Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Az élet nehézségei cikk

Az élet nehézségei


Az életem kezdetén még minden normálisnak látszott, nagyjából normális család, normális élet. De pár éve minden megváltozott, azóta életem minden napja, perce kínlódás, és lassan már nem bírom...Nem bírom a bezártságot, és hogy nincs életem. A napjaim egyre elviselhetetlenebbek, és nem látok kilátást, nem tudom hogyan lehetne könnyebb, hogy lehetne végre életem...
Az élet nehézségei

Gyerekkoromban tényleg átlagos családban nőttem fel, sokat kirándultam szüleimmel, és testvéremmel, és nem mondom, hogy minden tökéletes volt, de jól éreztem magam. Soha nem volt sok pénzünk, és általában a nővérem ruháit kaptam meg, de ez minden nekem nem számított. A szüleim elég sokat veszekedtek mindig, de a vége mindig kibékülés lett. Így szépen lassan teltek az évek, hol boldogan, hol szomorúan.

De pár éve, körülbelül 7 éve, minden megváltozott. Anyukám egy olyan vallás tagja lett, ami megkeseríti a mindennapjaimat. Amikor fiatalabb voltam, mindig mentem vele, hisz mi mást tehettem volna. Apukám nem jött velünk, de vele sosem volt olyan a kapcsolatom, hogy otthon maradjak vele. Így heti kétszer nővéremmel együtt eljártunk anyukámmal. Akkor még nem igazán értettem, hogy a későbbiekben, mennyit is fogok szenvedni e vallás miatt. De ahogy nőttem fel, tudtam, hogy én sosem leszek igazán annak a vallásnak a tagja. Hisz ez a vallás minden olyan dolgot, ami másnak normális, azt tiltotta.

Nem barátkozhattam mással, aki nem volt annak a vallásnak a tagja, nem járhattam szórakozni... és így tovább.

A fiúkról nem is beszélve, soha nem ismerkedhettem senkivel sem, mivel a vallás szerint, csak azonos valláson belülivel házasodhatok, és nem veszíthetem el a szüzességemet házasság előtt. De pár éve rájöttem, hogy ez nekem nem megy. A napjaimat bezárkózva töltöttem, és sokat sírtam. De senkihez sem fordulhattam, nem volt, aki meghallgasson, megértsen, nem voltak, és sajnos még most sincsenek barátaim. Apukámmal a mai napig nem tudok beszélgetni, sosem érdekelte, hogy mi van velem, vagy mit érzek. És ha vágytam valamire, el akartam valahova menni, ahhoz hazudnom kellett, vagy ki kellett szöknöm. Így tudtam ismerkedni másokkal, fiúkkal is, és így volt pár kapcsolatom. De mivel soha nem mehettem sehova, egy kapcsolatom se volt komoly. De 2-3 éve, elhatároztam magam, és nem érdekelt már hogy mennyit kell hazudnom, mentem és pasiztam, és próbáltam barátnőket szerezni. Kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is.

De mára még nehezebb lett minden, már 9 hónapja vagyok együtt a barátommal, és nagyon szeretjük egymást, tud rólam mindent, tudja, hogy milyen helyzetben vagyok, és türelmesen elvisel mindent. De nagyon nehéz, egyre nehezebb itthon. Próbáltam már kemény lenni, és megmondani anyukámnak, hogy engem nem érdekel a vallás, felnőtt vagyok, és élni akarok. De megfenyegetett, ha nem teszem azt, amit mond, mehetek itthonról, kidob a házból. És sajnos nem olyan a helyzet barátomnál se, hogy oda mehetnék, főleg hogy még igazán egy napot sem töltöttünk együtt. És ez biztos mindenkinek furán hangzik, de nem engedtek el, csak úgy lehettem vele 1-1 napot, ha hazudtam.

Most júniusban befejeztem a sulit, és próbálok munkát találni, hátha így könnyebb lesz, és nem szólnak majd bele az életembe. Most van ideiglenes munkám, de ez sem biztos, és nincs állandó jövedelmem, de már így is mindent én fizetek magamnak. Mert kijelentették a szüleim, hogy ők már nem vesznek semmit sem nekem, hozzá kell tennem, már 5 éve nem vettek nekem 1 darab ruhát sem. Ha néha kaptam pénzt valahonnan, meg persze egész nyáron dolgoztam, úgy tudtam ruhákat venni magamnak. Most annyit tesznek értem, hogy a csekkeket még nem kell fizetnem, csak minden mást. Bármit, amit használok itthon, tisztálkodási szerek, élelmiszer, ruházat... mindent én állok. De ez nem is lenne gond, mert amit csak tudok, megveszek magamnak, de mindezek ellenére úgy bánnak velem, mint egy darab valamivel, sosem kérdezik a véleményemet, és még mindig "bezárva" tartanak, mindenhez engedélyt kell kérnem.

De mivel itthon élek mindent meg kell csinálnom itthon: takarítok, mosok, és főzök magamnak, mivel főzni sem főznek nekem. De nem baj, csak engednék élni az életem, de nem engedik, van, hogy napokat sírok, mert sajnos nem vagyok elég erős. De sokat segít a barátom, és mindenben mellettem áll, és próbálunk azon lenni, hogy könnyebb legyen nekünk. De nagyon nehéz, messze is lakik tőlem, és sokat dolgozik is, és engem el se engednek. De nincsenek nagy vágyaim-vágyaink, csak hogy vele élhessek boldogan. Ezért küzdök minden nap, minden percben, hogy egyszer elmehessek itthonról, és ha kell albérletben is elélek, csak már ne itthon legyek.

Nem kívánom soha senkinek ezt az életet: amikor nincs senkid, akivel megoszd a bánatod, örömöd, csak egy valami van, ami éltet, a szerelem. Tudom, hogy a barátom mindig lesz nekem, és bár rengeteget szenvedünk, és van, hogy 1 hónapig sem látjuk egymást, de szeretjük egymást, és ez kárpótol mindenért. Érte mindent kibírok, hisz már csak érte élek.

De egyre rosszabb, mintha csak egy börtönben élnék...

Ne haragudjatok, ha hosszú lett, és nehezen érteni, de valakinek már le kellett írnom, és bízok benne, hogy valaki megért. Köszönöm, hogy olvastátok, és ha van jó ötletetek, szívesen meg hallgatom.




Írta: Anett & Myki, 2010. augusztus 30. 10:08
Fórumozz a témáról: Az élet nehézségei fórum (eddig 88 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook