Amíg élek, remélek! (beszélgetős fórum)

Sziasztok

Már hetek óta tervezem,hogy írok ide egy pár sort,hogy hogyan is érzem magam és miként zajlik az életem.:)

Amikor írtam a cikket,akkor készültem a pszichiáterhez,aki felírta nekem a régi gyógyszeremet,amit lassacskán 3 hónapja szedek és ezáltal visszakaptam a régi életemet.:-)

Minden a legnagyobb rendben van,egyedül elmegyek bárhova,nincsen bennem semmi szorongás,járok konditerembe...és élem az életem.:)

Igaz,hogy ezalatt az idő alatt a barátom elhagyott (2hónapja),ami még mindig fáj vmilyen szinten,de úgy gondolom,hogy mindennek oka van,ennek így kellett lennie.

Lassan (3hónap múlva) elvégzem az iskolát,még a jogosítványt szeretném megcsinálni....a szakítás és most már az edzés miatt lefogytam 10pár kg-ot..és harcolok a többivel szemben is.:-)

Remélem a cikkemmel sok embernek vagy min. 1 embernek tudtam/tudok segíteni.:-)

Bátran írjatok nekem,szívesen segítek ha tudok.:-)

Zsani

Régi a cikk és régiek a hozzászólások is, de remélem néha erre tévedsz és elolvasod amit írok neked.

Nagyon ajánlanám a regressziós hipnózist számodra!!!!....DE CSAK EGY NAGYON HOZZÁÉRTŐ TERAPEUTÁVAL !

Amin agyalsz problémának a gyökeréhez mehetnétek vissza és a jelenben megtalálnád rá a magyarázatot/megoldást.

Tedd meg, meglátod mázsás kőtől fogsz megszabadulni! Az elmúlt időszak csak rossz emlékként lesz jelen az életedben, amire nem lesz érdemes emlékezni. DE CSAK SZAKMÁJÁNAK JELES KÉPVISELŐJÉVEL CSINÁLTASD, pl. Daubner Béla, ha még él és praktizál. Teljes gyógyulást kívánok!!!

Az ember a miérteket keresi: miért éppen én, miért most, megint miért? És nincs válasz.

Emlékszem, engem nagyon idegesítettek a vidám, boldog emberek. Egyszerűen nem tudtam a társaságukban megmaradni.Ez a munkahelyemen is gond volt,mert ha jött egy ügyfél ki kellett mennem az irodából.(könyvelő vagyok)

Annyi a különbség, hogy most már nem kerülök olyan rossz állapotba mint az elején, mert tudom, hogy mit kell tennem. Elmegyek az orvosomhoz és szedem a tablettákat.

Meg lehet tanulni együtt élni vele, de teljesen kitörölni szerintem nem lehet.

Igaz, hogy ismerek olyanokat is akik csak egyszer voltak benne.

Egy dolog váltotta ki náluk pl:nyugdíjba menetel és soha többet nem volt ezzel gondjuk.

Gondolom a depressziónak is kismillió kiváltó oka és ezáltal gyógymódja létezik.

Sok hasonló sorsú társunkat ismerek akik (látszólag) tünet mentesen élnek.

Bízzunk benne, hogy nekünk is menni fog.

Ha bármiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetnél...keress meg nyugodtan.

Szörnyű és nagyon sajnálom,hogy ezt át kellett élned illetve bárkinek át kelljen élni,hogy elveszíti az édesanyját,férjét(barátját)...!

/ezt nem is ragoznám tovább.../

Genetika?Igaz lehet,mert nekem apumnak is ugyan ez a betegsége,csak ő már dupla annyi idős ,mint én , ráadásul a másik nemből származik, így ő másképpen éli/élte meg ezeket a dolgokat,mint én.

Aki a legnagyobb támaszt nyújtja nekem(barátom),ő nincs velem,mert külföldön dolgozik már hónapok óta.

Barátok?A régiek akik voltak,szinte mind1ikkel megszakadt a kapcsolatom, vége lett a középsulinak és mindenki ment a maga útjára.

Én időközben beteg lett és már nem vettem ki a részemet a társasági életből.

Egy darabig jöttek,kerestek...aztán szépen lassan minden elcsendesedett.

Új barátok vannak,de a régiket már senki nem pótolhatja.

A mostaniak mellettem állnak,segítenek amiben tudnak.Ezért hálás is vagyok nekik.De ők már így ismertek meg.

Az egyik barátnőm itt volt egy pár napig nálam.És régi képeket nézegettünk (rólam).És ő volt az első ember aki azt mondta h látszik a fájdalom az arcomon a szememben.Eddig senki nem mondta,talán azért mert sokukkal nap,mint nap találkozok és már fel sem tűnik nekik,hogy mi játszódik le bennem és nem hasonlítanak össze a régi énemmel.

Ezzel a barátnőmmel útóljára márciusban találkoztam,talán ő ezért is vette észre ezt a dolgot.Úgy,hogy azóta romlott az állapotom.

Talán mire ennek az egésznek vége lesz,jobb ember leszek.:-)

Biztos nem ok nélkül történik.Mivel véletlenek (szerintem) nincsenek,csak naon ritkán.:-)

Kitartás,önállóság,felelősség teljes élet!

Talán ezek azok a dolgok,amiket el kell érnem,ahhoz hogy ismét BOLDOG lehessek.:-)

Azt hiszem sz én ismerőseim inkább sajnáltak. Nagyon lefogytam és azt mondták, hogy látszik a szememben a riadalom,félelem. Ennek ellenére éltem az életem, jártam dogozni, szülői értekezletre,ahova kellett. Nagyon nehéz volt, de meg lehet csinálni. A barátnőim minden nap jöttek és támogattak.

Hogy mi lehet az igazi probléma?

Szerintem ez genetikai dolog is. Van aki optimista alkat és soha nem is lesz ilyen gondja, másoknak a családjában is generációk óta jelen van. Pl: az én családomban két öngyilkosság is volt.

Tizenöt éves voltam amikor az édesanyám meghalt, huszonkilenc amikor a férjem. Talán kiégtem . Nem tudom. Pedig világ életemben harcos típus voltam.

Remélem neked is van valakid aki megfogja a kezed amikor kilépsz az utcára és felül veled a buszra, hogy érezd nem vagy egyedül.Ez nagyon fontos.

Húsz évesen én is kinevettem azt a ki azt monda, hogy depressziós és nem tud dolgozni.Erre tessék.

Megtanultam a leckét.Egy életre.

"A félelmeink erősödnek fel ilyenkor. Minden ami addig egyszerűnek tűnt hirtelen megoldhatatlan nagy gond lett.Nem tudtam emberek közé menni. Mindentől és mindenkitől féltem."

Én is ugyan ezt érzem,csak én az emberektől nem félek.De az nagyon igaz,hogy ami addig egyszerűnek tűnt,az hirtelen egy hatalmas nagy gonddá növi ki magát.

Az eszemmel tudom,hogy nem érhet baj,de az a szörnyű érzés,ahogy te is írtad,az szinte elviselhetetlen.

Most például suliba kellene mennem,de egyszerűen az agyam lekorlátoz és képtelennek tartom magam kimenni a buszmegállóba,felülni a buszra és elmenni suliba.És bent ülni órákon át.

Annyi rossz érzés(csak így tudom írni,de ez nem a pontos megfogalmazás)ért már,hogy szinte kimondhatatlan.

És a másik legrosszabb dolog,hogy az emberek (akik nem betegek) nem tudják kezelni ezt a dolgot.Nem értik,és szerintem némelyik ember,csak lustaságnak vagy nemtörődömségnek véli ezeket a dolgokat.

Mert kívülről nem látszik semmi.Tudok járni,nincs fél karom vagy fél lábam mégis korlátolt vagyok.

Korlátolt és sok esetben kiszolgáltatott,ami egy borzalmasan rossz érzés.

22évesen sokszor a szüleimre , barátaimra vagyok utalva...egy piti dolog miatt is.

És mindenkinek minden alkalommal magyarázkodni kell.Ez egy agyrém.

Bulizni engem már nem is hívnak,mert tudják,hogy úgysem megyek.Pedig nekem is hiányzik a bulizás.

A saját Születésnapomat nem tudtam már évek óta normálisan megünnepelni.

Nemsokára itt a szilveszter is,ami az elmúlt években csak egy plusz teher lett.

Akkor mindenki bulizik.Nekem is van barátom,aki szívesen menne(legalább akkor az évben) én pedig nem tudok menni,mert ha el is megyek , inni nem tudok,mert a másnap,harmadnap szörnyű...az agyam a piától még jobban szétcsúszik.

Valamelyik nap pl. könnyes szemmel ültem a kutyusom előtt és azt ígérgettem neki,hogy mire leesik az első (nagyobb) hó akkor megyünk majd jó nagyot sétálni és hosszasan fogunk majd hógolyózni(mert ő imádja a havat).

Nahh!Jó kis regényt írtam le.

Bocsi mindenkitől!:-)

Kérdésedre válaszolva: nálam az idegösszeomlást visszatérő nőgyógyászati problémák okozták.(Szerintem ) Természetesen pszihológusnál jártam aki szerint magányos vagyok. Elég sokszor volt már életemben különféle fertőzésem amivel sok-sok héten át jártam orvostól orvosig,laborokba,stb.Már annyira idegesített, hogy kezdődik megint előről, hogy két éjszaka nem tudtam aludni és a vegetatív idegrendszer felmondta a szolgálatot. Azt az érzést az ellenségemnek sem kívánom. Hosszú hónapokba telt mire rendbe jöttem. Én is úgy tartottam magamat életben ahogy a többiek írták: "Holnap egy kicsit jobb lesz." Igazából az állandó remegésen kívül más fizikai tünetem nem nagyon volt, de bent az a borzalmas érzés - azt nem lehet leírni. A félelmeink erősödnek fel ilyenkor. Minden ami addig egyszerűnek tűnt hirtelen megoldhatatlan nagy gond lett.Nem tudtam emberek közé menni. Mindentől és mindenkitől féltem. Antidepresszánst, nyugtatót,altatót szedtem.

Nagyon jó volt hasonló sorsúakkal beszélgetni és most is tartom velük a kapcsolatot és azóta is támogatjuk egymást. Nem is gondolná az ember, hogy a környezetében is milyen sokan küzdenek ezzel a problémával csak senki nem szívesen beszél róla.

Az életemmel nagyjából minden rendben van,így azt nem igazán jelenthetem ki (biztosra),hogy amiatt lennék ilyen állapotban.

Tény,hogy nagyobb események előtt volt,hogy rosszabbodott az állapotom,de volt ennek az ellentéte is,hogy akkor nagyon összeszedtem magam és álltam a sarat.Pedig nem kis dologról volt szó( mamám halálakor:( )

Köszönöm,hogy írtál és Neked is mielőbbi gyógyulást és Sok sok kitartást kívánok!

Köszönöm szépen ,hogy írtál.

Semmilyen könyvet nem olvastam még ezzel a betegséggel kapcsoltban,csak annyit tudok,amit az interneten elolvastam(igaz ,hogy az nem kevés) és amit saját magam tapasztalok.

Az egyik legnagyobb baj velem,hogy egyáltalán nem vagyok kitartó.Semmiben!!!

Se fogyókúra,se sport,se tanulás,se jogsi,se hobby,szinte semmi.

És lehet,hogy ebben van a "megoldás",hogy csak egyszer kellene igazán akarnom és tűzön - vízen átvinnem amit kigondolok és lehet h akár 2 hónap alatt meggyógyulnék.

Nem ilyen "langyos" próbálkozásokat csinálni.Akarom,de valahogy úgy vagyok vele,hogy mivel az állapotom per pill tűrhetőnek mondható,bár voltam már 100x jobban is,így annyira nem teperek.

Akkor szoktam belehúzni és mindenbe belefogni,amikor már nagy a baj.Akkor mindent elkezdek,csinálok.... aztán feladom,beleunok..!

Most ezt csak arra fel mondtam el,hogy írtad,hogy minden nap mondogassak magamnak pozitív,megerősítő gondolatokat és egy idő után az agyam befogadja és elengedi ezt a szorongást.

Néha úgy érzem,hogy csak egy karnyújtásnyira van,hogy meggyógyuljak.

Aztán,amikor éles helyzetbe kerülök...akkor pedig olyan,mintha fényévekre állnék tőle!!!

(: De sikerülni fog,mert már egyszer sikerült.És sokszor én állok győzelemre,nem pedig "ő".:P:))

Egész közelről találkoztam ezzel a betegséggel. Nagyon jó, egyedül élő barátnőm küzködik vele. ( 63 éves ) az öngyilkossággal is megpróbálkozott már, s mindíg kijön valahogy belőle.Volt úgy, hogy egy órát beszéltem vele telefonon, míg elment hozzá, a riasztott " ügyeletes ".Unoka- öcsém, orvos, s hasonló problémával küzködik. Van úgy, hogy 4-5 napig ki se megy a lakásból. Hiába igéri meg nekem, hogy most azonnal kocsiba ül és eljön hozzánk, semmi...Most mégsem erről írnék Neked, hanem magam élettapasztalatáról. Nyugodtan mondhatom " mögöttem az életem " hisz 73 éves vagyok, de ez nem egészen van így. Tudod a boldog életek sem zökkenő mentesek, bőven van benne zátony, kisiklás, fájdalom, újra kezdés. Mindíg ahhoz tartottam magam, hogy a múlton " át kell lépni "A megtörtént dolgok megmásíthatatlanok. Felesleges kérdé,.. mi lett volna?..Semmi ! Nem érdelek.Alakítani csak a jővőt tudjuk ! Készülünk rá, következetesek vagyunk, s ha kell 10 szer elkezdjük ugyan azt ! A végén bejön.! Ebbe hinni kell! A hit fanatikus dolog nem kell hozzá ész, csak akarat ! Ha mindennap reggel elmondom :ez egy remek nap lesz, egy év múlva elhiszem, és máris jobb a napom. Ez önbizalmat ad, segít legyőzni az akadályt.A pszihologusok sok gyakorlata is ezen alapszik. Kerültem olyan helyzetbe az életembe hogy 50 évesen megszünt a munkahelyem, vezető beosztásom, fizetésem. Kilátásom se volt semmire. Minden nap leültem többször 10 percre és elmondtam magamnak, fog ez menni, lesz ez jobb! És tegnap? Az a múlt, átléptem.!Három hónap alatt találtam munkát, sokkal jobban kerestem, remek beosztásom lett, boldog lettem, a semmiből. ( megkeresett egy távoli ismerős és ajánlotta a munkát )

Próbáld meg nagyon apránkint--segítséggel--naponta elmondani a magad bűvös szavait, a javulásba vetett az egy mondatos hitedet. Ez nagyon egyszerűnek látszik, pedig én tudom, hogy szinte teljesíthetetlen feladat.

Mindíg ara gondolj, hogy a segítség, TE MAGAD vagy.

( a világirodalomban nagyon sok könyv van,ami ezzel foglalkozik, probáltál már ezekből olvasni ? )

Sikerülni fog, mert kell, hogy sikerüljön !! Sok szerencsét és nagyon sok kitartást !

Értem,hogy mire célzol,de é így írom és így is gondolom.Nem hinném,h ezen múlik bármi ami a betegséggel kapcsolatos.

Ha úgy írnám(gondolnám),ahogy te írtad,akkor az már nem én lennék.

Így maradok annál,hogy "soha nem szabad feladni"!

"soha nem szabad feladni." - írod.

Elfogadsz egy szakmabelitől tanácsot?

Ha nem, akkor is mondom:)

Amit idéztem tőled, abban két olyan szó is van, ami nem szerencsés.

A "nem" és a "felad".

Miért nem lehet helyettük az, hogy "igen" és "nyerek"?

Próbálj egy ilyen mondatot megfogalmazni! Sikerül?

Kíváncsian várjuk.

Igen,erősíteni szeretném az emberekben a hitet és a kitartást és azt,hogy soha nem szabad feladni.

Az is igaz,hogy eljutottam arra a pontra,hogy nem érdekel,hogy ki mit gondol erről a betegségről(természetesen itt inkább a negatív megnyilvánulásokra gondolok).

Semmi gond.

Azt hittem, hogy a hozzászólásaiddal erősíteni szeretnéd a sorstársaidat.

"másnak meg...(minek)?" - ezt írod.

Nem célom állandó jelleggel azt hangoztatni,hogy "bízok" benne,hogy meggyógyulok.

Ez szerintem nem is kérdéses.Magamnak már bizonyítottam,másnak meg...(minek)?

Mindenki azt hisz amit akar.:-)

Köszi Bucóka!

Tényleg őszintén leírtad a helyzetedet.

De! Nem láttam ebben a hozzászólásodban azt, hogy reménykednél a kiútban.

Nekem szorongásos betegségem van,hála Istennek nem vagyok pánikbeteg.Nekem nincsenek rohamaim,ha vannak,akkor sem olyan erősek,mint egy pánikbetegnek.

De a lényeg a gyógyulni akarás.

Ismerős a busztól,boltoktól való félelem.Például én azóta nem tudok (egyedül) boltba járni,amióta egyszer olyan rosszul lettem,hogy összecsuklottam a kasszánál.Nem ájultam el,de szándékosan leguggoltam,mert úgy éreztem összeesek.

És az benne a "poén",hogy lehet ez nem is a betegségemmel kapcsolatos,hanem lehetséges,h csak egy szimpla rosszullét volt.

Teljes mértekben úgy van ahogy írtad,hogy ez egy örökös körforgás.

Mert beteg vagyok,aztán nagy nehézségek árán tünetmentes leszek,aztán attól félek,hogy mikor tör rám megint a szorongás vagy a rosszullét,mert nem tudom kitörölni az agyamból az elmúlt 3,5 évet.

Hozzám nőtt,ugyan úgy jelen van minden nap,mint az,h minden nap,mielőtt elmegyek felöltözök.

Jó ez most hülye példa volt,de nem szó szerint kell érteni.:-)

Én sokat "beszélgetek" magammal.Tudom,h nem vagyok beteg,csak az agyam "zizzent" kicsit.

Tudom,hogy mindennek az oka a szorongás,és azt is tudom,h sok esetben ő irányít engem,nem pedig én őt.

Így is teljesen lefáradok (agyilag) a nap végére,de azt h napi 24órában mondogassam magamnak,h jól vagyok,nincs semmi baj,ez csak a betegség...Ezt nem bírnám.

Mert az én szorongásom nem konkrét helyekre fókuszálódik,hanem MINDENRE.

Helyekre , élethelyzetekre,cselekvésekre,emberekre....stb!

Köszönöm,hogy írtál és megosztottad velünk a történetedet és külön gratulálok a gyógyulásodhoz.Kívánom,hogy maradjon is így és soha többé ne kelljen érezned ezeket a dolgokat!

Mi váltotta ki Nálad az "idegösszeomlást"?

Jársz pszichológushoz vagy valahova máshova?

Én eddig is örültem az apró dolgoknak,sosem voltam -nagyravágyó-.

Menni fog,mert mennie kell!:-))

Sok sikert Neked is!

Szia!

Akkor Nálad kiderült,hogy mi is volt a szorongásod oka és Hála Istennek rendbe jött az életed.

Nekem is barátom Szeptembertől Németországba van,majd csak jövő hónapban fog haza jönni.

Nekem Ő borzalmasan nagy támaszt nyújt,így azt is tudom,hogy ha ismét mellettem lesz,akkor az Én állapotom is javulni fog.

Sajnos ez így van,hogy függök az emberektől,eseményektől.

Köszönöm a biztatást és örülök,hogy írtál és megosztottad Velünk a történetedet.:-)

Nálam három éve kezdődött.Akkor volt az első "idegösszeomlásom". Most tavasszal vagyok túl a másodikon és kár azt gondolni, hogy nyom nélkül elmúlik.

Mindig bennem van a rettegés, hogy mikor kezdődik újra, de meg lehet tanulni együtt élni vele.Örök küzdelem lett az életem.Pozitív gondolkodás, megtanulni örülni apró dolgoknak is. Csak így lehet.Okosan, ügyesen! Neked is menni fog!

Sajnálom,hogy Neked is át kell élned ezeket a szörnyűségeket.

Ezt senki nem tudja,hogy milyen , csak az aki benne van.

Minden nap egy harc és reménykedés,hogy talán egy nap a régi életünket élhetjük.

Elolvastam,később válaszolok is!

Szép Napot Neked!

Szia! 3 éve történt velem ennek egy enyhébb változata :( Kifordultam magamból. Kórházi megfigyelések, gyógyszerek, a munkámat nem tudtam ellátni, teljes 1 hónapig nem voltam önmagam. :( Olyan dolgokat csináltam (amit utólag elmeséltek nekem), hogy a hányinger jött rám! :( Kegyetlen volt! És mindezt az epilepsziára fogták! Nem vagyok epilepsziás!!!! Rengeteg nyugtatót kellett szednem! És ez mind azért, mert a párom 1 hónapra Oroszországba ment dolgozni! :( Furcsa ahogy haza jött elmúltak a panaszaim és lassan elhagyhattam a gyógyszereket és visszataláltam magamhoz! Nehéz volt! Azt hittem egyedül maradtam, de párom anyukája rengeteget segített! Nem tudtam elégszer megköszönni, hogy akkor mellettem volt!

Sok sikert Neked! 1x minden rossz véget ér! :)