Igen, sokszor az gátol meg a segítségnyújtásban, hogy azt hisszük, teher vagyunk, de szerintem a csöndes jelenlétünk, szeretetünk jó segítség. Ilyenkor nehéz kérni bárkit is, hogy segítsen, főleg a fájdalom miatt eszünkbe se jut, mert csak a magunk szenvedése köt le. Ez természetes, de azért van a barát, hogy ilyenkor is merjen kérdezni, és pláne mellette állni.
Nagyon jó kérdés, hogy van-e segítség...én is sokat gondolkodtam rajta. Ma egy hónapja halt meg barátnőm 11 éves hercegnője, az én kis csillagom. Szeretnék segíteni neki, de nem tudok, nem tudom megkönnyíteni számára, nincsenek szavak, nincsenek tettek, amik vigasztalónak tűnnének...ez olyan út, amit egyedül kell bejárnia.
Sztem eloszor is onmagunkon kell segiteni. Senki nem erzi a fajdalmat, csalodast, urt - igy senki nem tudja feldolgozni ezt helyettunk. Ha mondjuk egy csalodas utan huzamos letores helyett felallsz es azt mondod: Eddig tartott a siras, nem sirok tovabb, nem sajnalom magam tovabb, akarmi van az Elet megy tovabb, es az Elet az egy csodalatos ajandek am nem tart orokke, igy felelotlenseg elpazarolni tovabbi szenvedos napokra, atsirt ejszakakra. Fel kell allni, azt mondani, ez van, en jobb vagyok ennel, jobbat erdemlek, es az ido engem igazol majd. Amikor ide eljut az ember, akkor johet a kulso segitseg. Amig itt nem vagy, addig talan a Joisten sem tud segiteni. Es legyunk jok magunkhoz, szeressuk magunkat, AZ segit igazan. Szerintem :)
A mai világunkban azt sulykolják belénk a médiákon keresztül, titkoljuk el fájdalmunkat, a lehető leghamarabb csillapítsuk. Tényleg ez a legjobb megoldás, ha elfojtjuk magunkban?
Van rá mód egyáltalán, hogy kitöltsük a szeretett ember/állat elvesztésével járó űrt? Hogyan lehet túllépni egy megcsalás után érzett fájdalmon?Segíthet-e, ha igen, miben és hogyan a környezet, a baráti társaság ebben? Mikortól nem terhes a segítség?