A kistestvér érkezése lelki törést okoz?

Nem tud már senki olyan internetes oldalt ajánlani, amit el ne olvastam volna a témában. Igen, hiába szereti a még meg nem született testvért, hiába vontuk be a legelső perctől, valami történik vele. Ő sem érti, mi sem értjük. Októberi gyerek, nemsokára születésnapja lesz és megjegyezte, hogy a születésnapja után (novemberben) érkezik a kis tesója. Vagyis mi felnőttek milyen buták vagyunk, nem tudják az idő fogalmát. Így szembesültem vele, hogy megkérdezte: Anya! Nekem hétfőn születésnapom lesz és a buli után megyünk és kivetetjük a pocakodból hugit?

Nem értettem. Aztán rájöttem és belegondoltam, mennyi baklövést követtem még el az eddigi 8 hónap alatt. Mert érzi, hogy közeleg az idő, hiszen közeleg a születésnapja. És néhány hete kifordult önmagából. A tünet egyező a pszichológiai megfogalmazásokkal: reggel sírdogálás ovi előtt, hogy nem akar menni, nagyon hiányzok neki és ha ott is hagyom, délbe menjek érte. Az óvónővel megbeszéltük, szerinte nem szerencsés minden nap hazavinnem, azt tanácsolta várjunk még. Eltelt egy hét és jöttek a pityergések. A legváratlanabb helyzetekben. pl: az óvónéni kivette a kezéből a picike csavart, amit a szőnyegen talált. Vagy: megkérték mossa meg jobban az arcát, mert még majszos maradt. Vagy: az udvaron az ovistársa kivette a kezéből a lapátot. Vagy: megkérte az óvónéni, hogy őszi színekkel fessen, ne csak rózsaszínnel. Ezek a sírások egyre gyakoribbak, intenzívebbek lettek. Már az óvónénik sem értik, azt mondják napról napra labilisabbá válik. Egyfelől értetlenül állnak, másfelől sajnálják. Én is. Próbálok jobban figyelni rá, este mellé kucorogni, sokat beszélgetni nyíltan és őszintén. Ilyenkor elmondja, hogy fél, hogy ha megszületik a tesó, nem fogok vele annyit foglalkozni. Őszintén elmondom neki, hogy az elején lehet, hogy többet fogok a kicsivel lenni, mert ő még nem tud egyedül enni, inni, öltözködni, elaludni,tehát ebben segíteni kell neki, de mindig hangsúlyozom, hogy ez közös tevékenység lesz és ettől nem fogom jobban szeretni a picit. Ilyenkor megértően bólogat, elmeséli miben fog segíteni, mennyire várja, hogy az ölébe vehesse....aztán megint jönnek a kiborulások. Pénteken szólt az óvónéni, hogy a lányom legalább ötször elsírta magát, amikor vigasztalni próbálták, még jobban felhergelte magát és kijelentette: nem fog enni oviba egy falatot sem.

Ennek utóbbi okára csak most, vasárnap délután jöttem rá. Ugyanis szombat délelőtt pakolni kezdtünk a szobájába, 1-2 dolgot átrendezünk. A meséskönyvei alatt eldugva mindenféle apró ételmaradékot találtam, és fehér kicsi köveket, papírfecniket, gyöngyöket. Visított, hogy ne dobjam ki őket, azok neki fontosak és kellenek. Rájöttem, hogy minden ételből (szőlőből a magot, hurkából a rizsszemet, kenyérből néhány morzsát, egy virsli katonát...stb.) mindig bevisz a szobájába és eldugja. Ragaszkodik az úton talált fehér (csak a fehér) kövekhez, kicsi botokhoz, falevelekhez, de olyan szinten, hogy hisztériás rohamot kap, ha eldobatom vele. A boltba megveteti a legkisebb almát, a legkisebb káposztát, vagy az összenyomott citromot, mert sajnálja és haza akarja vinni. Talán magát látja ezekben az apró dolgokban? Egyszerűen nem látok megoldást. Az okos szakemberek azt mondják, hogy a szülő sok szeretettel, odafigyeléssel átsegíti a gyereket...de ez már nem működik. Ha valamit megteszek neki, újabb és újabb képtelen ötlettel áll elő, ha valamiben engedek, még többet követel. Hol kell meghúzni a határt és mi az, amit ilyen esetben tenni lehet? NAGYON szeretem és kimondottan szoros kapcsolat van közöttünk, de ma kiborultam, elsírtam magam előtte. Erre azt mondta, majd nem eszik semmit, hogy ne érezzen késztetést az étel eldugására és oviba is csak leül egy unalmas helyre, hogy ne is lássa a botokat és köveket. Sírtam hát, mert tehetetlennek érzem magam, és mert sajnálom. Holnap hétfő, beszélek az óvónénikkel és már a pszichológust is fontolgatom.

Remélem, van megoldás...azt akarom, hogy boldog legyen!!!