Anyukák, hogy tudtátok feldolgozni lelkileg, hogy megcsászároznak, pedig te nagyon nem arra készültél? (beszélgetős fórum)

Pedig hidd el, hogy sokszor lesz az életben, hogy nem látod és hallod a gyerekedet. :) Túldramatizálod a semmit.

Nehogy már azt kelljen megérteni, hogy ha gond volt, és elvitték a gyereket, és pár óráig nem láttad, az évek múltán is maradandó károsodásokat okozott benned. :))))) Mit csinálsz majd nyári táboroknál? :)

Én meg nem értem, mit nem lehet ezen érteni. :) Ha valakinek maradandó lelki traumát okoz a szülés, és nem normális módon áll hozzá, az forduljon orvoshoz, pszichológushoz, nehogy baj legyen belőle. Depresszió, magába fordulás, maga ellen vagy gyerek ellen.

Az nem normális, hogy valaki nem tudja feldolgozni, hogy nem természetes módon szült, hanem császárral.

Ez mondjuk igaz, nem szabad legyinteni.

Mokuska, esetleg sport valami? A sport, ha rendesen kifaraszt, segít a lelki bajokon is. Úgymond úgy elfaradsz, hogy erőd se lesz ezeken gondolkodni. És termeli a sok boldogság hormont, amitől megvaltozik az egészről a véleményed!

Hogy a bánatba lenne már mindegy, hogy akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam, egyszerűen elvették, elvitték, nem láthattam, hallhattam órákon át.

Első éjszaka sírva riadtam fel, mert hozzáértem a hasamhoz és nem mozgott benne a gyerek. hetekig simogattam, és vártam, hogy megmozduljon.

Pedig nekem majdnem kijutott a szülésélmény IS, hiszen már a szülőcsatornában volt a baba, amikor futócsászár lett belőle.

Nem mondom, hogy érzéketlen vagy... de nem vagyunk egyformák. Ezt olyan nehéz elfogadni?

Ha nem érted, hogy a saját személyes érzéseiden kívül más máshogyan érez, akkor sok mindent nem tudok már mondani, csak azt, hog hagyjuk.

...de gondolopm ha a gyereked elesik és fáj a térde, akkopr nem pisszeged le, hogy nem is fájhat az, mert nem te érzed, hanem ő-kb. ugyanez a helyzet ezzel a témával is.

De mégis hogy fáj az neked, hogy nem hallottad a gyerekedet felsírni? Nem mindegy így utólag, ha ott van veled, és minden rendben? Ezek nekem ilyen utólagos dramatizálásnak tűnnek, hogy nagy jelentősége és hősiessége legyen a dolgoknak.

Még mielőtt én lennék a nagy érzéketlen, engem császároztak, nem hallottam a gyereket sírni, nem is láttam vagy egy hétig, és azt mondták, hogy meg fog halni. Most drámáznom kéne, hogy örök bélyeg maradt az életemben és milyen szörnyű? Egyáltalán nem így érzem, nehéz szülés volt, sok problémával, de mit számít, egészséges lett és boldog, nem sajnáltatom magam, hogy jaj én szegény, mit mulasztottam vagy éltem át. Kinek van erre ideje, energiája? :)

Az, hogy valaki traumaként éli meg a szülését az nem egy választható dolog.

Az, hogy feldolgozzuk, vagy elfojtjuk igen.

Az a hozzállás nem nagyon segít azoknak a nőknek akik így élték meg, hogy felejtsd el, meg mit számít.

A feldolgozatlan szülésélmény eszkalálódhat depresszióba, pánikbetegségekbe, illetve simán gátolja a korai kötődés kialakulását is.

az ősanya típus nekem az, aki ragaszkodik hozzá, hogy csak természetesen, mert az az igazi.

nekem 2 barátnőm is van, akik azt mondják, hogy bár kimaradt volna a természetes szülés élménye, mert borzasztó volt. egészséges, szép kisfia született mindkettőnek, bár egyikük majdnem ott maradt a szülőasztalon (az anyuka).

hát, én nem ezt láttam belőle :o

milyen az az "ilyen ősanya típus"?

Pont az a lényeg, neked nem votl dráma, akkor másnak sem lehetett?

Mindenki egyformám érez?

Mit?

A sajátomat igen, a fórumindítóank segíthet a tapasztalatom.

Te mit is raktál hozzá a témához, mégcsak érintett sme vagy.

Én egyébként ezt a szót sem értem, hogy "szülés élmény". Igen a gyerek a végén az egy élmény, egy valódi csoda, de akár rövid, de intenzív, akár elhuzodo hosszú vajúdás, abban mi az élmény? Hogy kaparod a falat, ez olyan fantasztikus dolog?

Én azt sem értettem, mikor a védőnő azt javasolta, hogy 2 fájás közt ábrándozzak a tengerpartròl és akkor könnyebb lesz.

Nem tudok olyan szülést elkepzelni, hogy közben bármire is tudjak gondolni. Nekem ezek a tanácsok olyan furcsak voltak mindig, bár az is lehet hogy túl puhány vagyok a gyerekszüléshez.

a legtöbben szerintem vígasztalják és észérvekkel próbálnak hatni rá.

amúgy én olyanokat ismerek, akik szívesen szültek volna császárral inkább, meg olyat is, aki kifejezetten megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy császár lesz.

ilyen ősanya típusok valahogy nekem kimaradtak.

Privátot írtam neki, ide felesleges, a többség nemhogy nem érti azt sem fogadja el-veled az élen, hogy ilyen van.

Nekem 1 év volt, és rengeteg önismereti munka, ameddig valóban elfogadtam ezt a dolgot.

Készséggel elhiszem, hogy sokaknak elképzelhetetlen, és emgközelíthetetlen az, ha valaki traumaként gondol a szülésére, legyen az császár, vagy sima szülés, de az,hogy azt a jogot viatatják el nőként és anyaként, hogy valaki érezheti azt amit, az egészen elképesztő.