100 éves lesz Micimackó

1926. október 14-én jelent meg A. A. Milne Winnie-the-Pooh című könyve Angliában. Persze akkor még senki nem tudta, hogy egy olyan könyv születik, amelyet évtizedekkel később is olvasnak majd a gyerekek. Christopher Robin, egy csomó plüssállat és egy édesapa, aki történeteket talált ki róluk. Ennyi kellett hozzá.

A kisfiú kedvenc mackóját eredetileg Edwardnak hívták. Később a londoni állatkert egyik híres fekete medvéje után kapta a Winnie nevet. A Pooh pedig egy hattyú neve volt. Így lett Edwardból Winnie-the-Pooh. A magyar fordítása 1935-ben jelent meg. A „Mici” nevet pedig Karinthy Frigyes a nővére, Karinthy Emília (becenevén Mici) tiszteletére és emlékére adta a mackónak. A többi pedig már történelem.

Nekünk mégis nem 1926 jut eszünkbe, ha meglátjuk a kedves kis sárga figurát. Hanem valami egészen más. Talán egy szoba. Egy régi fotel. Egy mesekönyv. Anyukánk hangja.

Vagy az, amikor már tudtunk olvasni, és saját magunk vettük elő a könyvet.

Vagy az, amikor már szülőként nyitottuk ki a történeteket és adtuk át a mesével a gyerekeinknek.

Esetleg már az unoka ül az ölünkben csillogó szemmel és kéri a macis mesét.

Milyen érdekes, hogy felnőttként mást hallunk ki belőle. Gyerekként Micimackó egyszerűen Micimackó volt. Egy kicsit butácska, nagyon szerethető medve, aki szerette a mézet. Füles meg mindig olyan szomorú volt. Malacka félt. Nyuszi idegesítő volt. Tigris túl sok volt. És kész.

Most viszont, már egészen más szemmel olvassuk őket. Füles például már nem csak „a szomorú szamár”, hanem az a barát, aki valahogy mindig kicsit kívül marad. Aki nem tud lelkesedni akkor, amikor mindenki más lelkesedik. Aki hajlamos a rosszat meglátni mindenben és mégis ott van a többiek között. Malacka sem egyszerűen egy félős kis állat. Ő az, aki fél, mégis megpróbálja. És ez felnőttként már sokkal ismerősebb érzés.

Talán ezért szeretjük ennyire. Mert a Százholdas Pagonyban senki nem tökéletes.

Micimackó nem különösebben okos. Füles nem különösebben vidám. Malacka nem különösebben bátor. Nyuszi nem különösebben türelmes. Mégis együtt vannak.

És valahogy ez az egész sokkal emberibb, mint rengeteg tökéletesre sminkelt, tökéletes életet mutató kép, amit naponta látunk.

Talán nem is baj, hogy gyerekként nem értettük ezt. Akkor még elég volt annyi, hogy jó együtt lenni.

Van a polcunkon egy régi Micimackó-könyv. Kicsit megsárgult. Kicsit már szétesik a gerince. Talán még benne van néhány gyerekfirka is, jobbra-balra dőlő ákombákom betűk, hogy kinek a tulajdona.

Elmúlt sok év, de Micimackó közben nem változott. Ez benne a legszebb.

Ő ugyanott van. Ugyanúgy szereti a mézet. Füles ugyanúgy elveszíti a farkát. Tigris ugyanúgy túlpörög. A Százholdas Pagony pedig valahogy továbbra is ott van.

Jó tudni, hogy van egy hely a világban, ahol még mindig lehet csak úgy üldögélni egy fa alatt.