Az a kislány legbelül
Minap eszembe jutott egy régi emlékem. Hat éves körüli vagyok. A nagymamám kertjében ülök a földön. A térdem zöld a fűtől. A kezemben egy félig megevett barack, leve lecsepeg, csurog a karomon. A nap melegen süt, a madarak csicseregnek. Én akkor és ott azt hiszem, hogy a világ egy biztonságos hely, a nagymamám kertje pedig épp a közepe.
Néha úgy érzem, az a kislány még mindig ott ül valahol bennem. Néha boldog, néha szomorú. Azt várja, hogy észrevegyem.
Az utóbbi időben egyre többet gondolok rá. Talán mert a gyerekeim már felnőttek, lett időm foglalkozni a saját gyermeki énemmel. Néha, amikor a tükörbe nézek, nem csak magamat látom, hanem azt a kislányt is, aki egykoron voltam.
Emlékeim szerint sokat nevettem, szerettem fára mászni, titkos kuckókat építeni a kert végében, órákig beszélgetni a képzeletbeli barátaimmal. Számomra a világ mindig is tele volt felfedezni val csodákkal. Engem minden bokor mögött egy kaland várt. Rengeteg fantázia szorult belém. A nagymamám mindig mondogatta is, "te aztán sosem unatkozol". Azt hiszem, akkoriban nem is tudtam, mi az az unalom. Nekem minden nap, minden reggeli csipás szemnyitás csak egy új lehetőséget jelentett az "élésre".
Na persze nem minden volt ilyen idilli, csillivilli szépséges cukorvilág. Emlékszem, amikor először csúfoltak ki az iskolában. Nagyon fájt. Szinte megütöttek a szavak. Sokáig cipeltem magamban azt az érzést, hogy valami baj van velem, nem vagyok olyan jó, mint amilyennek hittem magam. Nem mondtam senkinek, inkább csak a belső világomba menekültem.
Most ha valaki jogosan vagy jogtalanul megkritizál, újra érzem, hát tessék, hát én nem vagyok elég, nem vagyok jó! A régi fájdalom újra feltör és megüt.
Az utóbbi időben foglalkozom a bennem élő kislánnyal. Először furcsa volt. De ahogy egyre többet beszélgettem vele – vagyis magammal –, rájöttem, mennyire fontos is ez, létfontosságú! Néha, amikor egyedül vagyok, leülök, becsukom a szemem, megkérdezem tőle, mire vágyik, mitől fél, vagy éppen minek örülne. Néha csak annyit mond, hogy játsszunk valamit. Ilyenkor előveszem a régi festékeimet, alkotok valamit vagy csak elmegyek sétálni, nézelődök a világban és hagyom, hogy a gyermeki kíváncsiság vezessen bármerre is.
Máskor viszont szomorú. Ilyenkor emlékeztetem magam, hogy most már én vagyok, akinek vigyáznia kell rá! Megengedem magamnak, hogy sírjak, ha kell, vagy hogy dühös legyek, ha épp az. Már nem akarom elnyomni ezeket az érzéseket. Mindegyiknek helye kell lennie bennem.
Végsősoron mindannyian hordozunk magunkban egy belső gyermeket, aki csak arra vár, hogy meghallgassuk, megértsük és szeressük. Ő az, aki segít örülni az apró dolgoknak. Ő az, aki emlékeztet arra, hogy az élet nem csak kötelességekből és elvárásokból áll, hanem játékból, nevetésből is. És szeretetből.
Keresd meg odabent, nézz rá, szólj hozzá!
Írta: MézesRétes, 2025. április 22. 09:35
Fórumozz a témáról: Az a kislány legbelül fórum (eddig 2 hozzászólás)