Az érem másik oldala (beszélgetős fórum)

Egyetértek. Én is voltam depis. Azt mondta az akkori pszichodokim. 16 voltam mikor a szüleim elváltak és elég rondán művelték a dolgot. Én meg nyalogattam a sebeimet és borzasztóan fájt, hogy a szüleim hogy szenvednek. Mindent, amiből akkor kiállt az életem: sport, tanulás, barátok... feladtam. Így könnyebb volt foglalkozni a bajommal... Visszagondolva nagyon szánalmas voltam. Aztán a pszichodoki akinél voltam max 5ször az ucsó találkozásunkkor azt mondta, hogy ne foglalkozzak már állandóan a szüleim életével, hiszen nekem is saját életem van és ők felnöttek, hagyjam hogy megoldják a maguk módján a dolgaikat és ne vegyek mindent a szívemre. Csupán éljem a saját életem. Vegyek erőt magamon és legyek boldog, legyenek céljaim és sorban teljesítsem. Meggyőzött és azóta így élek. Nem mentem még csak a közelébe sem a dokinak, mert rosszul voltam attól, hogy milyen gyenge voltam. Ha nem tehettem arról, hogy olyan mélyre sülyedtem lelkileg, akkor nem másztam volna ki belőle csupán akarattal. Gyógyszert nekem is akart felírni a doki, de azért annyira észnél voltam, hogy nem éltem vele... Tudtam, hogy csak valami támaszra van szükségem, és vmi megoldásra, hogy hogy legyek erős és vidám megint. Megkaptam és túlléptem rajta. Szerencsére hamar megtanultam, hogy az életemért csakis én felelek. Én leszek a hibás, ha vmit rosszul csinálok, nem az időjárás, vagy az energiamezők az ágyam alatt, vagy a holdállás, vagy a kémia vagy ki tudja még, hogy mi minden ál-okot tudnak kitalálni az emberek.

Ez persze nem terhesség utáni depresszió volt, dehát valaki írta is, hogy a depi kortól függetlenül támad.

Az egész inkább életszemlélet kérdése. Szedhettek akármilyen bogyót, a mély szomorúság és kétségbeesés úgyis ott fog lakozni mindig bennetek, max enyhülhet mert vmire biztos jó a bogyó is. Csak hát borzalmas, hogy az ember nem képes felfogni, hogy mi mindenre lenne képes, ha képes lenne hinni benne. Önmagában.

Sikeres gyógyulást nektek!

Ment a pont:)

Igazad van szvsz mindenben, én is hasonlóan gondolkozom erről.

Azt gondolom, hogy neked nagyon sok problémád van. Miért veszed a válladra e topik gondjait is?

Milyen kémiai folyamat zajlik le az emberben, amikor depressziós? Szereted ezt a megfogalmazást használni, de fogalmad sincs róla.

A depresszió VÉLEMÉNYEM szerint puszta önsajnálat, túlreakció, inlogikus gondolkodás. A depressziósok mindig magukat sajnálják. Depressziósok nem így van? Sírtok, mert azt gondoljátok nem vagytok képesek dolgokra, sírtok mert úgy gondoljátok, hogy valamit kihagytok az életetekből. Nem mertek kimenni a lakásból pl. a félelmeitek miatt. Kémiai folyamat....

Az én véleményemet írtam le. Lehet, hogy számodra ez hülyeségnek hat. Nekem meg az hülyeség, amit te irsz. Ne akarj meggyőzni, én sem azt teszem csak leírtam. És azt is gondolom, ha nem lenne igazam, akkor nem háborognátok rajta ennyit.

És még azt is gondolom, hogy a közös depresszió helyett vidám dolgokkal foglalkozzatok inkább. Ha jó kedvű valaki, pozitívan gondolkodik, nem csak a rossz dolgokra gondol, akkor ez a bizonyos kémiai folyamat megfordul és nem lesz depressziós. Egy jó nevetés felér 10 db nyugtatóval, a gyerekkel egy karácsonyi készülődés még 10 db-al, és még sorolhatnám.

Tudtalan vagyok? Lehet. De kiegyensúlyozott is vagyok:) Ítélkezek? Nem, nem ítélkezek, csak leírtam a véleményem. De úgy tűnik neked jól esik valakire rányomni a keserűséged. Hát én nem kérek belőle, ne haragudj.

Lehet, kicsit félreérthető voltam. Úgy értettem, h neked kell felpofozni magad, az a gyógyulás kezdete. Ha már túl vagy ezen, akkor az nagyon jó.

Hát a sírást én sem tudom mindig visszafojtani. Ha majd nagyobb lesz szeretném vele is megosztani a bajokat. de még pici ehhez.

Köszi.

Igen. Épp ezért pár hónapja, amikor a szédülésem már nagyon aggasztóvá vált, elmentem vérképet csináltatni, de nincs vashiányom. Magnéziumot szedek, ha nem felejtem el bevenni. :-)

Az első mondatodat nem tudom, miért írod, mivel már kifelé tartok. :-)

A sírást már többen említettétek. Én sokat sírtam a szülés óta, de a fiam csak 1-2 alkalommal látta a könnyeimet, amikor nem tudtam visszatartani a sírást. Csak szorítottam őt magamhoz, úgy sírtam ilyenkor. És próbáltam őt is, meg magamat is megnyugtatni, hogy nincs semmi baj.

Azzal szerintem semmi gond nincs, ha egy gyermek ritkán látja a szülőjét sírni. Hiszen a sírás is érzelmet tükröz.

Már vártam a kérdést.

Azért szültem, mert teherbe estem. Nem kényszerített rá senki.

Szerintem nem lehet felkészülni az anyaságra. És sokan nem érzik, mikor válnak rá éretté.

Igen, örülnie kell.

És mi van, ha mégsem tud örülni valami miatt?

Olyan is van, hogy valaki először nem érzi magát boldognak, után azonban rájön, hogy gyermeke maga a csoda.

Velem ez történt.

Nem az életkortól függ, hogyan élsz meg egy élethelyzetet.

Abban igazad van, hogy a fiamat borzasztóan bántaná, ha tudná, mit éreztem egy napig, amikor ő 3 hónapos volt. (Azóta nem jött elő bennem ilyen érzés.)

DE:

Én a gyermekkoromat kényszerű hazugságban éltem le, és felnőttként elhatároztam, hogy őszintén fogok élni, nem fogok hazudni még magamnak sem, másoknak sem!

Ezért írtam le őszintén, amit éreztem. Sajnálom, ha ez zavar téged, attól még így van.

Nem fogom azt hazudni, hogy boldog voltam ez alatt az egy év alatt, mert nem így volt.

Töprengő!! Kifelé abból a fenenagy önsajnálatból!!! Próbáld CSAK a jót nézni!!

Én is voltam már depressziós. Tudom milyen az, amikor inkább napokig fel sem kelsz, mert úgy érzed nincs értelme; és várod, h vége legyen a nyamvadt kis életednek.

Gyógyszer mellett lettem terhes. SENKI nem volt mellettem. Mindenki azt akarta, h vetessem el. Nem tettem. Anya voltam már akkor is. 10ből 9 ember gondolja, h felelőtlen vagyok.

Minden nap rettegek a jövőnktől.

DE mégsem vagyok depressziós. Van egy csodálatos kisfiam, aki tényleg maga a csoda. Akiért érdemes reggel (és éjjel is többször :( ) felkelni, aki megérdemli, h vidám, mosolygós anyukája legyen, akiért egész életemben foggal körömmel fogok küzdeni, h jó élete lehessen.

Nem engedhetem meg magamnak, h depressziós, türelmetlen legyek.

Nem tartom magam jó anyának. De minden nap teszek érte, h az legyek.

Néha sírok. De csak, amikor a Fiam alszik.

Én nem vagyok, voltam depressziós. A leszeket nem írom, mert kitudja.

A terhességem alatt én mén nem éreztem magam anyának. Engem sem villanyozott fel, hogy nőtt a hasam, hogy mozgott a gyerekem, stb. Aztán megszületett a fiam, és az érzés még mindig nem volt meg bennem sem. Teltek múltak a hetek és beindult a kötődés, fellángolt a szeretet, előbújt belőlem az anyatigris:)

Sosem bántam meg, hogy 22 éesen szültem. Msot van egy felnőtt fiam és még "fiatal" vagyok:)

Toprengo, nem értem, hogy miért szültél???? Kényszerített rá valaki? Mondhattad volna, hogy még nem érzed magad elég érettnek, vagy nem tudom.....

Valóban az a megszokott, hogy hálatelt szívű anyukák mondanak köszönetet gyermekük születéséért. (Ezt most nem gúnyosan írom.)

És ez így van jól.

De sajnos nem mindig van így, csak fontos, hogy tisztába jöjjünk azzal, mi a bajunk, mert így tudunk változtatni.

Az én életemben is történtek hasonlóan fájdalmas események, de ezeket inkább nem írom le.

Sokáig nem ismertem a depressziót, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer az leszek!

Mégis megtörtént egy számomra váratlan és nehéz élethelyzetben. Nem vagyok rá büszke, hogy így éltem át a fiam első évét. Mégis örülök, hogy így történt, mert másképp értékelek dolgokat, és most már újból tudok örülni.

Hiszem, hogyha idősebb leszek, megértem majd, mi miért történt velem az életben.

Igen, köszi :-)

Viszont kívánom én is nektek!

Köszönöm :-)

Nem voltam felkészülve, és úgy éreztem, nem is fogok tudni boldogulni vele.

Eleinte a párom nemigen segített, most már sokkal inkább számíthatok rá.

Nekem az első gyermekem 28 hétre született, azonnal inkubátorba került, én csak másnap láthattam, 2 hónapig kézbe se vehettem, soha nem szoptattam. Végig bent voltam vele. Alig vártam hogy kézbe kaphassam, és mikor megtörtént...nem éreztem a katarzist...nem éreztem hogy most anya lettem...hazavittem, azt hittem majd ott. Elláttam szépen a babát, de semmi köteléket nem éreztem. Emiatt én is depressziós lettem... a férjem nálam is távol dolgozott,kéthetente hétvégén jött haza...majd külföldre ment..most épp itthon van (Magyarországon, de megint 2 hetente hétvégente látom)...a kutya se nézett felénk...

Majd megszületett a kisfiam, őt 35 hétig hordtam ki, azonnal megkaptam és bár inkubátorba került , de "csak" 2 hétre és megengedték hogy pelenkázzam, szoptassam...akkor váltam anyává...azóta nemcsak fizikálisan vagyok ott a gyerkőcök mellett hanem lelkileg is, és tudom milyen anyának lenni. Azóta is egyedül vagyok, de meg tudom oldani, nem teher semmi.

A tanfolyam ötlete nagyon jó, én is gondolkodtam már ezen, hogy kellene valami beszélgetős-valami terheseknek és anyáknak, ahol lehetne segíteni egymásnak a hülye gondolatok leküzdésében.

Hogy mi volt a segítségemre?

A kisfiam, pár hónap elteltével a párom, és saját magam. És a naplót ki ne felejtsem. :-)

Elnézést, de én úgy érzem, hogy egy ÉDESANYÁNAK örülnie kell gyermeke születésekor. Ez nem elvárt dolog, nem elmaradott hanem teljesen természetes és normális- ha veleki nem így érez akkor biza ott már gond van, de nagy!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Minek vállalná valaki a gyermekét ha nem örül annak megszületésekor???????????????????????