A lányom egy afgán fiúval jár!

Sírógörcsöt kaptam, amikor a lányom azzal állított haza, hogy azzal az afgán fiúval randevúzott, aki már tavaly is érdeklődött utána.

Mivel tudatlan voltam, és csak a médiában hallottakról ítéltem meg az afgán embereket, heves tiltakozásban törtem ki. Minden eszembe jutott. Különböző kultúra, más vallás, gépfegyver, szeptember 11., a nők elnyomása és lenézése...

A lelkemben fizikai fájdalmat éreztem, és nagyon féltettem a lányomat, aki közölte velem, ha nem fogadom el a döntését, akkor inkább haza se jön hétvégenként, mert képtelen hallgatni a hülyeségeimet.

Úgy alakult a helyzet, hogy a kollégiumi szobát ketten festettük ki a férjemmel. Legnagyobb meglepetésünkre, az afgán fiú átjött, hogy bemutatkozzon nekünk. Szégyelltem magam, és nagy zavarban voltam, hiszen azzal az emberrel kerültem szemtől szembe, akiről ismeretlenül is csak a legrosszabbakat feltételeztem. Egzotikus, Afganisztánból származó teával és legalább nyolcféle maggal, édességgel kínált bennünket. Lenyűgözött a vendégszeretetével és az udvariasságával.

Én egy pillanatnyi ötlettől vezérelve meghívtam hozzánk egy vasárnapi ebédre.

A férjem ötlete volt, hogy paprikás csirkecomb legyen nokedlivel. Hát mit mondjak, ez volt a lehető legrosszabb választás. A tésztát egyáltalán nem szereti. El kell képzelni azt a szituációt, amikor valaki nem tud bánni az evőeszközzel, ráadásul még a bal kezét sem használhatja az evéshez (mert ugye azzal a kézzel nem ehetnek, amit a WC-ben egyéb célokra használnak). Jobb kezében villa, bal keze az ölében, a csirkehús meg sehogy se akart a villára kerülni, ellenfogás hiányában ide-oda csúszkált a tányéron. Mi hiába könyörögtünk, hogy a csirkét szokás kézzel is enni, nem hitte el nekünk, jó fiúnak akart látszani. Ezt a kis incidenst leszámítva jól sikerült a napunk. Délután a Google fordító programjához ültettem, és beszélgettünk a hazájáról, családjáról, és a terveiről.

Nagyon megszeretett nálunk, ő kérdezi meg a lányomat, hogy elkísérheti-e hétvégén.

Isteni afgán ételeket főz a konyhámban, és már én is megtanultam evőeszköz nélkül enni.

Kedves, udvarias, segítőkész, megveti az alkoholt, keményen tanul, jövőképe van, nagyon fontos a vallása (naponta többször imádkozik), a lányomat arra neveli, hogy a szüleit mindenekfelett tisztelni kell, többször kifejtette a férjemnek, aki a nagy számra panaszkodott, hogy a család csak akkor lehet sikeres, ha a feleség kézben tartja a dolgokat. Hát kérdem én, lehet nem szeretni?

Mindezek ellenére, van ennek a kapcsolatnak jövője?!

A lányomból sok olyan tulajdonság hiányzik, amit ő fontosnak tart.

- Megmondta, hogy ő csak egy olyan lányt vehet el, aki áttér a muszlim hitre.

- Soha életében nem látott még olyan lányt, az enyémen kívül, aki nem tud főzni.

- Meddig fogja a lányom tolerálni, a sokszor megmosolyogtató fanatikusságát a vallásáról?

- Vajon az arab-európai párkapcsolatok működnek?

Nem tudom, annyit gondolkodom rajta, nem szeretném, ha a lányom tönkretenné az életét.

Annyit tanultam, nem szabad beleszólnom az életükbe, mert jelen pillanatban nagyon boldogok.