

Sok vidámságot, jó egészséget és örömteli kacajokat kívánok úgy Neked, mint az "Életművednek" ♥♥