A futás szerelmesei... (beszélgetős fórum)
Á, komoly szívbetegséggel nem nagyon futkorásznak az emberek.
Nekem is van mitrális prolapsusom, de még a kardiológus is azt mondja, tök jó, hogy futok.
Na, megint oda lyukadtam ki, hogy nem futok. 😞
Na de nemsokára...
Utolsó bekezdéseddel full egyetértek.
Mondjuk engem sok minden behatárolt: volt, hogy kóbor kutyákkal futottam össze, akkor egy ideig hanyagoltam azt az útvonalat. Volt, hogy részegek szólogattak be, akkor egy ideig úgy intéztem péntek-szombaton, hogy este 8 előtt elinduljak. Bár most jutott eszembe, hogy előfordult már, hogy vasárnap hajnalban (eleinte reggel 4 körül mentem, de azt csak nyári szünetben lehetett, ezért váltottam az éjszakára) egy másnapos fiatalember megkérdezte, hol is van ő?
De volt, hogy nagyon jól ment a futás, de egy óra múlva haza kellett mennem, mert az uram ideges lett volna, hol vagyok. Ugyanis telefon nélkül, csak órával futok.
Nekem ezek a korlátaim...
Képzelj el egy szívbeteg embert, aki kihuzatja emelkedőn 10 percig. Fokozatosság nulla, és lehet hogy még a mentőt is hívni kell.
Naná, hogy azt mondom hogy fokozatosság!
Mindenkinek más a fizikuma, de mindenki érzi hogy HOL A HATÁR! A test is jelez.
Ez így van!
És a legfontosabb: SZABADSÁG!
Ott semmilyen akadályba nem ütközöl, mert csak TE VAGY! Te határozod meg mit-hol-mettől-meddig-mennyire...
Már az hős, aki felhúzza a cipőt és veszi az erőt hogy kisétál a kapun. Szerintem.
Persze, teljesen egyetértek veled a fokozatossággal kapcsolatban! Szerintem nagyon kevés ember képes mindenféle edzés nélkül folyamatosan futni - akár csak 5 percet is.
Amikor én elkezdtem 100 m-t is lihegve teljesítettem, jó ideig 1200 m megtétele nem ment egyhuzamban.
Nagyon sok mindenre megtanított a futás:
- kitartásra - akkor is, mikor azt hiszem, nem bírom tovább,
- türelemre - magammal szemben,
- önbecsülésre - hős voltam (és leszek újra), hogy az egész napos munka, és a család lerendezése után még képes voltam elindulni, télen-nyáron),
- stb (ami elég sok minden, de az egyik jellegzetes örömforrásom volt menet közben a virágzó bokrok, fák illatát belélegezni).
Ah, nagyon hiányzik...!!!
"Később az állóképességem megengedhette..."
Ez nagyon fontos, itt van a fokozatosság!
Dehogy! Én nem szeretek teljesíteni, inkább csak élvezni.
Ezért fontos hogy az ember alakítson ki magának egy stílust, egy rendszert. Én ezt vallom.
Nem szadizom magam, bár olykor az is benne van.
Én a magányos edzéseket, megoldásokat támogatom. Csak ennyi.
Amikor még rendszeresen futottam, mindig versenyeztem - saját magammal. Elsősorban az idővel játszottam. Később az állóképességem megengedhette, hogy a távval is ugyanezt tegyem.
Voltak résztávaim, amik alapján nagyjából be tudtam lőni a végeredményt, de engem ez inkább (mondhatni) frusztrált.
Nem vagyunk egyformák. Te (úgy tűnik nekem, elnézést, ha tévedek, és ezzel esetleg bántalak) teljesítmény-centrikus vagy. Bizonyos mértékig én is talán, de soha senkit nem néztem le azért, mert pl. lassabban vagy kevesebbet fut, mint én. (Mondjuk én lassú vagyok és keveset futok.)
Szamomra a konklúzió az, hogy kint az élet sok területén, úgy a futásban is sokan vagyunk-sokfélék.
Én nem azt mondtam, hogy állandóan társaságban kell futni, hanem azt, ha valaki így szereti, akkor tegye így!
Egyébként közben az is eszembe jutott, ha valaki kizárólag társaságban fut, az jelentheti azt is, hogy neadjisten valaha érte valamilyen attrocitás, és szó szerint fél egyedül futni (vagy akár csak sétálni).
Én csak a kitartását, az elhatározását próbálom szemléltetni. Nem járt fogyi-klubba, nem nagyon voltak támogatói, nem nagyon hittek benne...
És mégis elkezdte valahogy, EGYEDÜL, ÖNÁLLÓAN!
Ettől "respect" az egész!
Annyira belénk ivódott, hogy mindenhez mások segítségére, jelenlétére van szükségünk.
Én meg ezt próbálom leépíteni, mert elveszi a személyiség autonómiáját. Én akadálynak élem meg.
Még ha szerez valamilyen élményt is, nem tudunk odafigyelni rendesen magunkra, eltereli a figyelmünket és nem éljük meg annyira, hogy egyedül is sok mindenre képesek vagyunk.
Csak ezért.
Ahol támogatás van, az jó dolog, de mindig marad egyfajta űr, hogy nem tettem meg mindent magamtól.
Nem tudom érthető...
Oké, én csak a futással kapcsolatban tudok nyilatkozni, mást nem szeretek csinálni. Szerintem a futás eleve megkövetel egy fajta kitartást, úgyhogy részemről elvetném azt, hogy valaki akaratgyenge csak azért, mert társaságban fut. Ha a környékemen lenne egy jó társaság, én is mennék, de aki errefelé fut, az napközben megy, én meg késő este, éjszaka.
Szerintem mindenféleképpen jó dolog futni, egyedül-társaságban. Ha meg valami önállótlan, hát istenem, attól még futhat nyugodtan!
😉
Nos, a futás nem arra való hogy beszélgessünk, cseverésszünk.
Egyrészt nagyon igénybe veszi a belső szerveket, így beszélgetés nélkül is könnyen ki lehet fulladni benne, ha valaki nem takarékoskodik a testi-lelki energiájával.
Ahhoz hogy valamit következetesen csinálj, ahhoz CSAK AZT kell csinálnod, összpontosultan.
Mindenféle beszélgetés, egyéb pótcselekvés figyelemelterelés, dekoncentráltság már nem az edzésről (futásról) szól.
Tehát vagy futunk, vagy beszélgetünk. A kettő együtt nem nagyon megy.
Ha valaki elkezdi, bármilyen baja van, a lényeg a SAJÁT TEMPÓ, SAJÁT STÍLUS kialakítása, ezzel együtt a FOKOZATOSSÁG!
Általánosságban véve, ha valaki tud és mer egyedül futni, edzeni, stb., az erős, bátor léleknek mondható, ezt nem lehet nagyon megcáfolni. Ha valaki gyenge, annak valamilyen mankóra van szüksége. Társaságra, terapeutára, tanácsadóra, trénerre, stb...
Akaratgyenge, tehát önállótlan. Segítségre van szüksége.
Ki lehet bontani az összefüggéseket, de nem nagyon mennék bele...
Nemem eddig a legjobb futó élményeim közé tartozik, mikor a tesómmal futottam kétszer. Beszélgettünk közben, nosztalgiáztunk. Egyébként általában egyedül, és éjszaka futottam, ritkán a kölykök jöttek velem keróval. Már egy éve nem futottam, mert babázok. A terhelő plusz súlyt először le szeretném adni, de utána ismét szeretnék futogatni.
Egyébként nem gondolom, hogy feltétlenül csak az akaratgyenge emberek szeretnek társaságban futni. Jó, persze, kellenek az eredmények, hogy motiválhassuk magunkat, de azért én nem minősítenék senkit akaratgyengének a társas futás miatt, annak ellenére, hogy magam 99 %-ban egyedül futottam, illetve fogok.
De azért riszpekt minden futónak!😄
Nem feltétlenül, de átlagban igen. Ide is lehet gyűjteni embereket, de ez véleményem szerint önáltatás. A te tested csak a TE TESTED, így mindig önmagadnak, önmagadért edzel, csak kérdés hogy mekkora benned az elhatározás és az akaraterő.
Az olimpikonok, a nagyszerű sportolók is MIND egyedül vannak, még ha 100-an gyakorolnak is egy teremben. Az hogy többen vannak, csak a bátorságot növeli, de aki alapból határozott és bátor, annak tökmindegy.
Az sem zavarja, ha tök üres a terem. Sőt! A végén még élvezi is.
Vagy nagyon sokszor inkább hátráltató tényező. Az akaraterő nélküli embereknek van szüksége, hogy legyen ott mellette valaki. Tréner, csoportterápia, etc.
Nézz meg egy Rocky filmet, abban minden benne van az edzésről.
Nem személyeskedés, csak vélemény.
További ajánlott fórumok:
- A leander szerelmesei - minden, ami leander
- A férjem szerelmes...másba
- Ha valakibe nagyon szerelmes vagy de már vége túl lehet lenni rajta?
- Segítség! Szerelmes vagyok!
- Halálosan szerelmes vagy a párodba, de megjelenik egy régi srác, aki felkavar és vágysz utána. Mit tennétek?
- A párom szerelmes - a kozmetikusomba