Amott (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Amott
Bocsáss meg, de jó hülyeséget írtál. Tapasztalatból tudom. Vannak anyák, akik azt tekintik nevelésnek, ha "ellátják" a gyereket, főznek, mosnak, takarítanak, de a lelkével nem törődnek. És azt, hogy a gyűlölet miből fakad, van, hogy még a családtagok sem tudják biztosra.
És bizony sokan csak tétlenül néznek, mert nem akarják vállalni a felelősséget, ami a változással járna.
Sajnos...
Én azon igyekszem, hogy barátként tudjam zárni a kapcsolatunkat, de nincs könnyű dolgom. Azért mégsem adom fel.
Gondolni sem mertem, hogy megszólal bármely fórumban, ahol jelen vagyok... de nem bánom. Ez is kommunikáció... ami rendkívül fontos... pláne most, hogy már eldöntöttem, hogy kilépek ebből a helyzetből és új életet kezdek. Ehhez szükségem van az együttműködésére... a megegyezésünkre... persze a legjobb a közös megegyezésünk lenne. Ez a célom. Nagyon szerettem mindig, akkor is amikor elviselhetetlen volt, mert olyankor leginkább igyekeztem felidézni mindazt, amiért lehetett szeretni. Így aztán sosem volt/van/lesz szándékom bántani, de már nem bírom tovább vele.
jó már értem!Bocsi!Visszaolvastam!:(
Sajnálom,hogy így álltok!:(
Othello sem sejtette milyen és mekkora veszélyt rejt a súlyos lelkiállapota. Így aztán ha belehalok ebbe, nem kizárt, hogy Dezdemonaként, a kezed által teszem, de már ezzel is elszámoltam... Rajtad áll mi lesz a történetünk vége. Már senki sem tehet érted semmit... csakis te egyedül.
Viszont ha megúszom, én úgy elfelejtelek, mintha sohasem lettél volna, hacsak nem zaklatsz továbbra is, ahogy fennen hirdeted minden fenyegetődzésed alkalmával.
Légy boldog Lhara!!!
Az Isten áldjon meg és vigyázzon rád
Szivemben emléked őrőkké élni fog. És nem szeretlek csak élj nehogy bele halj.
A nő a szeretett férfi életét egybe akarja
olvasztani a saját életével; a férfi a szeretett nőt a saját lényéhez
akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorrá-
teljesülését keresi; a férfi a szerelemben a mámor zárt, folyton-
fokozódó egészét keresi.
weöres sándor
"A nő: tetőtől talpig élet. A férfi nagyképű kísértet."
Ismeritek? (Lehet, hogy nem egészen pontosan idéztem, de a lényeg: férfi írta le ezeket, Weöres S.)
Én is sokszor tettem fel a kérdést: vajon miért van az, hogy ha egyedül vagyok, akkor erősnek, kiegyensúlyozottnak és boldognak érzem magam?
És onnantól kezdve, hogy mellém szegődik egy férfi, elveszítem ezt és bizonytalan, ideges, elégedetlen leszek és el kezdek szenvedni.. És mindenki mellett más vagyok...persze, mert átveszem a rezgéseit, a gondolatai, érzései hatnak rám és -ezek szerint-lehúznak...
Olyan férfit keresek, akivel valódi önmagamat élhetem, vagyis, olyan, mint én, együtt rezeghetünk :)
Castellina köszönöm Neked!
Köszönöm, hogy ilyen pontosan fogalmaztál... ennyire pontos magyarázatot nyújtottál a lentebb idézett naplóbejegyzéseddel nekem és tán éppoly méltó reagálásom lesz ptibor előző hozzászólására.
"4. Tanuld meg tartani a tered! Nagyon sok érzés, gondolat manipulatív, félelemmel teli és lehúzó, ami a külvilágból árad. Ha nem vagy magadra tudatos, azonmód felveszed ezeket a rezgéseket, és a sajátjaidnak gondolod őket. Párkapcsolaton belül pedig egyértelműen, hiszen ha sok időt töltesz együtt a pároddal, eggyé válik a teretek. Ezután jöhet az a találgatás, hogy most te vagy ideges vagy én, kiből jött, kiben jelent meg először? (Én egy öt éves kapcsolatot zártam le egy hónapja és most látom csak, hogy rengeteg szenvedés, félelem, szorongás és magányérzés, amivel küzdöttem az elmúlt években, valójában nem belőlem jött, hanem a páromból. Ezt úgy vettem észre, hogy ahogy elváltunk egymástól – együtt éltünk – napokon belül teljes béke és harmónia állt be az életembe, és azóta sem múlt el. Szürreális, nem? És döbbenetes. Nyilván rezonáltam rájuk és az én személyiségemben is benne voltak, de egész valószerűtlen, volt megtapasztalni, hogy a vágyott nyugalom már régóta bennem van, csak nem éltem. Most tanulom tartani a terem, sugározni önmagam minden helyzetben és bizony a világ még sokkal színesebb és szebb lett!)"
...és már én is ezt élem egy rövid ideje... leválasztottam a terem a "volt" férjeméről végre és lám erős vagyok, nyugodt vagyok és nem érzem egyedül magam... Hogy is van ez, Castellina?
Sokat gondolkodtam, hogy hozzá szoljak e ezekhez az irásokhoz. Végül úgy döntöttem, megteszem.
Tudnotok kell Én a Lhara férje vagyok. 16 éves volt amikor megismertem és 18 éves korában feleségül vettem.Mind a ketten lelkileg sérült gyerekek voltunk. Lharát nem szerette az anyja, nekem 5 éves koromban meghalt az édesapám.Hogyan tud szeretni egy olyan nő aki nem kapott szeretet mintát az anyától és milyen férj lesz egy olyan fiuból aki nem kapott apai nevelést, Azt hittük mi vagyunk a minta házaspár 30 éve tart a házasságunk,azt hittük boldogok vagyunk. Sajnos nem igy van A párkapcsolatunk megromlott.Miért sok oka van a gyerekkorban kezdödik. Aztán jött az ezotéria Lhara életébe csak irt irt éjjel nappal es elfelejtett szeretni mint az anyja. De nem vádaskodom én sem vagyok minta férj szeretetre vágytam és meg csaltam, már bánom de negtörtént most gyötörjük egymás életét. Nagyon szeretem valószinüleg soha nem tudom elengedni összevagyok vele növe Ha a válásra gondolok a szivemben egy görcs jelenik meg nem tudom nélküle elképzelni az életemet.Lhara Szeretlek
Köszönöm, nagyon kedves vagy.
Az a bizonyos nő rokonod? Egyébként milyen körülmények közt él?... Látod, máris számtalan kérdés tolul elő bennem... Sohasem fog hidegen hagyni egy ilyen téma azt, aki ezt megélte.
Nem érzem, hogy okoskodnál... végre valaki, aki ért hozzá... mégha szerénységgel is szól róla.
Mond, az irodalomhoz, vagy tán az ezoterikus gondolodáshoz állsz olyan közel, hogy ilyen biztonsággal bíztatsz? Vagy tán mindkettőhöz?
"Bátorkodjál..." - ha kérhetlek.
:-)
...mert (szerintem) jó az, amiket írsz, irodalmi mércékkel mérve is, akár magadtól, akár mint közvetítő írod...
Bocs, hogy okoskodom, de egy picit értek hozzá, legalább is azt hiszem.
Akkor bátorkodom még aktivizáltatni itt az oldalon pár gondolatot, amit "le kellett írnom, mint íródeák". Hiszem, hogy csak egyfajta csatornája és eszköze vagyok a gondolatébresztésnek. Nem az a fontos én mit gondolok, mit írok, hanem, hogy bárkit probléma megoldó, hasznos gondolatok felébredésére segítsek evvel a munkával. Akkor van rendjén minden ezzel kapcsolatban. Remek érzés, ha értenek... pláne elsőre... de aki düvel daccal szólal meg az írásaim hatására (bármi okon) az még inkább, mert nála valami "csoda" épp ekkor... a munkám hatására kezd el fejlődni az ő lelkében is, ami hamarosan komoly segítségként hat majd az élete javulására. Felismerései révén jobb döntéseket fog hozni.
Viszont köszönöm Neked, hogy Te meg ezeket a gonolatokat ébresztetted bennem... gazdagítva felismeréseim sorát.
Lhara!
Félre lehetett érteni az "imperatívuszom", bocs. Azt gondoltam ui., hogy kételyeid vannak arra nézve, hogy "kell-e"... (Főleg a Kétely-edet olvasva...) ....S (szerintem) oly jól csinálod, hogy kár volna nem...! (Na, ezt most jól megírtam!)
Három írásod közül, melyeket eddig olvashattam itt, engem mégis legjobban a Mentsvárak fogott meg... Hogy miért? Nem is tudom, "röviden" hogy fogalmazhatnám meg ezt... Talán azért, mert az szól igazán Rólad.
Köszönöm ezeket az írásokat!
Rendben.
Ezt magam is tapasztalom.
Ne sajnáld!
Ez a fájdalom felemel és elgondolkodtat!Néha kell ez is!:)
Már kielemeztem a tanultak alapján mindannyiunkat, mert így próbáltam megérteni a történteket.
A mi anyánk sajnos súlyos lelki sérült, de mindemellett alapvető személyiségi jegyei mentális éretlenségre is utaltak, ami azt jelenti, hogy nem volt alkalmas ebben a helyzetében jobb döntéseket, békésebb életvitelt kialakítani. ez volt a sorsa. Inkább szánni, mint elítélni való. Mi, a körülötte élők pedig már érettebb lélekként voltunk jelen, és tűrtünk, mutattuk a békesség útját neki. Szörnyű bűntudatában fetrengve érlelődött haláláig. Így meg magát is sanyargatta... az ördögi kört bzárva. Nem volt képes szabadulni belőle... még nem volt meg hozzá a kellő bölcsessége. Ez volt az ő Nagy Próbája, mint ahogy a mi sorsunk meg a mi Nagy Próbánk. Ez pedig nagyon rendben van így.
Sose sajnáld, hogy ez volt a sorsunk... profitálunk mi ebből olyan sokat, hogy inkább örülhetünk neki. Annál is inkább, hogy már túl vagyunk rajta... nincs miért síránkoznunk... és ne is legyen soha semmiért, kedves sorstársam.