Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ

Amott


Nem is gondolnánk milyen sok mindent kapunk... jót és rosszat, és mi mindent fogadunk be... jót és rosszat. Úgy formálódunk, mint durva, otromba kőtömbből ügyes és durva kezek, eszközök nyomán a legbelsőbb zugban megbúvó gyémánt... míg végül azt is ékkővé formálja a legfinomabb tudás és eszköz. Az erők pedig csak jönnek és jönnek, hogy létre hozhassák a legnemesebb értéket.
Amott

A kicsi lány még öt éves sincs. A delelésre használt fekhely belső sarkában hüppögve csendesedik. Fásultságában a könnyeit sem törli. Parányi ujjával a vásárban szerzett, falvédőként felszerelt rongyszőnyeg dudorait piszkálja testétől takartan úgy, hogy senki se láthassa. Könnyei nehezen száradnak, de végül már átlát köztük, így a faliszőnyeg mintázata és színei kezdik elvonni figyelmét az imént történtekről. Azt még nem hallja, hogy anyja az edények csapkodása mellett éktelenül szidalmazza. Azt viszont tisztán érzékeli, ahogy gondolatai hangosan zengenek fejében:

- Köszönöm neked, hogy súgtál!... Köszönöm, hogy megvigasztaltál!… Köszönöm, hogy… Köszönöm… Köszönöm…- hangzik, míg végül elhalkul és helyébe mégis csak az anyja szavai kerülnek.

- Mögmon’tam, hogy kiveröm eszt is belülled. Nem féttöd a bűrkéd?… Eszt még mönyasszony korodba’ is mögemlögetöd, aaaz bisztos. - és folytatja, de a gyerek fásultan visszamenekül oda, ahol az előbb sem hallotta ezt a borzalmat. Tudja, hogy anyja csak és kizárólag olyan kérdések özönével borítja el őt, amit akkor sem tudna megválaszolni, ha az hagyná. Már sok tapasztalata van ebben. Eleinte annyira akart válaszolni, de amikor megszólalt újabb verést kapott, mert "feleselni mert". Ám verést akkor is kapott már, amikor nem mert, vagy nem tudott választ adni.

- Jó itt. - gondolta, amikor ismét nem hallatszott anyja hangjának süvöltése.

Azt hitte, ez a természetes. Természetes, hogy az anyák idegesek a gyerekekre, mert azok nagyon buták, meg gyengék, meg ügyetlenek, meg még egy csomó más miatt. És még utálják is a kicsiket. A nagyik, a tyatyák, meg az apukák nem. El is határozta, hogy ő inkább nagyi lesz, ha megnő, hogy ne sírjon majd a gyerek őnáluk.

A nagyik gyógyítják őket, ha lázasak, vagy fáj a hasuk. Az ő nagyija is nagyon aggódott érte, amikor jajgatva sírt fájdalmában. Furcsa gyógymódokkal próbálkozott. Például gyertyát gyújtott és a hasára állította, majd egy szűk szájú bögrét szorosan ráborított. Emiatt persze nagyon meg volt ijedve, de a nagyi és a tyatya – bár eléggé viharos körülmények között -, mégis rábeszélte, hogy figyeljen egy kicsit. És valóban, a gyertya tényleg nem égette meg sehol, mint régebben a kályha, amihez kíváncsiságból nyomta hozzá az ujját. Sőt, bár a hasfájás először felerősödött, azután mégis csakhamar elmúlt.

Meg ezután olyan finom dolog volt az a kényeztetés. A tyatya csutka babát hozott, és folyton mókázott a bajszával. A nagyi finom teát főzött és mesélt is kicsit. Amíg a teát készítette, énekelt. Az udvaron még fütyülni is szokott, meg morgolódni, hogy:

- Ej-ej, ez a Pista még mindíg nem csiná'tta be a likat a keríttésön, hijjába beszélök neki. Eeej, de lusta… Hajtsd, ee're azt a tikot kislányom! - szólt ilyenkor hozzá. - Gyere! Neköd még kicsi a lábod, nem lépöd ki olyan könnyen a vetemén't.

És megdicsérte, amikor csak eszébe jutott. Majd megint rágyújtott egy új nótára. Sokat ismert.

Az apukák meg sokat vannak távol, mert folyton dolgoznak, de néha kiviszik a gyereküket lovaskocsival a homokbányához, amikor a ház építéséhez hordják haza a gyönyörű, tiszta, sárgahomokot, és folyton azt mondják erős hangsúllyal:

- Néhogy köze' mönj a homokfalhó'! Fogadj szót!

A gyerek meg egész testével vidáman bólogat. Kis teste úgy hullámzik előre-hátra talpától a lenszőke lófarokba kötött hajából masszívan az ég felé törő óriási masniig, mint a félig kitömött és jól megrázott rongybaba. Szeretetteljes pillantásuk még találkozik, aztán ámulva figyeli a homokfalba vájt ökölnyi lyukakból ki-kireppenő sok kis madárkát. Közben azt sem érzi milyen erősen tűz a nap, csak a nedves homok finom illatát. Boldog. Apja pedig továbbra sem téveszti szem elől. Egy szempillantásra sem. Hiába sürgeti őt a munka.

Máskor meg elviszik az apukák még a "dógozójukba" is, hogy "mögnízhösse ez a gyerök a víztornyot". Még a lépcsőn is felmehet egy darabig, de azért megdorgálják egy kicsit a gyereküket, amikor annak folyton pisilni kell. - No, ezé' érdemös vót e'hozni tégöd. Pisá'ni otthun is tuttá' vóna.- mondja, de a kicsi tudja, hogy az apukák nem haragudnak. Ha néha mégis, hamar megbékülnek és azt éneklik elalvás előtt a gyereküknek:

…"szundi Bogár, Villám, Kesej"...

Csak az anyukák nem szoktak soha megbékülni.

- Nem jó túl közel elmenni az anyukák mellett. - gondolja, mert az övé a múltkor is szó nélkül ráütött a fejére, csak aztán szólt hozzá.

- Ostoba kölök, m'ért vagy mindig láb alatt? - sziszegte ijedt, karjával fejét védelmező kislánya felé. A gyerek tűr, most is, mint eddig mindig. Sírni sem mer, pedig úgy fáj, úgy ég. Sokszor előfordult már, hogy ettől is felbőszült az anya. Ha sír, akkor meg kigúnyolja, vagy megveri még jobban. Nincs mit tenni… Sokszor egész délelőtt szidalmazza, ha reggel jól elverte.

Kicsi, beteges, még elfutni sem bírna, ha össze is szedné hozzá a merszét. Meg hova is futhatna. A mamához is csak eltűnni szökik, amit az anyja általában megbocsát. Többnyire akkor történik ez meg, ha átjön érte és ő a nagyi kötényéhez simulva, kerekre tágult szemmel kukucskál ki. Néha még az is előfordul, hogy leül a mamával beszélgetni. Ez olyan jó, mert ilyenkor az anyu térdéhez is oda-oda támaszkodhat anélkül, hogy az, mint máskor, idegesen felugrana. Még akkor is jó, ha érzi… anyja legszívesebben most is ezt tenné…

Lassan, más megoldás híján hamar megtanul "láthatatlanná” válni, bár inkább jó szeretne lenni. De… - Ez olyan nehéz. - gondolja. Megoldhatatlan, álom csupán, hogy anyja megdicsérje, de még az is, hogy kritizálás nélkül fogadja gyermeke akár egyetlen tettét.

A legjobb, mint tapasztalja, ha sikerül elérnie, hogy anyja megfeledkezzen róla. Ekkor néha órák hosszat nyugalma van. Minden félreeső helyet megtalált, ahol ugyan közvetlenül nincs szem előtt, de még azonnal meghallja, ha anyja ingerült kiáltással a mély magánhangzókban bővelkedő becenevén szólítja. Amit úgy utál, mert egyet jelent ez a szó a riadalommal, a páni félelemmel, anyja haragjával. Az pedig általában a legváratlanabbul üvölti el magát. Ilyenkor a vézna gyerek gyomra menten görcsbe rándul, a szeme kikerekedik a rémülettől, és már ugrik is abban a reményben, hogy megússza az újabb verést, a kék foltok miatti több napos házi őrizetet.

Anyja nem csak vele ideges. Apja is sokszor kihozza a sodrából, és ilyenkor kiabálnak egymással. Nem régen esett meg utoljára. Ilyenkor talán még jobban igyekszik láthatatlanná válni.

Most az udvar sarkában talált menedéket. A szülei a nyári konyhában veszekedtek, de egyszer csak valahogy az anyja az udvarra keveredett, onnan üvöltözött apja arcába vissza, aki még a nyitott ajtóban állt. A veszekedés egyre ijesztőbbé vált, amikor nem bírta tovább, felállt rejtekéből a gyerek és a kút mellett lévő kapun át a nagyihoz szeretett volna surranni. Anyja azonban megragadta és a magasba lendítette, majd artikulálatlan hangon visította a gyerek dermedten bámuló apja felé:

- Bedobom a kútba! … bedobom, möglátod… bedobom. – miközben bizonytalanul, de egy jó nagy lépést tett a telekhatáron álló széles gyűrűskút felé. A kút mellett azonban ebben a pillanatban jelent meg a Teri mama.

- Dobod té, a tudod-é mit? Té, eszetlen liba. - és az apró termetű idős asszony úgy vette ki a gyereket a döbbenten megnémuló őrült nő kezéből, mintha legalább kétszer olyan nagy lenne, mint amaz.

- Mög vagytok őrű've? Té is, Jóska…- szólt a fiához. - Hagytad vóna? Nem röstellitök magatokat ilyet tönni evve' a kislánnya'? - és mire azok észbe kaptak, ölében a kicsi lánnyal elviharzott át a kapun.


Mire megszületett a kishuga, már elmúlt hét éves. Addigra nagyon jól begyakorolta a „láthatatlanságot” az egyetlen igazán hatékony védekező mechanizmusát. Egyre messzebb és messzebb sikerült kerülnie térben és lelkiállapotban egyaránt a sérülésveszélyes élettől. Csodás világot fedezett fel a legegyszerűbb földi dologban is, amit jó sorsa eléadott. Például néhány szál alumínium drótot, amiből megtanult a Tyatya segítségével kis ketreceket fonni, és ebbe beköltöztethette a nagyiéknál az árván maradt egérgyerekeket.

Látta, ahogy az anyjukat tegnap elkapta a cirmos macska, de csak most szedte össze őket a Tyatyi. Megpróbálhatta megmenteni őket, pedig a Nagyi szerint:

- Nem érdemös. Az an’nyuk né’kű úgyis e’pusztúnak.

- Csak anyád mög né tuggya! – szólalt meg csendesen dörmögve a Tyatya, miközben serényen sikálta a gumicsizmáját. – Mind kikapunk. – tette hozzá emlékeztetőül, mert erre bizony jó sok példa volt már, de azért cinkosan kacsintott mellé és biztatóan mosolygott. A kislány meg úgy örült. Örült, hogy megpróbálhatja megmenteni az anya nélkül maradt csupasz kis teremtményeket.

Vagy…

A kacsák a hátsó udvaron… milyen remek hallgatóság volt. Mennyi vidám percet talált ott. Mikor valami konyhai zöldség héjjal vagy kukoricával kiküldték, hogy adja oda nekik, sokszor játszotta azt, hogy szónoklatot tart. Először, amikor fenekével felfelé fordulva találta az etető lábosukat felállt rá és hangutánzó szavakkal mesélni kezdett… csak úgy. Azon kapta magát, hogy a kacsák mind köréje gyűlnek és fejeiket oldalt fordítva, mind ráfigyelnek, egy-egy érdekesebb résznél pedig szinte egyszerre fordítják a másik oldalra, és nagyon gyorsan pislognak. Már-már művészi szintre emelte ezt a játékot, míg végül lassan beleunt.

És a növények…

Amióta az eszét tudja, kivétel nélkül elvarázsolták az illatukkal, a színeikkel, a hihetetlen formagazdagságukkal. Érdeklődése úgy iramodott egyiktől a másikig, mint a fényes nyári égbolt alatt cikázó pillangó.

Hogy szerette a hatalmas bazsarózsa bokor virágait szagolgatni reggelente, amikor a nagyihoz szökött, vagy mehetett. Soha sem feledett, csodás élményként égett lelkébe, elméjébe.

A rengeteg kokárda virág… petúnia, a muskátlik, a temérdek rózsaszín virágtól roskadozó, illatos leánder… az a sok érdekes szúrós kaktusz az óriás agávétól az apró levelű törpe medvetalp kaktuszig.

És, igen… az apró törökszegfű párnácska a szőlő végében, közel a kis házhoz. Még akkor is, ha pont ez lett az egyik emlékezetes megszégyenítésének helyszíne. Erről ő maga már nem is tartaná érdemesnek szólni, mert mindig is elfogadta, hogy ez hozzátartozik az életéhez: Ez a virág lelkének vigasztaló virága lett.

Vagy amikor közel a házukhoz, a réten hasalva ismerkedett a sok-sok érdekes növénnyel:

- Milyen jó illatuk van ezöknek itt, az mög ott büdös. – gondolta. - Az mög csípi a bőröm, ha hozzám ér. E’ mög itt a papsajt. A kis Jóska mon’ta. – Eszes, eleven kis kölyök volt ez a fiú. Nagyon közel állt a kislányhoz. Sok időt töltöttek együtt. Két kis vézna, kékszemű, lenszőke, apró emberke. - Olyan sok mindönt tud, pedig kisebb nálam. Ű mon’ta, hogy kóstójam mög, amikó lészödött náhányat, kibontotta és adott neköm is. Tényleg jó! Mög a fűszál tüvit is együtt szoktuk rágni. Jó édös. Asztán éccő égy másik növényt akartunk mögkóstóni, de mikó má’ majnem a számba vöttem, léhúzta a kezem és aszt mon’ta: - Bolond vagy? Mindönt e’hisző neköm?… attú mögbetegsző. - Asztán kivötte a kezembű, jókora karlendítéssel e’hajította jó messzire, ő magát meg egy bukfenccel a fűre vetette és nevettünk… sokáig a füvön hempörögve csak nevettünk. – emlékezett ábrándozásai közepette egyszer, mert mindeközben az ábrándozás volt mégis a fő és legkedvesebb időtöltése.


Ebből a világból már csak a kis testvére iránti odaadó szeretete tudta visszavonzani anyja közelébe. Ugyanis amikor a kis huga, az Anika is megszületett, láthatta, hogy bizony édesanyjuk nem csak iránta érez így.

A szíve mélyén mindig aggódott a tömzsi, világítóan lenszőke, csodásan szép kékszemű, mosolygós kisbabáért. Minden oka meg volt rá. Anyjuknak szegény kis apróság is láthatóan a terhére volt. Kegyetlen veréseit hamarosan rajta is gyakorolni kezdte. Az idő múltával pedig egyre inkább.

Gyermeki szíve sokszor jelzett. Főleg, ha távolabb volt játék közben. Ilyenkor mindig azt a furcsa, tompa fájdalmat érezte, ami a mellkasának csontja alatt keletkezett, felfutott a torkába, és bugyogva morajló érzéssé válva elmúlt, de eközben már futott is haza. Akkor is…

A nagyiék kertjén keresztül, a kút melletti kisajtón át penderült be az udvarukba. Csend volt, csak a darazsak és a dongók zümmögtek a kerti virágok körül. A tavasz már majdnem a nyárba fordult. A nyári konyha gangján elrekesztve pihés kiscsibék csipogtak. Kishúga éppen a gang két lépcsőfokán nagy üggyel-bajjal, négykézláb, szuszogva mászott lefelé. Anyja pedig szemben vele, a zöldségeskertből frissen szedett borsóval teli tállal indult feléjük. Eközben az Anika a csibékhez totyogott, megkapaszkodott az átjáróban keresztbe tett palló szélében. Pici kezével benyúlt és a nyakánál megragadott egyet. Mosolyogva, az örömtől kipirult arccal, dülöngélve megfordult és magasba tartva mutatta a testvérének.

- Majd adok én neköd! – kiáltotta el magát az anyjuk, és már le is dobta a mellvédre a borsót, hogy az majdnem kiborult. Így rontott a pici gyerekre, miközben lekapta a gerenda szögére akasztott fűzfavesszőből font porolót. Észre sem vette, hogy a kicsi már a kiáltásától is mennyire megijedt. A kiscsibét menten kiejtette a kezéből.

- Anyu, né bántsd! – kérte sírva a nővére. – Má’ lé is tötte. Látod? Sémmi baja, ott szalad.

A pici lány megingott és a pelenkájára tottyant. Szája két sarka egyre lejjebb hajlott, de nem sírt, csak óriás kerekre vált szemeivel nézett fel a nagyokra, majd lassan, bátortalanul felnyújtotta kis masszív karjait. Testvére már majdnem lehajolt, hogy felemelje, de anyja pillantása olyan acél szürkévé, olyan fenyegetővé vált, hogy nem merte megtenni.

- Té mög hun vótá? – lengette meg a porolót, mire a gyerek behúzta a nyakát és védelmezőn az arca elé emelte a karját, könyökét az anyja felé tartva. Így várta az ütlegelést. - Mindönre neköm kő vigyázni. Éccő mögruházlak, hogy mögemlögetöd… - folytatta száját összeszorítva, villámló szemmel az anyja, mintha még soha sem ütötte volna meg egyik gyerekét se. Majd szabadon lévő kezével inkább az egyik karjánál fogva felrántotta a totyogót a földről, és máris lesújtott a kicsi pelenkás felére miközben válogatott gorombaságokat ordítozott, a természet neszeit, valamint a gyereksírást egyaránt elnyomva. Dühében azzal sem törődött, hogy az eszköz, amit használ, felül a gyerek veséjéig, alul a mezítelen combocskáiig ér. Ám a nagyobb gyerek hirtelen rávetette magát az ütleget tartó kézre. Összeszorított szemmel és szájjal némán csüngött anyja alkarján, míg az ennek ellenére még néhányszor – bár talán jóval gyengébben – mégis megütötte a pici lányt.

Nem bírta nézni, hát így próbált segíteni. Nyolc éves alig múlt. Félt, de sírva fogta le anyja porolóval ütlegelő kezét mindaddig, míg a csetepatéra átsietett a nagyi a szomszédból, és a”mienk mami” is felkelve a betegágyából megjelent az ajtóban.

- Ejnye Pirike, ezt má’ e’mondom a Jóskának, ha azonna’ abba nem hagyod. Mit vétött neköd ez a csöppség? Még égy éves sincs. Nem vót még elég? Menj be és nyugodj le! – javasolta szelíd határozottsággal, de összeráncolt szemöldökkel az anyósa, mire az kissé meglepődve végre elengedte mindazt, amit a kezében tartott.

- Mit van úgy oda? Nem tört csontja. – próbált visszavágni. – Maga is itt csudákozik? – folytatta az ajtóban döbbenten álló anyját meglátva, mire az szótlanul megfordult és lehajtott fejjel lassan, csoszogva elindult a kis szobája felé. A „másik mama” meg szó nélkül összeszedte a könnytől, portól maszatos gyerekeket és magával vitte, hogy szeretgetve, nótázgatva megmosdassa, megnyugtassa őket. „Az” meg? Csapkodva, szitkozódva megfőzte a finom „Jó étvágyat!” ebédet, mint ahogy legtöbbször.

Az elszenvedett sokk hatására csak a következő nyáron kezdett járni a kicsi, amit az anyja a kedvenc „lusta, mint a dög” legyintéssel intézett el.


- Egyszer régen… nagyon régen… talán miután be akart engem dobni a kútba – mesélte több mint harminc év múltán a húgának -, hogy apun bosszút álljon… akkoriban történt, hogy apu és a Teri mama beszélgettek. A mama sosem volt olyan ingerült, mint akkor, mert ezt mondta:

- Mé’r nem agyabugyálod e’ eszt a gonosz perszónát? Hogy mit ki nem á’tok tülle?… Tűröd, hogy így bánjon evve’ a szögény gyerökke’?

- Azt hiszi édösanyám, hogy segít? – válaszolta apu. - Má’ mindönt mögpróbá’tam… léköpni sé érdemös. Nem ért ez a világon sémmibű, higgye mög. Még baja lössz, ha e’kap az ideg és úgy mögütöm, osztán többet kapok érte, mint égy röndösé. A kislányt mög fő kő nev’eni. Nem möhetök börtönbe.

- Akkó mög vá’j e’ tülle.

- Má sokszó gondótam rá. Assé jó. Tuggya anyám, milyenök a törvényök. Még neki ítélik a végin… e’viszi, oszt még ennyit sé löhet segíteni a kis életin ennek a szögény gyeröknek. Mi lössz akkó vele? Tán még agyon is üti…

Emlékszem, végtelen bánat volt a szemében, ahogy ültében előre hajolva a széttárt térdű lábaira támasztott alkarjai előtt összekulcsolt kezei fölé hajtotta bús, szőke fejét. – fejezte be fájó szívvel előtörő emlékezését.

…mert ugye nem lehet mindent elmondani… sok a mélybe záródott már.




Írta: Lhara, 2010. augusztus 6. 10:08
Fórumozz a témáról: Amott fórum (eddig 56 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook