Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Pünkösdi várakozás

Kész a világ,

Feszült, ünnepi várás

Tereng felette.

Halotti csend. Csak néha néha

Sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya

Megtöltve minden lélek-lámpa,

Ahol csak úr a lét…

De jaj, sötét van,

Mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék

Némán zokogva kering utjain,

S csak egyet tud és egyet érez…

…Most váratlanul vágyon megvonaglik

és felzug Istenéhez:

Betelt az idő!

Sugarat, fényt, szint adj nekünk,

Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!

Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet

Legyen világosság!…

És ismétlik mindig erősebben

A felviharzott étheren keresztül

És felharsan az egek harsonája

S a végtelennek zsolozsmája zendül

Zsibongva, zsongva…

És nagy szavát az Ur – kimondja!

1924

Babits Mihály: Játszom a kezével

Még most is látom a kezét

hogy ágazott az ujja szét,

oly szeliden, mint ágtól ág

vagy halkan elvál öt barát,

kik váltan is segítgetik

egymást egy messze életig.

Még egyre látom csöpp kezét:

úgy dolgozott, mint csöppke gép

a hímzőtűvel vánkosán:

tündérfogócska - igazán -

s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,

arany gyűszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét

kerek a halma, völgye szép:

a völgye selyem, halma bársony:

ó gyönyörű táj! ó csodás hon!

Ott jártak szomjas ajkaim:

arany homokon beduin!

Nem vágy, nem álom, hanem emlék:

jaj milyen rég volt az a nemrég!

Tiz gyenge ága nyult felém

és én izenként tördelém:

ó arany ágak arany íze,

arany fa arany ízű méze!

Hát a köröm, a kis köröm!

Mennyi szépség mily öröm:

üveges kép selyemkeretbe,

melyre a hajnal van lefestve

vagy piros ablak méla esten

vagy rózsaarc egy gyenge testen.

Mert tündértest a pici kéz

mely rózsás-meztelen igéz

s a hely hol összeömlik ága

mint csöpp csipő hajlása, drága

vagy ujja láb és íze térd

s akkor hogy arca hol? ne kérdd

Mert tündértest a kicsi kéz

mely arca nélkül is egész.

Még egyre álmodom vele:

ó hogy oly messze közele

s hogy minden e világon itt

furcsa szirtekbe ütközik!

Csak egyszer lenne még enyém

s kedvemre csókkal önteném

szivesen halnék azután

nagyobb örömmel ontanám

ki ujjáért a csobogó vért,

mint száz királyért, lobogóért!

Dsida Jenő: Kívánságom

"A jó Isten tán nékem is meghallja

Egek felé kiáltó hangomat,

Midőn Teérted fordulok Hozzája

Hiszen nem kérek Tőle én sokat:

Kérésem csupán egy rövidke mondat

És minden, minden belefér:

Az élet szürke, csapkodó sarában

Lelked maradjon mindig hófehér!

.

Ha járva-kelve hallom a világot,

-Hazugság minden második szava,-

A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,

Hogy fülem inkább mitsem hallana,

Egy oly világon vágynék akkor élni,

Mely mindig-mindig igazat beszél:-

E csúnya, piszkos, e hazug világban,

Lelked maradjon mindig hófehér!

.

Ha ketten, hárman néha összejönnek,

Miről is folyhat köztük a szó-beszéd?

Egy másik ember lesz az áldozatjuk,

Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.

Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,

A szó mielőtt még lelkedhez ér: -

Rágalmat szóró, pletykázó világban,

Lelked maradjon mindig hófehér!"

Váci Mihály: Végül....

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább

a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve

ne is tessék.

Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,

hogy meg ne vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,

és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

- azt se, hogy szeressék.

Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen, aki megengedje: - rágondolva tölthessen el

egy-egy estét.

Albert Júlia: Marasztalás

Anyám maradj még!

Fektesd kezedre fáradt bús fejem

S mesélj nekem mint régen,

Mert rég volt mikor szerettem a meséket

S most érzem újra kell nekem a hangod

Hisz’ olyan messze van mögöttem minden,

Hogy megnőttem.

…Anyám, maradj még

Most kell nekem a Te simogatásod

A Te bizakodásod és a Te erőd.

Gyönge gyermek vagyok ma újra

A te hitedből kell merítenem

Fektesd kezedre fárad bús fejem

Maradj még Anyám…

Az este most fordult az éjszakába

Tudod-e hogy álmokat kergettem

S tavaly kerestem meg az imakönyvet

Amit adtál, hogy régi szavakkal

Imákat Érte mondogassak

És az imák is lassan elmaradtak

Az Élet akkor úgy talált reám

Hogy nem tudtam mi volt,

Csak arra gondoltam, mi lesz ha nem leszek?

Régi sírkertekben jártam messze

Hol a halottnak nincs élője már

És onnan jöttem vissza újra élni.

Anyám maradj még…

Hadd köszönjem meg az életet amit adtál

S amit én mindig másnak éltem.

Reményik Sándor: Margaréta

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret

A margarétától soha.

Nem kellett más,

Csak fehér virágszirom-mosolya.

Mely úgy lengett az alvó rét felett,

Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.

Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret

A margarétától soha.

Meggyesi Éva: Őrizz meg....

Őrizz meg engem emlékedben

úgy ,mint egy kedves idegent,

ki nem fért el már az álmaidban,

de örült, hogy melletted lehet.

Őrizz meg engem emlékedben,

bár most nem akarsz látni sem,

temess el engem lelked mélyén,

ne dobj el engem!Bármi lesz!

Őrizz meg engem mint egy képet,

mely fiókod mélyén ott hever,

portól lepetten,elsárgultan,

s nem emlékszik rá senki sem.

Őrizz meg engem! S ha nem lesz senkid,

megtörve, búsan ott heversz,

jusson eszedbe! Valaki rád vár

kitárt karokkal, csendesen.

Aranyosi Ervin - Ébresztő mosoly

Előbb mindig a mosoly ébred,

azután én is felkelek.

Mert mosoly nélkül nem indulnak,

nem kezdődhetnek reggelek!

Küldök neked, mert van még bőven,

örülj neki, ha megkapod.

Kívánom mától így induljon,

mosolytól fénylőn, a napod 🙂

Petőfi Sándor: Távolból

Kis lak áll a nagy Duna mentében;

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!

De az embert vágyai vezérlik;

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,

S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,

Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;

S kínja lángi el nem aluvának

Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!

Mint marasztott esdeklő szavával!

Oh, ha akkor látok a világba:

Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll;

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem

Biztatott csak, minek elbeszélnem?

S hogy mióta járom a világot,

Bolygó lábam száz tövisre hágott.

Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlök mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szíve szegénynek!

Gyulai Pál

Tavaszi reggel

A bércet már a hajnal aranyozza,

A völgy virágit gyönggyel harmatozza;

Fű és fa lombján hűs szellő legyint át,

Ébresztgeti a lepkét és pacsirtát.

A sullogó patak mintegy megbátrul,

Vadrózsa bokra ég a napsugártul;

Fény mindenütt, víg zaj minden zugolyban,

Az ég mosolyján a föld szíve dobban.

Oh fény és dal! Tavasznak enyhe napja'.

Elveszett fényét lelkem visszakapja,

Szívem megárad ifju érzelemben,

S ajkamra ismét víg dal hangja lebben.

Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!

Kálnay Adél: Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

Sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra, fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni.

Tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Életem egy festmény, és az

Úr kezében az ecset.

Én adom hozzá a vásznat,

Ő pedig a színeket.

Mikor sötét színekkel fest,

Elviselni oly nehéz,

Hogy csak részletekben látom,

Ami számára egész.

De ha majd a képre minden

Ecsetvonás felkerül,

Az Úr kiteríti vásznát,

S szándékára fény derül.

Minden sötét színárnyalat

Éppúgy értelmet nyer itt,

Mint azok a vidám színek,

Miket a vászonra vitt.

/ Ismeretlen szerző/

Arany János - Letészem a lantot.

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ.

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, müvészi gonddal

Függött a lantos ujjain;

Láng gyult a láng gerjelminél

S eggyé fonódott minden ága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körűl a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorujába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz aki osszon... Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kisértet,

Jár még föl a halál után...?

Hímzett, virágos szemfedél...?

Szó, mely kiált a pusztaságba...?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

Ady Endre

FAGYOSSZENTEK

Be kén' jól rendezni Vácot,

Odazárni Bonifácot,

Szerváciust és Pongrácot...

Mert az már szörnyü és galád,

Hogy mit művel e szép család...

Megszégyenít májust, tavaszt,

Fület és lábat megfagyaszt...

Összejött egy sokadalom,

Hogy halljon egy kis térzenét

- Melyről már túl sok a dalom -

S pár perc és rebbent szerteszét...

Riporterünk is visszatért.

- Nos, tartottak künn térzenét?

- Igen - szólt kurtán, fagyosan.

- A banda játszott ám azért,

Mert hát történt egy kis hiba:

Szájhoz fagyott a trombita . ..

/1899/

Horváth M. Zsuzsanna: HAZAVÁGYOM

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacsvirágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirágkoszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.

Tandari Éva:

EMBER MARADJ FIAM

EMBER maradj Fiam,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem…

.

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

~ a politikából!

.

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér …

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér…

.

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!

Róna Katalin: Öreg szívem.............

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, nem cserélhetem újra!

Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,

sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.

Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?

Istenem még milyen feladatokat oszthat?

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, ki tudja, meddig bírja?

A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,

két szép gyermek, kiknek életet adtam.

S, most végre már nagymama is lettem,

kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:

Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?

Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?

Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,

amit csak kérsz én mindent megteszek!

Csak még egy kis időt adj énnekem,

nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, de talán még elbírja!

Tisztességgel elvégzem a munkám,

ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.

Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,

elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!

"Hogyha virág lennék,

ölelnék jó illattal;

Hogyha madár lennék,

dicsérnélek zengõ dallal;

hogyha mennybolt lennék,

aranynappal, ezüstholddal,

beragyognám életedet csillagokkal."

Pákolitz István

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Sárhelyi Erika: Félúton

"Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,

valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek – minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni – emberül."

Zanner Anikó : Egyszerű szösszenet

Amikor a magas fák zölden hívnak,

Amikor színes virágok nyílnak,

Amikor illatukkal csábítanak,

Amikor a csordogáló patak

Tükrében nézegeti magát a Nap,

Amikor pillangók röpködnek a réten,

Amikor gyönyörködöm az ég kékjében,

Amikor hegyet ölelő sziklák intenek:

- Gyere! Halld titokzatos énekemet.

Amikor csak úgy leülök a csendben,

S ezer lámpás gyullad ki az esti kertben,

Szentjánosbogarak érintik meg lelkem,

Béke és szeretet lakik szívemben.

Ahogy millió csillag odafönn ragyog,

Érzem: a természet gyermeke vagyok!

VÁCI MIHÁLY : HAZA, HOZZÁD, HÉT HÍDON ÁT

Sietni síró síneken!

Utánad, ezer út után!

Fergetegek, fordulatok

fogatagából csak Feléd!

Tévelygésekből Rádtalálni:

roskadásban Téged remélni:

törtetésekből törekedni,

törötten is törődni Véled!

Kötöttségekből szabadulva

ragaszkodni megkötözötten!

Terméketlen gondok után

termő gondodról gondoskodni!

Hitegetések hálójából

kivetődni a hit partjára!

Küzdelmek gólyalábairól

leszállni és melletted járni:

keserű szájjal kedveskedni:

ökleimet kinyitni ölben,

bújkálás után Hozzád bújni:

és örök-éber életünkből

életre ébredni, éledni!

Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rádtalálni!

Forgatagok, fordulatok

fergetegéből csak Feléd!

Utánad ezer út után!

Sietni síró síneken

haza, Hozzád, hét hídon át!

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok…

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén integetnek a fák…

Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó…

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség…

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot…

De elvesztette… s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott…

Aztán széthullott… ezer kis vad virágra,

S a földre hullva többé nem ragyog…

A tölgyfa erdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot…

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot…

Beke Ica: Ha elfáradtál...

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.

Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,

most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.

Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,

örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.

Keress barátokat, bánatodat oszd meg.

Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.

Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,

mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.

Légy vidám - mert teljesen mindegy -

az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.

Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,

sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.

És mert visszahozni semmit sem lehet,

fogadd el így és élj emberhez méltó, derűs életet.

Antóni Sándor - Mezei virág

Kik az erdőt, mezőt díszítitek,

A természet kertjét tündérien szépítitek.

A sok színben tündöklő gyönyörű virág

Árassza felénk bódító illatát.

Piros Pipacs, Szarkaláb és a Vadrózsák,

Életünket minden nyáron elvarázsolják.

A mezei virágokat soha senki nem gondozza,

Csak a nap sugara, harmatcseppje táplálja.

Erdőt, mezőt bárhol bejárod,

Csakis a mezei virágokat látod.

Védtelenek, gyengék, de nagyon is szépek,

Életünkben sok szép emléket felidéznek.

Egy csokorba szedett természet virága

Szeretetet hoz minden ember otthonába.

Szeressük, tiszteljük a mezei virágot,

Kik minden évben a környezetünket felvirágozzátok.

Moretti Gemma: Másként..

Sok mindent másként kellett volna.

Bárcsak az idõ megfordulna

s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,

néha járatlan úton menni,

nem csak rohanni, meg-megállni

azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyelni a gyengeséget,

meghallani ha hívnak, kérnek,

jobban bízni, jobban szeretni,

szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet

rossz napjaiban is hinni a szerelmet

többet gondolni rá, mit érez a másik,

szeretet tüzével fûteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.

Újra kezdeni nincs remény,

de amennyi idõm hátravan

ebben a felemás világban,

hadd élhessem meg tiszta szívvel,

csendes örömök árnyékában.

William Blake:

EGY HOMOKSZEMBEN LÁSD MEG A VILÁGOT

(Weöres Sándor fordítása)

Egy homokszemben lásd meg a világot,

Egy vadvirágban a fénylő eget,

Egy órában az örökkévalót,

S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,

A mennyországot kis világban,

Őrizd a végtelent két kezedben,

Az örökkévalót egy órában...

Életed legnagyobb hőse Te vagy! Te vagy, aki felállsz, ha elbukik, az ismeretlenbe ugrik, ha kell, és megmenti önmagát. Te vagy, aki felveszed a kesztyűt és csatát nyersz, mert kell. Te vagy, akit elárulnak ezerszer, de eggyel többször mindig felkelsz! Te vagy, aki megálmodja a lehetetlent és véghez viszi azt. Te vagy, aki megszenvedted a múltat, de reménnyel a szívedben mered megélni a jelent. Te vagy, aki küzd, de arrébb áll, ha kell. Te vagy, akinek a szívében akarat lángol, aki tovább megy, akkor is, ha erre már nincs erő. Te vagy, aki nem adja fel, mert érzi, nem teheti. Te vagy, akit megbántottak, de hisz még az ölelés csodájában. Te vagy, aki éjjel még lehet zokogtál, de reggel mosolyogva lépsz ki az ajtón. Mert Te vagy a hős, az életed igaz hőse. Aki nyer, vagy veszít, de nem adja fel. Mert hiszi, mert tudja, ameddig él, ameddig a szíve lüktet, van út, van esély. Bármire.

(Todorovits Rea)

Uzelman János: Anyák napjára

Boldog ember vagy, amíg hazavárnak

szerető szüleid a családi házba,

kapuhoz tipegnek könnyeket hullajtva,

deres fejükkel válladra borulnak.

Addig szép életed, míg velük örülhetsz,

háláld meg a sok jót, amit érted tettek,

dolgos két kezükkel téged felneveltek,

Anyák napján szívedből köszöntsd hát őket.

Illatos orgonából kössél egy csokrot,

drága édesanyád legyen nagyon boldog,

ne csak a mai napon, hanem egész évben

éljenek az édesanyák szeretet fényében.

Én már árva vagyok, igazából árva,

engem nem vár senki a kicsike házba,

drága szüleim a temetőbe várnak,

ott köszöntöm őket egy csokor virággal.

Halkan imát mondok, meggyújtok két mécsest,

könnyező szemekkel magam elé nézek,

kedves édesanyám, a fényben látlak téged,

tárt karokkal futsz felém a májusi réten,

Anyák napján szeretettel köszöntöm emléked.