Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Az élet igazi oldala cikk

Az élet igazi oldala


- Ide te többet be nem jöhetsz. Ferikénk himlős lett az éjjel. Te terhes vagy, nem szabad kockáztatnod a kicsid életét egy fertőzéssel. Maradj kint, kérlek.


Ez egy rövid részlet abból az írásból, amit szeretnék elolvastatni Veletek.

Igazi, megtörtént eset, de már nagyon régen volt. Azonban eddig még nem sikerült elfelejtenem, és amikor valami furcsa, számomra érthetetlen dologgal találkozom, mindig eszembe jut. MIért?

Mert az élet sokkal összetettebb, mint azt a vitáink és veszekedéseink elhitetik velünk.

Jó olvasást.

Néha az ember csak úgy ír, magának. Azután változik a téma, még írás közben és megjelenik valami érdekes, kibontakozik. Mint a szerelem, vagy a barátság. Esetleg néha más is. Most is ez történt. Olvasgattam itt, ott, nézegettem a fórumokat, beszélgettek az emberek, néha jókat nevettem. Majd elfáradva belenéztem a saját írásaimba. És ekkor megtaláltam az első kis írást Róluk. Erikáról és Ferikéről. Erikát már kiírtam magamból. Ferikét még nem. Ő sokkal inkább a szívemhez állt közelebb, talán több hónapig gondoztam saját akaratból, néha kérésre. Már nem tudom, hogy találkoztunk, nem emlékszem. Pedig néha a legapróbb momentum is beugrik sok semmiségről, róla, aki olyan fontos volt nekem egy időben, semmi az elejéről. Vagy talán az is lehet, annyira természetes volt, hogy a többivel együtt játszik, jön-megy, beszélgetünk, lapokat kér, már nem is fontos tulajdonképpen. Ám ahogy egyre inkább a szívemhez nőtt, vagy ahogy lejjebb és lejjebb romlott az egészsége, a szemem láttára, az nagyon szívszorító volt. Arra viszont emlékszem, ahogy mentővel érkezett be az utolsó hónapokban és sírva kérte anyukáját, maradjon vele. Ám a többgyerekes családban ez lehetetlen volt. Így hozzám fordult, mert a sírására én is előbújtam az irodámból. Ahogy két apró kezét nyújtotta felém, megható volt. Majdnem elsírtam magam, de tartottam anyám tanításhoz az eszemet, így nevetve léptem hozzá. Átkaroltam, mire megnyugodott. Sokat, nagyon sokat csak úgy maradt bent, a következő kezelésre, hogy fognom kellett, nem érdekelte az orvost, hogy kinek mennyi munkája vár engem. Lassan a betegsége a szívét is megtámadta. Így én minden alkalommal vele voltam, amolyan pótmamaként. Már nem emlékszem az arcára sem, de a mosolyára, a kedves szemeire, és ahogy kér engem, mindig fogok. És eddig nem is történt semmi különös, amit a másik novellában le ne írtam volna, de itt változott az életem. Az a kedves fiú, aki velem együtt látogatta hol Erikát, hol Ferikét, még a nyáron megkérte a kezem. Az esküvőt télre tűztük ki. A nászútra készülődve búcsúztam a kicsimtől, elmondva, milyen hosszú ideig nem láthatom majd. Sírva fakadt a hírre, de megígértem, hogy ha letelik a szabadság, jövök vissza hozzá. Megnyugodott. Én is. Már új év volt, mikor ismét munkába álltam. Boldogan hallottam, hogy Ferike olyan jól van, hogy hosszú időre hazaengedték. Majd valamikor január végén jön legközelebb. Teltek a napok, sajnos egyre több új beteg érkezett, mivel a téli hónapokat sokan nehezen viselik. Legyengül a pici szervezetük. Én éltem a mindennapjaimat, boldogan, hiszen csodás érzés volt a szerelmem asszonyának lenni. És még gyönyörűbb dologban lett részünk. Babát vártunk. Így, mi ketten, nem én egyedül. Nagy várakozással néztünk a kilencedik hónap végére. Még nem gömbölyödtem, a régi kórházi ruhák egyébként is eltakarták volna kezdődő pocakomat. És akkor, hogy ne tudjak maradéktalanul örülni az életnek, egy nap behozták az én kicsimet, szintén mentővel. Nagyon rosszul nézett ki. Sápadt apró arca, szív alakúra változott gömbölyű kis pofija, lefogyott az én édes babám, aki régebben a kerekded formájáról volt megismerhető a többi között. Csak néztem, borzalmas érzés kerített hatalmába, de azért odaszaladtam, ölembe vettem, dédelgettem és csitítgattam szűnni nem akaró zokogását. Most én sem bírtam már olyan jól, nekem is legördült a könnyem és majdnem együtt sírtunk. Erre megijedt. Ő kezdett simogatni, nyugtatott, hogy nincs már semmi baj, itt van velem, majd ő vigyáz rám. Ekkor észbe kaptam. Hiszen nem én vagyok beteg, nem nekem kell az erő, hanem én kellene neki adjam a sajátomat is. Szörnyű érzés volt, hogy ennyire megijesztettem, átölelve próbáltam a saját ijedtségemet és az övét is elhessegetni. Próbáltam mosolyogni, de nehezemre esett. Végül egymásra nevettünk, egyik percről a másikra. Ekkor megfogadtam, vigyázok rá, ne riogassam többé. Napok teltek, mindig félve jöttem be, mint aki előre érzi, valami nagy baj fog bekövetkezni. Egyik reggel nagy futkosásra érkeztem, láttam az előtérben ülni Ferikém anyukáját. Nem is kellett kérdezni, már hallottam a kicsike hangját, ahogy engem hívogat. A nővérke mondta, hogy hajnalban lett rosszul, azonnal értesítették a szülőket, azóta alig várja, hogy megjöjjek. Ledobtam mindenemet és már futottam is felé, amikor a doktornő, megállt előttem, éppen a kezelőből sietve vissza hozzá, kezében gyógyszerek és injekciók.

- ide te többet be nem jöhetsz. Ferikénk himlős lett az éjjel. Te terhes vagy, nem szabad kockáztatnod a kicsid életét egy fertőzéssel. Maradj kint, kérlek.

Azzal elrohant, de még visszafordult hozzám és fejét komolyan csóválta. Én dermedten álltam a folyosón, nem messze a szoba ajtajától. Most mit tegyek, hogyan tovább? Őrületes gyorsasággal dobogott a szívem, a fájdalom átjárta lelkemet és nem akartam elhinni, hogy nem tudok bemenni és segíteni a drágának. Csak álltam és néztem, ahogy mindenki futkos, rohangál, engem arrébb tolnak, részvéttel az arcukon. És a hang, a pici hangja, ahogy egyre halkabban, de hívogat. Nem értette, miért nem megyek hozzá, így kevés erejéből még sírva fakadt. És akkor tudtam meg, hogy miért van ez a nagy rohangálás. Hazaviszik a kicsit! Így, betegen, az elmenetel szélén! Így, innen. Azt hittem azonnal belehalok. Nem volt nekem elég, hogy tudom, többé nem segíthetek rajta, most még el is viszik. Ekkor sírva jött oda az anyukája. Kérdezte, mi a baj, miért nem megyek be én is. Elmondtam. Ő viszont azt panaszolta el, hogy muszáj így elvigye a fiát, mert nincs pénzük a hazaszállítására, ha már itt hagyott bennünket végleg. Mire megérkezett a mentő, már nem volt eszméletén a kicsim, de ahogy feltették a hordágyra és kihozták a folyosóra, ahol még egyszer utoljára el szerettem volna búcsúzni tőle, felém gördült a fejecskéje. Nem tudom látott-e, vagy csak én gondoltam, de kinyillott a szeme és annyi bánat és vád volt benne, vagy az is lehet, csak a lelkiismeretem gondoltatta ezt velem. Sosem tudom meg többé.

Ez a szörnyű fájdalom, még ma is itt motoszkál bennem, hogy nem tudtam segíteni az én kisfiamon, akinek a legnagyobb szüksége lett volna akkor rám.

Most pedig leírtam, nem azért, hogy, csak talán egyszer könnyebb lesz. De emlékezni, mindig fogok kettőjükre.


Vége




Írta: Katinkaboszi, 2008. szeptember 18. 11:03
Fórumozz a témáról: Az élet igazi oldala fórum (eddig 26 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook