A szeretőnek jobb vagy a feleségnek? (beszélgetős fórum)

Sziasztok!

Akit érdekel, elolvashatja, hogy szerintem milyen szeretőnek lenni illetve annak jobb-e lenni vagy feleségnek..

Sokan, akik belemennek ilyen helyzetbe, fel sem fogják, hgy mire vállalkoznak. Tapasztalat nélkül, naivaként meg sem fordul az emberlánya fejében, hogy ő ebből vesztesként is kikerülhet, hiszen rajongással, imádattal veszi körül a szóban forgó férfi. Azt hiszi a szerető, hogy az élet egy ünnep lesz ezentúl...

Nálam ez úgy történt, hogy megismerkedtem ezzel a bizonyos nős férfival, aki élénk érdeklődést mutatott irányomban már a kezdetektől fogva. Én viszont elítéltem és nem tekintettem rá férfiként, erkölcsösségből sem, valamint túlzottan zavart,hogy neki már van előélete. Ő persze állította, hogy én vagyok a naiv ebben a kérdésben, hiszen lehetne jövőnk...Bizonyos okoknál fogva mégis találkozgattunk, de csak szigorúan baráti értelemben. Ő minden erejét bevetve küzdött értem, mint életemben még senki. Kimondottan zavarónak tartottam ezt a közeledést egy idő után, és több ízben is leszereltem, vagy levegőnek néztem. Minden hiába, nem adta fel!

Hozzáteszem, hogy sokáig azt gondoltam, egy unatkozó férjről van szó, mígnem ő elkezdett megnyílni és súlyos dolgokat mesélt el a családi életével(feleségével) kapcslatban. (Később sajnos több dolgot is végigasszisztáltam, úgyhogy ne kezdjétek, hogy ez biztos kamu volt.) Majd határozottan hangoztatta, hogy belátta, ez így nem mehet tovább, ő bizony nem éli így le élete hátralévő részét, a házasságnak annyi és ez mindkét részről le van tisztázva.

Egy évig ment ez a huzavona közöttünk, mikor kb. a háromnegyedénél észrevettem, hogy én is kezdek érezni iránta valamit...és talán a kezdetektől is éreztem, de családi állapotára hivatkozva elfojtottam ezt magamban. Egy év után ahelyett, hogy eltávolodtunk volna egymástól, közelebb kerültünk, és az összes elvemet sutba vágva beadtam a derekam...Minden elképzelésemet felülmúlta a vele eltöltött idő, és az eddigi bizonytalan érzelmek kezdtek megszilárdulni. Persze úgy álltam hozzá, hogy nem voltak terveim vele és mondtam neki, hogy miattam nem kell aggódnia, mert én nem fogom döntéshelyzetbe kényszeríteni.De azért folyton szemem előtt lebegett, amit még előtte mondott a reménytelen helyzetről a házasságával kapcsolatosan. Naivan álltam hozzá, arra gondolva, hogy el fog válni, tőlem függetlenül rendezi sorait, de így hogy itt vagyok neki már én is, akit imád, nem lehet kérdés mi lesz a folytatása, hiszen ennek ez lenne a dolgok rendes menete-mindent meg lehet oldani ugye...Mivel ezt mondta, és ő nem hazudik!Tehát ennek tudatában léptem kapcsolatra vele, azt gondoltam, egy rövid lefolyású folyamattal állok szemben. Lovagom továbbra is küzdött értem, elképesztő találékonysággal és intenzitással. Tudom, hogy a butaság nem mentség, de tényleg elhittem, hogy mindkét fél a válást akarja. Igen, vannak gyerekek és ez megnehezíti a döntést, de...

Igazán nem mentségeket keresek magamnak, de számtalan rossz(és most enyhén fogalmaztam) kapcsolatban éltem már nagyon fiatal koromtól kezdve (bár most sem vagyok öreg), és elmondhatom,hogy a külső körülményeket leszámítva minden eddigi kapcsolatomat sikerült leköröznie ennek a "mostaninak"-pozitív értelemben persze. Volt, hogy "csak " megcsaltak, de több kapcsolatomban is megaláztak vagy bántalmaztak, a kapcsolat befejeződése után is. Nem akartam ennyi kapcsolatot, hanem így alakult(el is hagytak párszor)

Mostaninál azt éreztem, még sosem voltam ennyire boldog. Nem csak a rajongás miatt, hanem szellemileg, emberileg, lelkileg, szexuálisan is passzolunk egymáshoz, soha komoly vita vagy feszültség nem volt közöttünk egy jó ideig, kivéve mikor a döntésére terelődött a szó...Még sosem éreztem ennyire nőnek magam.

Szóval a múlt árnyai kísértettek, még talán kísértenek most is, amit ő elfeledtetett velem.

Nem telt el sok idő és kezdődött a pokol, legalábbis a számomra. Minden szavára,tettére odafigyeltem, emlékeztem, ezért nagyon sok pici és nagyobb fajsúlyú dolgot vetem észre-vagy éppen csak derült rá fény merő véletlen-amiből észrevettem, hogy a hercegem nem is annyira sajnálatra méltó szegény pára, mint amilyennek előadta magát. Nem kezdem sorolni, mindenki, aki benne van ebben, pontosan tudja, hogy milyen dolgokat értek ezalatt. Mert éppen ez az! Ez volt a végső pont az "i"-re, mikor a neten szörfözve, olvasgatva feleszméltem, hogy bizony nem vagyok kivétel! Sablonos történet a miénk...Nagyon jól elő tudta adni az ellenkezőjét! Persze sose mondta volna rám, hogy a szeretője vagyok, de azt se hangoztatta soha, hogy bármikor válna is értem, hisz én vagyok életében a non plus ultra!

Elmondhatatlan fájdalom ez nekem, ez a rengeteg hazugság, ferdítés, szépítés, hitegetés-mert hitegetett ő azzal, hogy így válik, úgy válik, meg majd, csak még ennyi idő kell...Elérkeztünk egy ponthoz, ahol minden elviselhetetlenné vált, főleg számomra. Hiszti, zokogás, veszekedés, kiabálás, számonkérés, leszidás, gúnyolódás, elhidegülés került porondra részemről. Merthát ugye az én megtépázott idegeim ezt nem bírják. :)

Akkor szakítani akartam. Érdekes, előtte menekülni próbált a rabláncból, ennél a résznél viszont hűséges kutyusként próbált visszaférkőzni hozzám.

Egy ideig erős voltam, de gyarló ember módjára beadtam a derekam és egyre több ürügy lévén, közelebb engedtem magamhaz, míg újfent megint annyira közel, hogy az őrület határán vagyok!

Ez nem vicc, ne gondoljátok, hogy mártírkodom itt, ezt én vállaltam, idővel mindenre fény derült, de én mégis- ki tudja mi okból-ragaszkodom ehhez a férfihoz...Persze a szép kapcsolat illúziója végett, de mondja meg valaki, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy épp egy nős férfi mellett kezdek magamra találni és vele élem át egy kapcsolat csúcspontját-de a legnagyobb mélységeket is, azt hiszem, mert ilyen szintű fájdalmat ezelőtt el sem tudtam képzelni. Szerelmes vagyok belé, de úgy érzem ebbe belehalok. És ez immár nem egy shakespeare-i gondolat, hanem ez a teljes igazság, a sanyarú valóság. Mert gyenge vagyok, ismét, tudom, viszont ő meg szeretnivaló valamiért, ahogy rám néz, ahogy hozzám ér, ahogy beszél velem, ahogy teper utánam még mindig, igaz nem a megfelelő eszközökkel. El akarom hinni az ígéreteit, hinni és bízni benne,hogy tényleg lépni fog, hogy megoldja, hogy nem lesz bizonytalan, nem fog félni és mindent meg fog tenni értem, hiszen szeret, hiszen az már nem családi élet, amit otthon folytat és ő is sokat szenved(mégha nem is annyit és nem eléggé úgy, ahogy ő előadja).

Már bánom, hogy megadtam magam újra, mert szeretnék távolodni tőle és lemondani róla magamban, de mégis kötődöm hozzá és azt gondolom, rosszabb lenne nélküle, mint vele. Holott nincs is senkim, ez nem kapcsolat, és ha szeretne nem hozna ilyen méltatlan helyzetbe...

Teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam, szinte tárgynak és a legrosszabb, hogy gyengeségemben egészen beletörődöm és nincs erőm már tiltakozni sem, viszont feltétlen imádattal halmozom el, ami tudom, hogy nem vezet jóra és mikor nem voltam ennyire szerelmes, simán játszottam az elérhetetlent, a flegmát, de mostanra...belefáradtam. Legyőzött, vagy a szeretői státuszom tepert le, nem tudom...Mindenesetre újra befordultam, megint mindennap sírok, persze előtte nem mutatom ki, visszatért a depresszió és a legrosszabb, hogy pár napja valamiért erős késztetést érzek az önpusztításra. :( Normál esetben nyitott, életvidám lány vagyok, de mostanában zárkózott, otthonülő, komor és szuicid gondolatokkal teli lettem...el akarom pusztítani magam, bár tudom,hogy nem helyes. Spiritualitásban is járatos vagyok; de most még ezek a nézetek sem hatnak rám. Hiába tettem meg sokmindent a jó közérzetemért, ural a mélabú...Ezt az egészet mélységes átverésnek, kihasználásnak, aljas elbánásnak,végtelenül megalázónak élem meg részéről.

Azon gondolkodom, hogy begyógyszerezzem-e magam, mást nem mernék csinálni..az elmúlt napokban többször is vagdostam magam, ami rettentő, mert nem voltam/vagyok pszichopata, sem tizenéves, vagy emós. De ez az érzés...kimondhatatlan. Nem tudom, hogy leszek-e még ugyanaz, mint előtte, bár akkor sem voltam épp topon. Erőm sincs hinni és remélni tovább, hogy jó leszek még valakinek, akivel működik minden és mint egy tündérmese, olyan lesz az életem...ha eddig sem volt soha. :(

A méltóságom az iszapos pocsolya legmélyén van és mindezt magamnak köszönhetem, kizárólag.

Velem ezt tette a szeretői kapcsolat-a szerető szemszögéből nézve...Lányok, asszonyok! Jól gondoljátok meg, mielőtt kalandvágyból vagy felelőtlenségből belementek ebbe a pokoli helyzetbe!

U.i.: A feleségnek feltétlenül jobb! Minden látszat ellenére: mert őt emberszámba veszik, nem titkolják,nem áltatják(fontos, életeket meghatározó kérdésekben, hiszen a férfiak úgysem válnak...), vannak jogai, amelyekkel él is, neki van becsülete és tisztessége!!

Igen,ez a téma már agyon van csépelve. A macska meg fel van mászva...:P

Ahogy olvasgatok a sok fürum között,eszem megáll hány megcsalt ember van,de talán még annál is több,aki félrek.fircolgat. Ajjaj,nem lennék egyiknek a helyében sem...

Szerintem aki ilyen hülyeséget kérdez, annak mindegy.

Bocs, ha erős voltam.

:)

De,ha közelebbről megvizslatnám a kérdést,azt mondanám: mindkettő vesztes,és mindkettőnek másért jó. A feleségnek azért jó,mert esetleg anyagi biztonsága van,meg ugyebár jogi...háttér,stb. A szerető viszont olyant kaphat attól a férfitől,amiről a feleség lehet,hogy már csak álmodozhat és még caros gatyát sem kell mosnia.

Amúgy meg mindkettő vesztes,mert (legalábbis én) azt a tudatot nem viselném el egyik nő helyében sem,hogy ma velem,holnap vele és folyton osztozkodnom kell rajta.Már,ha tudnak egymásról.Mert ez is lényeges szempont...

Érzelmek nélkül abszolút a szeretői pozíció a nyerő.

Ha vannak érzelmek az már necces, a "mindennapokban" a feleség dolga nehezebb, de "ünnepnapokon" nem lennék a szerető helyében