Anya terhes, apa meghülyül (beszélgetős fórum)

Meg persze a B. verzió ennek a szöges ellentéte, amikor annyira nehéznek, borzasztónak, életellenesnek fogják fel az "életet", hogy jaj "INKÁBB" nem is szülök..

Mindkét szélsőség tragédia, de egyre gyakoribb.

(Férreértés ne essék, nem az önmagában a tragédia, ha 30-ból egy-két nő nem vállal valamiért gyereket, hanem az, ha valamilyen fél-igazságot tartalmazó hír miatt teszi ezt. Meg egyre nagyobb az arány.)

Igen. Nyert.

Mégis van objektív baj: az objektív baj az, - vagy tizedszer írom le - az a hazugság, ami a médiából, meg a közhazugságból árad. Ez pedig az a rózsaszín vattacukor, ami a babázással kapcsolatos infókból árad. Úgy am block mindenütt. Ilyenkor még a barátok se őszinték teljesen egymáshoz. Régen ez nem volt, mert mindenki látta az anyja 5.6.7. gyerekét, vagy a testvére gyerekét, meg házasságát, mert együtt éltek a családok. Ma meg mindenki a médiából tájékozódik így vagy úgy, még ha nem tud róla akkor is..

Ez a vattacukor miatt látni - és olvasni itt is - pár hónapja együtt lévő párocskákat, vagy éppen régi, de éretlen kapcsolatokat, akik belevágnak, hiszen ez olyan kis "cukros trendi" dolog, meg már a legtöbben ezt csinálják.. De nem tudják, hogy azért ez egy kicsit más a valóságban..

Aki tudja, vagy rájött ők fogják azt tudni, amit mondasz. De akik még nem tartanak itt, azok bele fognak a "nehézbe" roppanni..

Nyilván ez mindenkorra igaz, de pont ez a kisgyerekes időszak amikor azért mégis besűrűsödnek ezek az események.. Ezért jönnek ki ezek a dolgok ilyenkor még jobban.

Úgyhogy hiába akarjuk lassan offolni a topicot, mégis mindig visszakanyarodunk oda..

Hogy ez bizony nehéz, mint ahogy azt a fórumindítónál is olvashattuk..

Persze, igazad van, nehéz lenne erre azt mondani, hogy nem...

De!!

A hibát, a nehézséget ugyanúgy észre kell venni. A családok jelentős részének (TÖBB MINT A FELÉNEK) arra megy rá az egysége, hogy ezeket nem veszik figyelembe, vagy ROSSZU OLDJÁK MEG, ELODÁZZÁK. Persze, igazad van, a jót is észre kell venni, és törekedni kell, hogy az legyen több, de attól még ne kicsinyeljük le a problémákat. Azt, hogy anya sokat fáradt, nem tud apával ugyanúgy lenni, mint azelőtt, azt, hogy a gyerekek után vissza is kell majd térni a munkába, azt, hogy éppen betegek, és kirúgnak a melóhelyről, azt, hogy éppen becsúszott egy újabb terhesség, mi legyen??, azt, hogy apa, vagy épp a család menjen-e külföldre egy jobb élet reményében vagy ne, vagy éppen vegyünk-e hitelt a nyakunkba, vagy kerülgessük egymást két szobában a több gyerekkel... bizony eléggé meg kell tárgyalni, meg kell oldani. Igen, meg kell oldani, de nem mindegy hogyan, milyen áron és miként.. Ha ezeket félválról vesszük, akkor előbb-utóbb felhalmozódnak, és robbannak egy egyébként is nehezebb helyzetben..

Hogy ez mennyire fontos? A hivatalos statisztika szerint 54% a válások aránya. Az együttéléseknél még magasabb. Plusz még ehhez jön, akik ugyan nem válnak el, de egy pokolban élnek. Tehát kb. marad 10-20%, akik azért elég jól elvannak.. Hát, lehet, hogy többet kellene beszélgetni a problémákról mégiscsak..

Persze a jóról is..

Az volt nekem olyan 1-2 hetes korában az első kicsit megrázó tapasztalat, hogy hoppá, ebben nincs szünet. Itt nem lehet szabadságra menni, halasztást kérni, stb... Akkor egyszer-egyszer elsírtam magam. De aztán azt kell mondjam, hogy hozzászokik ehhez az ember.

Addig olyan voltam az egyetemen, hogy ami a szorgalmon, az ottléten múlott, abban én tuti, hogy 100%-osan ott voltam, teljesítettem. Ezt igyekeztem szülés után is tartani, és még így is benne voltam az első 15%-ban, de néha be kellett látani, hogy most márpedig itt van a határ, és van olyan dolog, ami NEM MEGY, AKÁRMENNYIRE IS SZERETNÉM. Ez nekem nagy lecke volt, és jó irányban változtatott meg, mert kicsit kevésbé lettem tökéletes, és ezáltal a környezetem szerint sokkal emberibb és "jobb fej". De ettől még fájt a változás.

Ez egy olyan időszak, hogy néha sír az ember, ha hat éjszakája nem aludt, de amikor meg először mosolyog rád a kicsi, először fordul meg, vagy fog meg valamit, vagy csak éppen nyugis pillanat van, és eltölt a lét csodája, akkor meg azt hiszed, nincs is ennél nagyobb boldogság.

Összességében persze, hogy nem lehet ezt a "legszörnyűbb" időszaknak nevezni, de azért az egyik "legnehezebbnek" talán igen. Vagy legalábbis a legtöbb új dolgot tartogatónak igen. Saját magadnak is új oldalait ismered meg, a férjednek is, barátaidnak is, munkádnak is, és ez azért egy lónak is sok. Ezért lehet hol a rózsaszín ködöt hallani, hol meg a teljes elkeseredést. És mind a kettő igaz lehet.

Nekem személy szerint az 1,5-3 éves kor a legnehezebb. A kisebbeket már tudom kezelni flottul, a nagyobbakkal meg, ahol már lehet az intellektussal operálni, szintén jobb a viszonyom. Ez a már megyek, és csinálom, és üvöltök, s akarok, de azt még nem tudom, vagy legalábbis közölni nem tudom miért, ez nekem nehéz, nehezen fogadom el. Meg ilyenkor kapja az ember kívülről is a legtöbb kritikát, (buszmegállóban, boltban, óvodában) akárhol, amikor egyébként amúgy is a legnehezebb. Pedig ez normális, mert ilyenkor és így fejlődik ki az akaratuk, az "akarni tudásuk". Ezt nyesegetni kell, de letörni egészségtelen mértékben nem. No hát akkor legyen okos az ember, hogy hogyan oldaj meg a dolgokat:

Mondjuk állsz a kilóméteres sorban a boltban. A gyerek üvölt. Mondjuk nem is azért, mert meg akar kapni valamit, csak mondjuk ki akarja bontani a már kosárban lévő akármit.

1. Mondjuk én nem akarom megengedni, mert meg kell tanulnia fékezni az akaratát, meg kell tanulnia várni, meg azt, hogy nem kap meg mindent azonnal, amiért üvölt. Elhallgattatni egy ilyen gyereket nem fogsz tudni, ha úgy istenesen belekezdett, ergo ott hangzavar..

2. Jön egy-két missz-pofájú sorbanálló, hogy nekik ezt kell hallgatni, és miért itt neveled a gyerekedet. Meg különben is milyen vagy, mert nem adod meg a gyereknek, amit akar. (Megjegyzem nem tudod máshol nevelni, mert a nevelés nem más, mint az élet szituációinak kezelése. Márpedig ez is az élet része. Otthon meg tudod arra nevelni, hogy hol tartsa a cipőjét, de arra, hogy a boltban mi van, arra ott tudod rávezetni. Itt még az előre megbeszéljük 2 évesen nem működik.) Szóval mondjuk kénytelen vagy engedni.

Ergo legyél okos, hogy hogyan döntesz. Nyilván jó lenne az első mellett dönteni, de hidd el, lesz olyan helyzet, hogy kénytelen vagy a 2. mellett. Hát akkor ezzel pillanatnyilag nyugi lesz, de egy jót léptünk vissza..

3. És akkor még jön a bonyolítás, ennek a problémának egy magasabb szintje. Addig, amíg megveszel valamit, vagy nem, és oka és indoka van, addig rendben. De aztán van olyan helyzet, hogy ugyan nem akartál valamit megvenni, de a gyerek szépen kéri, és igazából nincs akadálya annak, hogy a kedvére tegyél. (Azt se tartom jó nevelésnek, ha valaki aztán soha semmit nem kap meg, ami éppen jólesne, mert akkor nem fogja tudni megtanulni a "jót" (alkohol, édesség, stb..) beosztani, mértékkel és idejében élvezni.) No ilyenkor azt kell még megmagyarázni, hogy miért is kaptad meg múltkor azt a valamit, most meg miért nem... Hát most légy okos szülő..

Szóval van itt jó is, rossz is, mint mindenben az életben.

Én pont másképpen tapasztaltam, mindenki csak azt mondja, hogy ez egy kibírhatatlan, szörnyedelmes szakasza a gyerekvállalásnak, és csoda, hogy emberek kibírják, hogy el kell látni egy csecsemőt.

Vállalom, hogy nincs tapasztalatom a kérdésben, de ezt meg nem hiszem el.

Aki így élte meg annak egészségére, én egy percig nem vagyok hajlandó úgy készülni erre, mint életem legborzasztóbb időszakára, mert úristen 3 óránként szoptatni kell, és sír a gyerek...stb.

A nehéz és a kibírhatatlan között van pár árnyalat.

Én is akkor kaptam frászt, amikor én még szaladgáltam utánuk, hogy nehogy elessenek, és egy vendégségben egy másik anya meg azon izgult, hogy 30 éves "kicsifia" kiért-e egyben Németországba dolgozni.. Akkor csapott belém úgy igazán, hogy ezt a fene megette, mert ennek sohasincs vége, ha egyszer belekezdtünk..

Ezt bizony nagyon meg kell előre gondolni. De azért "túlgondolkodni" se szabad, mert akkor meg jön a "jajnemszülökmertnemmeremvállalniafelelősséget". Az se jó. Ezt vállalni kell, aztán meg csinálni.. Sohase tökéletesen, csak elég jól.

Mindenki nagyon jól érti ezt. Ezért elemeztük pro és kontra oldalról is a kérdést, elfogadva az igazságát az egyik és a másik oldalnak is.

Csak az a helyzet, hogy ezt a valóságban nem olyan könnyű összehozni, legalábbis nagyon úgy tűnik, ha körülnézek.

Általában pont a gyerekvállalás az, ami az első igazán komoly közös próbatétel, és változás. Tehát az eddig így-úgy működő dolog MÓDOSUL. Ugyanis eddig úgy van, ahogy írtad, jó esetben mindkét fél igényei "ki vannak elégítve".

Aztán egyszercsak szó szerint 2-3 hét alatt minden fenekestül felfordul... Először a terhesség miatt, utána meg azért, mert anyuka másként (vagy sehogy) tudja kivenni részét a családfenntartásból.

Az a baj, mint már írtam, hogy mivel a nagycsaládok (több generáció) felbomlottak, így nincs minta a fiatal pároknak arra, hogy hogyan vészeljék át ezt a nehéz időszakot.

Sőt, ma már lassan le se szabad írni, hogy ez nehézség, márpedig nagy, és nem csak szépség. Tehát még csak információjuk sincs erről a pároknak, így készülni se igen tudnak rá tudatosan sajnos.

Olyan jó, hogy mindenki értelmezni tudja az árnyalatokat tényleg.

Itt senki, ismétlem senki nem írt arról, hogy anya neve kuss otthon, és dolgozza ki a belét, míg apuka a kanapén sört vedel.

Itt annyiról volt szó, hogy mindkét fél igényei legyenek figyelembe véve-normális kapcsolatokban gyerekvállalás előtt és utána is így működik ez tudtommal.

Így van.

Írtam már itt sokat, pro és kontra is, hiszen mindkettő félnek van itt igazsága.

Ezzel együtt úgy látom, hogy a fiúkat még mindig nem jól nevelik az anyák, ők a "picifiam", akit ki kell szolgálni. Nemigen adják a kezükbe a fakanalat, hogy jó, hogy nem igazán a te dolgod, de azért tudd megcsinálni szükség esetére, ha úgy alakulna... Mert néha szükség lehet erre is, nem esik le a gyűrű az ujjadról, ha segíteni kell majd a feleségednek..

Aztán meg ott van a másik fél, a túlemancipált nők, akik már mindent tudnak, mint a férfiak, csak éppen nők felejtettek el lenni: a család lelke, összetartó ereje, lemondások árán is.. Még a gyereknevelés is "project", amit teljesíteni kell, vagy éppen AKARNAK, és nem az élet természetes része. Összeszednek jóval 30 felett egy pasit, aki partnernek még csak-csak jó, de élet-társnak már nem, de ezt nem veszik észre, mert nem is akarják, hiszen őnekik már kell a gyerek, ketyeg az óra, nehogy ebből kimaradjanak... (Ne vegye ezt magára a fórumindító, mert ez inkább az általánosságokról szól.)

No ebből a két önzésből jön ki az a rengeteg csúnya válás, magárahagyás, amit ma látunk, meg abból, hogy nincs komoly kommunikáció: "Ja, hát én azt hittem akarod te is, hiszen olyan jól megvoltunk.." A házban, ahol lakom a 12 lakásból van két szigli, négy vagy öt elvált. A legutóbb éppen egy két gyerekes anyát hagyott ott az apuka.. Már csak a férjem maradt férfi a házaban, és egy középkorú pár férfi tagja. De még őt is hírbe hozták a házban valamelyik elvált asszonnyal.. Egyébként mindenki utál mindenkit, de legfőképpen minket utálnak, mert együtt vagyunk, és még (némileg zajos) gyerekeink is vannak. És ez a világváros közepe.. Gratulálok a nagy modern fejlődéshez, ami által majd minden jobb lesz..

Nagyon reálisan látod a dolgokat:) Kiegészíteném még azzal, hogy nem minden kismama viseli egyformán a terhességet és nem minden csecsemő jó alvó.

Van , aki sokadig sikertelen terhesség után már pihenésre (akár fekvésre) kényszerül , a másik pedig végig dolgozik szülésig. Ez még terhességenként is eltér. Senki ne ítélkezzen a másik felett, mert nem tudhatja, nála hogy lesz legközelebb.

A kisbabák sem egyformák. Van , amelyik először azért van fent éjjel-nappal, mert a hasa fáj, utána meg azért , mert a foga jön egymás után. A másik baba meg átalussza a nappalt és az éjszakát is, csak enni kel fel.

Az egyik gyermekemmel bő fél éves koráig éjjel max egy órákat aludtam, mert mindíg fájt valamije, napközben aztán ugyanugy. Közben építkeztünk. Bizony, volt, amikor fel kellett apukának is kelnie, mert én már az összeesés határán voltam. Soha nem kellett szólni neki, érezte, mi az, amikor már szükségem van arra, hogy legalább három órát összefüggően tudjak aludni.

A második baba mellett a nagy ház takarítása, főzés stb. mellett még a nagyobbat hordtam suliba, tanultam vele, kiolvastam egy csomó könyvet, kötöttem, horgoltam stb... tele voltam energiával, mert éjszaka tudtam aludni.

Természetes, hogy nem szabad a férjre túl sok terhet tenni, de bizony van, amikor jól esik, ha kicsit vigyáz a babára, vagy dajkálja, ha beteg. Ez nem csak az anyukának jó, ez jó apának is, sokkal szorosabbá válik a kapcsolata a babával.

Bizony, attól, hogy túlélünk valamit, az attól még nyomothagyóan rossz is lehetett.

Meg azt tapasztalom, hogy itt nagyon újra vannak osztva a kártyák. Akik eddig kevésbé sikeresek voltak, vagy nem olyan hajtósak, sokszor azoknak megy - eleinte legalábbis - jobban a gyerekezés. A "nagyokosak" (magamat is kicsit ideértve) meg meg vannak lepődve, hogy nem csak a management nehéz, hanem más is a világon... Aztán persze azért ez később kiegyenlítődik, mert azért nem mindegy, mi van az emeleten az anyukánál, de eleinte nem előny, sőt hátrány, mert sok olyanon is agyalunk, ami másnak eszébe se jut..

Csak nagyjából ezeken a mélypontokon apuka tud segíteni, más nemigen. Ha dolgozik, ha nem. Ma már nem jellemző, hogy nagymama ott van a szomszéd szobában. A baj az, hogy nehéz felmérni, mennyire komoly a baj. Ilyenkor az egy életre el tudja vágni a kapcsolatot, ha anyuka élete mélypontján érzi magát, és apuka meg közli, hogy ugyanmár, nincs is itt semmi baj, van én nekem elég bajom, lám a szomszéd Mancika már a negyediket szüli, és semmi baja..

És ez pont főként a sok projectet látott, 30-as manager anyukákat érini jobban, mert ők tényleg azt gondolják, hogy mivel jópárszor éjszakáztak már,meg már "sokkal komolyabb" dolgokat is megoldottak, nekik ez meg se fog kottyanni.

Ezzel együtt abban teljesen egyetértek - és eddig is erről írtam - hogy amennyiben lehet, figyeljünk apukára és az igényeire, mert hosszú távon ez a kifizetődő, egyenlőségi jogok ide vagy oda.. Teherbe meg akkor kell esni, ha tényleg tuti az a kapcsolat. Mert bár sajnálom a fórumindítót, azt nem hiszem el, hogy ennek a viselkedésnek semmi jele sem volt előre. Azért az a férfi, aki igazán akar egy gyereket az anyjával együtt, 6-8 hét múlva nem gondolja ezt gyökeresen másként, és nem kezd el csajozni a neten..

Mondasz valamit...

40 ügyfélnek könyveltem a csecsemő gyerekem mellett. Segítségem sem a háztartásban, sem a gyerek körül, sem a vállalkozásban nem volt. (Férjem is a maga vállalkozásában látástól vakulásig). Nagyszülők 100-200 km-re.

Ha még egyszer visszamehetnék időben, sokkal okosabban csinálnám. Pénz volt, fel kellett volna venni segítséget, nem szégyen az. Kimerítő és kiborító volt, az az igazság.

Nem csak a szülési depresszió a komoly probléma. Ez egy egész más jellegű, hihetetlen komoly monoton igénybevétel, ami kívülről tinglitanglinak látszik. Attól válik nem azzá, hogy az életed minden másodpercén egy kis élet múlik. És ebből se éjjel, se nappal nincs egy másodpercnyi kiszakadás se, mert nem mindegy, hogy felébredsz-e a légzésjelzőre, meghallod-e, hogy másként sír, mert lázas, vagy éppen félkómásan kinézel-e elég mélyen a parkoló autó mögül, mielőtt kitolod a babakocsit az autók elé. Attól nehéz, hogy itt nem elég az ötöshöz a 99%, hanem csak a 100% elfogadható. Nincs ember, aki ezt megértse úgy, hogy nem csinálta. Ezt mindenki másképp bírja. Meg sok anyuka ilyenkor szó szerint hónapokig nem alszik, és tényleg nagyon kiborul. Ez nem játék, és nem mindegy, hogy ki hogyan vészeli ezt át, mert egész életre nyomot hagyhat, egészségileg is. Ez nagyon nem vicc, és pont ezért vannak ezek a nők magukra hagyva, mert aki még nem csinálta, az el se tudja képzelni.

Mondom mindezt úgy, hogy a műegyetemet végeztem az első kettő gyerekem mellett, és ma is szinte egyedül nevelem a hármat munka mellett, hogy férjem tudja a szakmáját csinálni..

De ez ettől még nem könnyű, és hiába várunk el valakitől olyat, amire nem képes, vagy csak aránytalanul nagy áldozatok árán.

Ezekről a dolgokról kellene szólni túlnyomórészt a fórumoknak, hogy reális dolgokra tudjanak a párok tervezni, és ne "jajdecsodálatoskorszakvoltez" rózsaszín légváraira.

Imádom a gyerekeimet, de volt ez annak csodálatos, akinek hat anyja van. Azóta is pánikrohamaim vannak a kialvatlanságtól, meg attól, ha kettőt köhögnek éjszaka..

Ez kb. fedi is a valóságot.

:)

No de minek tekinted a terhességet?

:)

"Szánalmas, hogy a terhességet betegségnek állítjátok be, és hogy elvárnátok, hogy a seggetek ki legyen nyalva, meg glória legyen a fejetekre aggatva azért, mert gyereket vártok. "

Ez a kitétel nekem írva különösen érdekes tekintettel arra hogy én pasi vagyok, ugye... Ebből adódik hogy még sosem sikerült teherbe esnem és vélhetőleg nem is fog menni.

Akkor lehet én nem láttam.

:)