Kedvenc versetek (beszélgetős fórum)

Szabó Lőrinc: A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,

még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se - jaj, elárulom,

pedig belül csak azt visszhangozom,

a hangos titkot, mely életemet

úgy édesíti, édes nevedet:

nevedet, édes, a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő közegeddé, nevedet,

mely körém gyujtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át,

s beillatosítja az éjszakát,

s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy

már majdnem te vagy, amit beszivok,

már majdnem te: minden lélegzetem

veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet,

s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Radnóti Miklós

Második ecloga

Két karodban

Tétova Óda

és szinte az összes Radnóti!!!!

Reményik Sándor:Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal -

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Kosztolányi Dezső: Vigyázz

Vigyázz.

Ez a nagy pillanat.

Egy ember jön feléd, bemutatkozik,

már tárja kezét, most lát legelőször,

rád néz

s elviszi majd az arcod, a hangod

s őrzi.

Lélek csak az ember a többi

emberek lelkében,

törékeny gondolatokból faragott,

száztitku, halovány emlék,

mely néha a fellegekig magasul.

Légy méltó e testvér

áhitatos várakozására

s remegjen által a tudat,

hogy most történhet valami,

ami még nem volt,

mióta áll a világ

s Isten kezében se reszketett úgy

sáranyagod, mint most

az ő kezében,

ki megteremt igazán,

fényből, szeretetből,

Ő, a te rokonod,

Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,

büszkén s alázatosan is,

mint aki megszületett és aki meghal.

Ne félj.

Röpitsd feléje a te életed

s egyedülvalóságod, mely neki

oly idegen,

hogy beleborzong

és megért.

Légy őszinte, tiszta, bátor.

Adj példát.

Szemvillanás csak s kész a bűn

és az örökre tart,

örökre büntet,

öngyilkos haraggal

és összetöri az emlékedet,

téged.

Ne hazudj.

Ne halj meg.

Élj benne.

Ez a nagy pillanat.

Vigyázz.

Babits Mihály: Intelem vezeklésre

(Sok kedvenc versem van, most ezt választottam:))

Váci Mihály-Nélküled

Elmúlnak így az estjeim

nélküled, csillagom.

Olyan sötét van nélküled,

-szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,

hogy szinte földre ver,

le-lehull, de sóhajom

utánad felemel.

Olyan csend van így nélküled,

hogy szinte hallani,

amit még utoljára

akartál mondani.

Vas István-A hang

Egyszerre minden oly természetes,

megbénító, újjongó félelem.

Csak áll, a fénnyel átszőtt köde les.

Vár. Megmozdul. Nem , nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.

A szél megint hűlő szívébe fúj.

Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.

És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Nem kedvenc, de nagyon szeretem:

József Attila - Kirakják a fát

A pályaudvar hídja még remeg,

de már a kényes őszi dél dorombol

és kiszáradt hasábfák döngenek,

amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom

néma... Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék,

menekülnék, hasáb a vállamon.

A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kis kölyök, ki voltam, ma is él

s a felnőttet a bánat fojtogatja;

de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél

s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Tőletek féltem, kemény emberek,

ti fadobálók, akiket csodáltam?

Most mint lopott fát, viszlek titeket

ez otthontalan, csupa-csősz világban.

" Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?

(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?)

Igaz barát

Élni az életet minden gond nélkül lehetetlen,

Vannak percek, órák, napok mikor az ember tehetetlen.

Nem tudja, mit tegyen, merre lépjen, vagy lépjen-e.

Nem tudja, hogy lesz-e valaki a nehéz pillanatban mellette.

Amikor saját erejével nem tud segíteni magán,

Mikor semmi más nem marad neki, csak a magány.

Bízik abban, hogy ennek az ideje sosem jön el,

Reméli mindig itt lesz az, akit igaz barátnak tekint.

Mert egy igaz barát az élethez kell,

Az veled lesz akkor is, mikor más már régen nincs.

Ő akkor jön, mikor mindenki más elmegy,

És tudod, hogy minden hibáddal eggyütt szeret.

Hiszen ő figyelmeztet arra, hogy az arcod maszatos,

Egyszóval egy igaz barát az életben kimondhatatlanul fontos!

Az egyik nagy kedvencem Radnóti, tőle is az egyik kedvenc versem a

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kõben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem a kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,-

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritõn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hûs tenyeredben.

Csatlakozom:

Radnoti Miklos: Nem tudhatom...

Mar el sem merem olvasni, mert soha nincs eleg zsebkendo nalam...