András nap: November 30.

A november 30-a már az adventnek a kezdete, amely beleesik a téli napforduló időszakába. A régi időkben a pap ezen a napon olvasta fel az év történéseit: az esküvők és születések számát.

Az egyszerű emberek számára ehhez a naphoz is különféle hiedelmek, szokás kötődtek:

Az a lány, aki meg akarta látni, hogy ki lesz a jövendőbelije, András napján böjtölt, és este pedig a feje alá tett egy férfigatyát, akkor álmában meglátta a leendő hitvesét.

Vagy hasonlóképpen, ha ezen a napon egész napi böjtölés után megsózott este egy darab kenyeret, lefekvés előtt elimádkozott 3 Miatyánkot és 3 Üdvözlégyet, utána beleharapott a kenyérbe, a megmaradt darabot pedig betette egy kis tükörrel együtt a vánkosa alá. Éjfélkor, ha belenézett a tükörbe, meglátta benne a vőlegényét.

Sok lány háromszor megfordította a párnáját lefekvéskor a következő szavak kíséretében: "párnámat rázom, Szent Andrást várom, mutassa meg a jövendőbeli párom!"

Megrugdosták az ólat, mert úgy tartották, hogy ahányat röffent a disznó, annyi év múlva mennek majd csak férjhez.

Gombócfőzéskor a gombócok közepébe egy kis papírosra fiú neveket írtak és gyúrták bele a gombócba. Amelyik gombóc először jött fel főzéskor a víz színére, az lesz a jövendőbeli férj neve.

Ólmot is öntöttek, s az ólom formájából megpróbáltak a leendő férj foglalkozására rájönni.

Ha nem böjtölt egész nap, a férjjóslási praktikák nem voltak ezáltal hatékonyak.

A néphagyomány szerint Márton mellett Andrást is a „fehér lovon járók” – havat hozók közé sorolták.

A zajos mulatság ebben az időszakban megszűnt, a muzsikaszó farsangig hallgatott. Ezért a régi mondás szerint: "András zárja a hegedűt".

Ilyenkor már elkezdődnek a disznótorok is, a nép tréfásan így nevezte:"disznóölő Szent András".

A régi falusi emberek életében a disznóölés és a disznótor ünnep volt, mivel egész évben alig jutottak húshoz. Ilyentájt régen még a gyerekek sem mentek iskolába.

A disznóvágások András naptól egészen farsang végéig eltartottak, ugyanis ilyenkor nem romlott meg a hús, sokáig el lehetett tartani, felfüstölve, bödönben lesütve a húsokat.

Már kora hajnalban talpon volt az egész háznép apraja-nagyja. Hamarosan megérkezett a böllér, a disznóölő, mert azt tartja a mondás: „A saját disznaját senki nem vágja le szívesen.”

A kisebbek a disznó farkát foghatták, a gazdasszonyok egy nagy tálba felfogták a vért, ami később a véreshurkába, vagy reggelire sütöttek meg.

A leölt disznót jó, száraz szalmával borították be, aztán meggyújtották rajta. Ezzel égették le a szőrét (a sörtéjét). Ez volt a pörzsölés (perzselés).

Közben-közben megkóstoltak, mert nagy hidegek voltak, a gazda pálinkáját, forralt borát. Ettől máris jobban ment a munka kint a szabadban.

Amikor végeztek a disznóhús feldolgozásával:lett véreshurka, májashurka, kolbászok tekeregtek a kosarakban, disznósajtot préselték, abálták a szalonnát, sütötték ki a töpörtyűt (Bács-megyében, míg Békés-megyében töpörtőnek nevezik). Este került sor a nagy vacsorára, a disznótorra. Ilyenkor jeles alkalom volt az adománygyűjtés, és az alakoskodó játékok bemutatása.

Falukban járták a disznótoros házakat a kéregetők, a lesők, a kántálók. Erre a kisebb-nagyobb fiúk vállalkoztak. Többen összeverődtek, és az ablak alatt rákezdték:

"Eljöttem és kántálni, kántálni

ablak alatt fát vágni,

én is fogtam fülét, farkát,

adjanak egy darab hurkát."

Ezekre a kántálásokra beengedték a fiúkat és megvendégelték őket,kaptak kóstolót is.

Ezért nevezetes még mindig az András-nap, mert sok helyen még falun, kisebb városokban még tartják a disznóölés hagyományát.