A kis béka, aki nagyot nyelt!

Egy messzi-messzi, régi ősszel Gyermek kitalálta, hogy neki télire béka kell a terráriumba. Édesapja éppen a Duna-parton bóklászott, ezért telefonon adta le a rendelést:

- Apa, ha úgy mész a fűben, hogy a lábad csúsztatod, felugrálnak a békák, meg tudod fogni őket. De csak óvatosan, nehogy valamilyen bajuk legyen!

És legalább kettőt hozzál, hogy ne unatkozzanak!

Ezért aztán Édesapa csúsztatott, fogott és békát hozott.

A terrárium berendezve, vízzel, kővel, elbújni való lombokkal és várta az új lakóit. Két breki érkezett. Egy kisebb és egy nagyobb.

Belakták az új birodalmukat és már egész otthonosan mozogtak, mikor felmerült a kérdés: mit esznek ezek?

Élő állatot!

Na erre nem gondoltam, ez nehezíti a dolgot. Esetleg lisztkukac, csonti vagy valami ilyesmi?

Tücsköt javasolok, mondta az állatbolt bölcs vezére.

Hát jöjjön…

Így aztán 3 naponta útba ejtettük a „tücsök tanyát” és hazavittük a vacsorát.

Egy nap azonban, nem volt megfelelően kisméretű jószág és kénytelenek voltunk választani a közepeseket.

A nagyobb béka lelkesen ugrott egyet és az elsőt rögtön benyelte.

A kicsi is éhes volt, így eltátotta a száját és nyelvével utána nyúlt az egyik tücsöknek. Bekapta, hammm – és a falat negyede kilógott a szájából, pedig a többit lenyelte! Kihúzott derékkal, hátracsapott fejjel emésztett – vagy két napig! Úgy ült ott kifeszülve, mint akibe beletolták a sámfát.

De túlélte és megemésztette!

És még sok mindent túlélt a két béka. Ugráltak a Legó várban, kocsikáztak a kis autókban és csapta le őket a macska mancsa!

De nagyon erősek voltak. Egész télen csak ettek, nem aludtak.

Így, amikor tavasszal, visszaeresztettük őket a Dunába, ők voltak a legizmosabbak a környéken!

És mivel kiküldetésük alatt sok mindent megtanultak, okosak lettek és bölcsek, ők uralták egy évig a terepet.

És persze a legszebb békalányokat!