Anyák napjára versek, idezetek (fórumjáték)

Dsida Jenő Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

- itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem köszönöm az édesanyámat!

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Aki jó volt hozzám...

Aki jó volt hozzám, az volt az anyám.

Minden pillanatban gondolt Ő reám.

Ha sorsom megvadult s látta, hogy elüt

félretolt az útból, s elé Ő feküdt.

Aki jó volt hozzám, az volt az anyám.

Ha fáztam, a lelkét terítette rám.

Átvette terheim, hogy azt ne én vigyem,

simogatta sebeim, siratta könnyeim.

Hogyha megbántottam, -már bánom azt,

nem sírt Ő sohasem, szemeim előtt.

Nem hangzott ajkáról soha, soha vád,

mert Ő a legdrágább kincs,

az Édesanyám!!!

Benedek Elek: Kisbaconi temetőben

Kisbaconi temetőben

Most van a nap lemenőben,

Ráverődik a sugára

Jó szüleim sírhalmára.

Egykor, régen haj de féltem,

Ha temetőbe léptem,

Vége már a félelemnek,

„Nagyapóék" ott pihennek.

Testem, lelkem hogyha fáradt,

Ide jönni érzek vágyat,

Ide jövök este, reggel,

S beszélek az öregekkel.

Elmondom, hogy bárhol járok

Mindenütt gondolok rájok,

Hálás szívvel, könnyes szemmel,

Gyermeki szent szeretettel.

Hogy mit írtam sok-sok könyvben,

Tőlük kaptam mind örökbe,

S ha szívemben van szeretet

Ez az ok szívükből eredt.

A forrását minden jónak

Köszönhetem „Nagyapónak",

Nagyapónak és párjának,

Az én édes nagyanyámnak.

Óh, áldott föld, szent sírhalom,

Szálljon reád csend, nyugalom,

S hogyha pályám megfutottam

Én is itten nyugodhassam.

Erdélyi József: Anyai szó

Vertük a fecskefészkeket,

az istálló eresz alatt,

kínoztuk és csaptuk a földhöz

a kopasz fecskefiakat.

Nem hatottak meg a kifosztott

madarak sikongásai, -

játszottunk... Van-e különb játék,

mint életekkel játszani?...

Egy kisfecskét én hazavittem,

hogy anyámnak megmutatom –

A szívemet cseréltem el

azon a végzetes napon,

az én ártatlanul kegyetlen,

öldöklő gyermekszívemet...

Anyám is jobban tette volna,

ha nem szült volna engemet!

Nem bántott, csak azt mondta, hogy

a fecske Isten madara,

s aki bántja, azt megveri

az Isten tüzes ostora.

Azt kérdezte: hogy esne nékem,

ha megfogna egy óriás,

s kitépné a két kezemet,

mikor nem is volnék hibás?...

Tanyasi játszótársaimnak

elmondtam: mit mondott anyám,

de félrelöktek. Nem fogott

rajtuk a jámbor tudomány.

Magam is maradtam, kis tudós,

egy játékommal kevesebb,

két kezem tisztább, mint a másé,

de a két szemem könnyesebb...

Miért is tanított jóra, szépre?

Miért nem mondta, hogy öld, csak öld,

ne sajnáld a kicsit, a gyengét,

mert az erőseké s Föld,

kiknek szívében nincs bűnbánat,

se irgalom, se kegyelem!...

Fegyverrel bírják a világot,

és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,

és nem hallgat rám a világ,

nem hallja meg, hogy sikoltoznak

fiaik után az anyák.

Nem hallja, hogy siratja rablott

szerelmes a szerelmesét, -

egy neveletlen, óriás,

vad gyermek az emberiség.

Ki fékezi meg ezt a játszó,

gyilkos óriásgyermeket?

Ki fogja égi tudományra

a durva népvezéreket? –

Anyai szó! Angyali szózat,

isteni fegyver, tüzesen

szállj szívről szívre, szájról szájra,

se is némulj el sohasem!...

Mécs László: Az anyánk

Hej, ti vándor vén legények,

sorsosim, víg agglegények!

Hejehujás cigány élet,

a mi sorsunk: dáridó,

vérző szívet ámító.

Hideg fészek ami fészkünk,

A szívünkbe ha belenézünk,

kurjantunk és fütyörészünk,

ne hallja meg senki sem,

hogy búg bent egy requiem.

És egy este lámpa lobban,

szellem-szárnyon, halk-titokban,

zárt ajtókon át betoppan,

szíve szirmát szórja ránk,

ami édes jó anyánk.

Ránk tekint virágszemével,

ajka szól bölcső-zenével:

s mint szivárvány, úgy hull széjjel

minden álarc, ámító

lötty, virág és dáridó.

Visszavedlünk jó gyereknek

s karján bölcsős szeretetnek,

mélyről, mélyről megerednek

tiszta, régi könnyeink,

tengermélyi gyöngyeink.

O a jóság, szem-becézés,

csak csicsijjáz, csókol, néz: és

vad szívünkben minden vérzés,

bíbor-csermely elapad,

átkos ének elakad.

Mosolygása édes ünnep:

rávilágít minden bűnnek

gyökerére: mint kitűnnek

este mint a csillagok,

hogyha holdjuk fölragyog.

Megvigasztal, fölmagasztal,

illatos lesz lámpa, asztal,

megtelünk a szent malaszttal,

és elalszunk édesen,

csoda-csoda csendesen...

Tompa László: Anyám kinéz az ablakon

Anyám reggelenként

Ablakán kinéz:

fagyott, jól felöltözz

lelkem, ha kimész.

Máskor szól: no lám, hogy

Átsütött a nyár,

Nehogy kigyúltan

Hideget igyál.

Mindig így figyel rám,

Törődik velem.

Most ne legyek lassú,

Most ne hirtelen.

S teszi ezt, mióta

Megszülettem én,

És folytatja most is

Ameddig csak él.

Mert a lelkem o

Velem van itt is.

Anyagondja rajtam,

Varázsing és pajzs.

Az édesanya

Nincsen a gyermeknek

Olyan erős vára,

Mint mikor az anyja

Őt karjaiba zárja.

Nincsen őrzőbb angyal

Az édesanyánál,

Éberebb csillag sincs

Szeme sugaránál.

Nincs is annyi áldás

Amennyi sok lenne,

Amennyit az anya

Meg ne érdemelne.

Édesanyám

Sebesen száll a felhő az égen

Nem láttalak édesanyám régen.

Ha én szállni mint a felhő tudnék,

Édesanyám csak tehozzád szállnék.

Tavasz lesz már, a hó kezd elmenni,

Be szeretnék kék ibolya lenni.

Kivirítnék az anyám kertjében,

Hadd tűzne fel dobogó keblére.

Sem felhő, sem ibolya nem vagyok,

Elhagyatott árva gyermek vagyok,

Messze van az édesanyám gáza,

Csak búsulok, sóhajtok utána.

Jó anyámnak

Jó anyámnak két kezére

Csókjaimat hintem én,

Ezzel a két dolgos kézzel,

Áldd az Isten amíg él,

Jó anyámnak két kezét,

Álld meg Isten jó szívét,

Két kezét, jó szívét,

Áldd meg Isten amíg él,

Amíg él.

Ez a két kéz estenként

Hogyha gond, bú, baj elér,

Elsimítja homlokodról

A búbánat fellegét.

Jó anyámnak két kezét,

Áldd meg Isten jó szívét.

Két kezét, jó szívét,

Álld meg Isten amíg él,

Amíg él.

Áldás a szülőkre

Van hely, hol minden kicsi széken

Nevetve ültem egykoron.

S tipegő léptem, gügyögésem

Mosolyt rajzolt az arcokon.

Van ház, ahova tartozom,

Más otthonba sohse térek,

Bármely családhoz, minden házba

Csak, mint idegen, úgy lépek.

Valakiket: a szüleimet

Eléggé meg nem áldhatom,

Valakinek, ha százszor élek

Adósságom le nem róhatom.

Donászy Magda: Édesanyámnak

Te vagy a nap

fenn az égen.

Én kis virág

meseréten.

Ha nem lenne

nap az égen,

nem nyílna ki a virág.

Virág nélkül

de szomorú

lenne ez a

nagy világ.

Donászy Magda: Anyák napján

Tavaszodik, kis kertemben

kinyílik a tulipán.

Ragyognak a harmatcseppek

anyák napja hajnalán.

Kinyílott a bazsarózsa,

kék nefelejcs, tulipán,

neked adom anyák napján,

édes-kedves anyukám.

Csukás István - Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt

ki adtál életet, adj neki most álmot

és mivel ígértél, szavadat kell állnod

mert ő mindig hitt és sose kételkedett

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni,

hogy többé nincsen

s szemem gyöngye

hogy a semmibe tekintsen

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot

anyát és gyereket, az élőt s a holtat

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Donászy Magda: Ajándék

Színes ceruzával

rajzoltam egy képet,

anyák napján reggel,

Édesanyám néked.

Lerajzoltam én egy

aranyos madarat,

aranyos madárra

aranyos tollakat.

Elkészült a madár,

Nem mozdul a szárnya…

Pedig hogyha tudna,

a válladra szállna.

Eldalolná csöndben

tenéked egy dalban,

amit anyák napján

mondani akartam.

Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék,

ölelnélek jó illattal;

hogyha madár lennék,

dicsérnélek zengő dallal;

hogyha mennybolt lennék,

aranynappal, ezüst holddal,

beragyognám életedet csillagokkal.

Virág vagyok: ékes,

piros szirmú, gyönge rózsád,

madár vagyok: fényes

dalt fütyülő csöpp rigócskád,

eged is: szépséges

aranynappal, ezüstholddal,

beragyogom életedet csillagokkal.

Buba éneke

Ó, ha cinke volnék,

útra kelnék,

hömpölygő sugárban

énekelnék –

minden este

morzsára, buzára

visszaszállnék

anyám ablakára.

Ó, ha szellő volnék,

mindig fújnék,

minden bő kabátba

belebújnék –

nyári éjen,

fehér holdsütésben

elcsitulnék

jó anyám ölében.

Ó, ha csillag volnék

kerek égen,

csorogna a földre

sárga fényem –

jaj, de onnan

vissza sose járnék,

anyám nélkül

mindig sírdogálnék.

Anyák napja

(népköltés)

Már megjöttünk ez helyre,

Anyánk köszöntésére.

Anyám, légy reménységben,

Köszöntlek egészségben!

Amennyi a zöld fűszál,

Égen ahány csillag jár,

Májusban a szép virág:

Annyi áldás szálljon rád!

Mesélj rólam

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam?

És tehozzád hogyan szóltam,

amikor nem volt beszédem?

Honnan tudtad, mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél,

meleg tejeddel etettél?

Akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,

mesélj rólam!

Milyen lettem,

amikor már megszülettem?

Sokat sírtam

vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,

akkor is szerettél volna?

Móra Ferenc: Anyának

Álmomban az éjszaka

aranykertben jártam.

Aranykertben aranyfán

aranyrigót láttam.

Aranyrigó énekét

a szívembe zártam.

Ahány levél lengedez

szélringatta ágon,

ahány harmatcsepp ragyog

fűszálon, virágon

Édesanyám, fejedre

annyi áldás szálljon

"Minden év májusának első vasárnapján van szokásban azokat az asszonyokat ünnepelni, akiktől az életet kaptuk, és még annyi minden mást. Azokat, akik védelmeznek minket minden áron. Akik bátran megküzdenek azokkal, akik ártani próbálnak nekünk. Akik a mi boldogságunkat előrébb helyezik a sajátjukénál. De legfőképp az anyai szeretetet ünnepeljük, ami fogyhatatlan, örök és feltétlen az első perctől kezdve."

Született feleségek c. film

Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék,

ölelnélek jó illattal;

hogyha madár lennék,

dicsérnélek zengő dallal;

hogyha mennybolt lennék,

aranynappal, ezüst holddal,

beragyognám életedet csillagokkal.

Virág vagyok: ékes,

piros szirmú, gyönge rózsád,

madár vagyok: fényes

dalt fütyülő csöpp rigócskád,

eged is: szépséges

aranynappal, ezüstholddal,

beragyogom életedet csillagokkal.

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő -

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

Imádság édesanyáért

A mi drága édesanyánk

sokat küzd és fárad értünk;

korán kel és későn fekszik:

nagy Istenünk, áld meg, kérünk.

Töltsd be szívét türelemmel,

új erővel, ha elfáradt;

mert anyukánk minden napja

csupa szeretet-szolgálat!

Dsida Jenő: Édesanyám keze

A legáldottabb kéz a földön,

A te két kezed jó Anyám

Rettentő semmi szélin álltam

Közelgő létem hajnalán;

A te két kezed volt a mentőm

S a fényes földre helyezett...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg

A napnak étkét, italát

Ez a kéz vállalt életére

Gyilkos robotban rabigát,

Ez tette értünk nappalokká

A nyugodalmi perceket...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,

Ha éjsötétbe dőlt a föld,

Hányszor csordúlt a bánat könnye,

Amit szememről letörölt,

Hányszor ölelt a szent kebelre,

Mely csupa, csupa szeretet! -

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja

Keresztvetésre tanított,

Felmutatott a csillagokra,

Úgy magyarázta: ki van ott;

Vasárnaponként kora reggel

A kis templomba vezetett...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha

El is tévedt az igaz út,

Ujjaid rögtön megmutatták:

Látod: a vétek szörnyü rút! -

Ne hidd, Anyám, ne hidd, hogy egykor

Feledni bírnám ezeket!...

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így, drága két kezeddel

Soká vezess még, adja ég;

Ha csókot merek adni rája

Tudjam, hogy lelkem tiszta még.

Tudtam, hogy egy más, szebb hazában

A szent jövendő nem veszett! -

Add ide, - csak egy pillanatra, -

Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön

A te két kezed, jó Anyám!

Mindenki áldja közeledben:

Hát én hogy is ne áldanám?!

Tudom, megáldja Istenünk is,

Az örök Jóság s Szeretet! -

Némán, nagy, forró áhitattal,

Csókolom meg a kezedet!

Hálaadás

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban

- itt e földön senki sem szerethet jobban! -

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az Édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!

Mamuska nevenapján

Tudod-e, hogy milyen

Nagy a csillagtábor?

Tudod-e, hogy hány kis cseppből

Áll a nyári zápor?

Hány homokszem fekszik

Tenger messzi tájon?

Ezeknél már nem lehet több

Csak a kivánságom:

Ahány csepp esője

Van a fellegeknek

Annyi legyen azok száma,

Kik Téged szeretnek!

Fenn a magas égen

Ahány csillag fénylik,

Annyi öröm legyen társad

Az életen végig!

Ahány homokszem van

Tenger messzi tájon

Édesanyám, a jó Isten

Annyiszor megáldjon!

A legszebb dalom Édesanyámnak

Fogok dalolni édes szerelemről

Jövő napoknak bíbor hajnalán.

Füvek, virágok mind reám figyelnek

Bűvölten hallgat minden csalogány.

A föld mámoros, mély álomba szédül

S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon

Kezem a lantnak aranyhurjain jár

De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Behatolok a titkos műterembe,

Hol a nagy Mester vésője alatt

A jövendőnek márványszobra készül

S ihletve zengek Isten-titkokat:

Elzengem végig önfeledt ajakkal:

Kinek jut bukás, kinek hatalom,

Nagyobb leszek a régi prófétáknál: -

De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Elzengem halkan, fátyolos kobozzal

Fájdalmaimnak zordon énekét

Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam

Hogy vesztettem el mindent, ami szép;

És akkor, aki tündérvarázslatban

Úgy élt bánattól, bútól szabadon

Szívéhez kap és forró könnye csordul

És mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön

Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,

Hol vért gőzölgő paripák robognak

S az én ajkamon harsog majd a kürt

S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,

Halálkiáltást véres rohamon,

Arcokon ég a lelkesülés lángja!...

De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Hanem amikor csendes alkonyatkor

Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám -

Megtámadva az élet fájdalmától,

S könnyes szemekkel tekintesz reám;

Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,

Szívem derüjét mind Neked adom...

Te átölelsz és némán összecsókolsz...

És ez lesz nékem a legszebb dalom.

Nagymama

Ott látom ülni csipkés ablakában.

Édes sült alma-illat lengi át

A kályháról a tiszta kis szobát.

Táncol kezén öt karcsú tű vidáman.

Nagy ókulája kifelé tekint ű,

Mert a kertajtó csattan odakint:

S nekipirulva hógolyó-csatában,

(Lármás kutyuskák, egy a más nyomában),

Jönnek a lesett unokák.

Mi van ma, mi van ma?

Mi van ma, mi van ma?

Édesanyák napja,

Pár szál virág a kezemben,

Édesanyám kapja.

Azt is azért adja,

Aki szorongatja:

Édesanyám, édesanyám

Jó szívvel fogadja!

Ady Endre: Az anyám és én

Sötét haja szikrákat szórt,

Dió-szeme lángban égett,

Csípője ringott, a büszke

Kreol-arca vakított.

Szeme, vágya, eper-ajka,

Szíve, csókja mindig könnyes.

Ilyen volt a legszebb asszony,

Az én fiatal anyám.

Csak azért volt ő olyan szép,

Hogy ő engem megteremjen,

Hogy ő engem megfoganjon

S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.

Ez az asszony csak azért jött,

Hogy szülje a legbizarabb,

A legszomorubb fiút.

Ő szülje az átok sarját

Erre a bús, magyar földre,

Az új hangú tehetetlent,

Pacsirta-álcás sirályt.

Fénye sincs ma a szemének,

Feketéje a hajának,

Töpörödött, béna asszony

Az én édes jó anyám.

Én kergettem a vénségbe:

Nem jár tőle olyan távol

Senki, mint torz-életével

Az ő szomorú fia.