Az élet egy körhinta

Gyerekkorunkban alig vártuk, hogy felülhessünk a körhintára a búcsúban, mert az volt a csúcs, a zene szólt, a vattacukor ragadt a kezünkhöz és száguldottunk körbe körbe a szélben. Na, pont ilyen a fiatalság is, csak akkor még az ember nem tudja értékelni. Rohanunk a munkával, a háztartással, a férfiak próbálnak udvarolni, mi meg mérgelődünk, hogy nem olyan a frizuránk, amilyennek szeretnénk. Aztán persze eltelik az idő és rájövünk, hogy az a nagy pörgés valójában a mi saját életünk volt, amit kár volt kapkodással tölteni.

Aztán ahogy telnek az évek... Ez a körhinta meg furcsa módon elkezd lassulni, vagy legalábbis mi érezzük úgy, hogy néha megáll egy pillanatra. Egyszer fent vagyunk a csúcson, amikor a gyerekek végre leérettségiznek, vagy megérkezik az első unoka és az ember szíve megolvad a gyönyörűségtől. Azt meg mindannyian tudjuk, hogy milyen az, amikor leérünk a földre: amikor jönnek az egészségi bajok, amikor a derekunk szúr reggelente, vagy amikor az ember magányosan ül a konyhában vagy éppen a tévét nézi egyedül. De tudjátok mit? Még ekkor is muszáj kapaszkodni, mert a körhinta nem áll meg, hanem megy tovább a maga útján és mindig jön egy újabb kör, amiben lehet találni valami apró örömet.

Amíg bírjuk szusszal, addig élvezzük ezt a száguldást és ne keseredjünk el ha néha kicsit megszédülünk tőle. Kíváncsi lennék, ti hogy látjátok ezt, mikor éreztétek utoljára azt, hogy most tényleg felértetek a legmagasabbra a hintán.